Ebben a szép új világban egy dolgot nagyon nem szeret a hatalom: a gondolkodó embert

Az utóbbi időben igen aktív Sándor Iván sokszor hivatkozott már arra az eredetileg Hermann Brochtól származó gondolatra, miszerint „kétféle jó irodalom van, az egyik használja a divattémákat, a szórakoztató irodalmat, s ezzel része lesz kora struktúrájának, a másik megmutatja, hogy mi maga a korszak, s benne az ember helyzete”. Ha így akarjuk felosztani az irodalmat, akkor a 96. születésnapját szerdán ünneplő szerző egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolható, hiszen gyakorlatilag minden újabb (és szerencsére igen népszerű) művében arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi is az, amiben élünk, és mi lenne a dolguk a még megmaradt, humanista felfogású embereknek.

Elég, ha csak a szikár nyelvezetű, lényegre szorítkozó Szakadékjátszmára gondolunk, amely három egykori diák és tanáruk bonyolult kapcsolatát emeli a középpontba, miközben a múlt és a jelen rétegei szüntelenül egymásba csúsznak. A sakk és Dosztojevszkij motívumai végig jelen vannak, pontos metaforáiként hatalom és egyén feszültséggel teli viszonyának. Az idősíkokat biztos kézzel mozgató regény egyszerre filozofikus és realista; az olvasót óhatatlanul továbbgondolásra készteti.

A 2023-as Tiltott terület ennek a gondolati ívnek a folytatása, újabb variációja a gondolkodó ember és az örök kérdések témájára. Három alak – egy Helytörténész, egy Haditudósító és egy Művészettörténész – gyűlik össze egy fiktív tófalvi panzióban, hogy saját nézőpontjából vegye szemügyre a történelmet és az ismétlődő idő tapasztalatát. A regény súlypontja a múlt és a jelen egymásra felelésében rejlik: a politikai rendszerek ciklikus visszatérésében, a háború állandó árnyékában, valamint a művészetben, mint a megértés lehetséges – talán egyetlen – eszközében. De ugyanezek a gondolatok jelentek meg a Cirkusz, mozi, ringlispí című kisregényben is.

A kérdés ugyanaz: hol vagyunk, és hová tartunk?

Ennek tükrében aligha lephet meg bárkit, hogy a legújabb Sándor-műben ismét csak ugyanazok a témák kerülnek középpontba, hiszen a válaszokat talán még fontosabb lenne megtalálnunk, mint korábban.

Bár a szerző már eddig is a sűrítés és lecsupaszítás mestere volt, a Végig a Stefánián című kötetében talán még inkább alkalmazza ezeket az írói fogásokat. A cselekmény azonban most a korábbiakhoz képest egészen könnyedén összefoglalható. Narrátorunk egy, a hatvanas éveiben járó író, akinek már nincsenek illúziói a világ működését illetően, életét kitölti a gondolkodás, illetve ezeknek a gondolatoknak a lejegyzése és mappákba gyűjtése. Ezenkívül nem sok mindent szeret csinálni, de a séta a Stefánián ezek közé tartozik.

Itt nap mint nap találkozik egy utcai könyvárussal, akivel hasonló a világlátásuk, és aztán egy beszélgetésük után, ha nem is tudatosan, de belekeveredik egy tüntetésbe a hatalom ellen, melynek során a családi örökségként tulajdonában lévő sétapálcát kipécézve a rend derék őrei beviszik az öregurat fegyveres erőszakra hivatkozva.

„Hová viszik a sétabotomat, kiáltottam, családi emlék, tiltakozni fogok. Bejelentem, gondoltam, a nagyapám testvéréé volt, evvel sétált a Stefánia úton, a nagyapám forradalmi követelések kinyomtatását vállalta, egy rossz mozdulattól tönkrement a dereka, ezért kapta a testvérétől a sétabotot, apámra hagyta, apám rám, majd ezt a pofájukba vágom.”

Főszereplőnk természetesen már rengeteget olvasott börtönökről, így annyira nem lepődik meg azon a szinte dosztojevszkiji fordulaton, hogy a cellában köztörvényes bűnözők helyett egykori tanárokkal és értelmiségiekkel lesz összezárva. Hiszen nagyon úgy tűnik, ebben a szép új világban van egy dolog, amit nagyon nem szeret a hatalom: a gondolkodó embert.

Aztán a börtönből kiszabadulva (senki nem ül túl sokáig, hiszen az utánpótlás folyamatos) nem marad más hátra, mint írni tovább a feljegyzéseket, és megtalálni az olyan embereket, akik még hozzá hasonlóan képesek és hajlandóak gondolkodni. Az ő számuk azonban egyre kevesebb.

Műhelytitkok

A Végig a Stefánián minden eddiginél rövidebb Sándor-szöveg, hiszen a 120 oldalas kötet nagyjából felét teszi ki, ám megvan benne minden (a végsőkig csupaszított és kiérlelt forma és stílus, a gondolatiság, a reflexiók jelenünkre, az egymásba csúszó idősíkok stb.), ami miatt a korábbi műveket szeretni lehetett. Emellett ismét csak megkapjuk az egyre ritkábban fellelhető gondolkodó karaktereket, illetve a legalább jó egy évszázadra visszamenő történelmi összefüggések felvillantását is. Ami miatt azonban némileg újszerű ez a karcsú kötet, az az, hogy tartalmazza a szerző műhelynaplóját is, amely pontosan úgy néz ki, mint a regénybeli férfi mappája: okos gondolatok, idézetek, történelmi és kulturális kitekintések megfogalmazásai, de bizony helyet kap itt számos személyes emlék is.

„Mikor ismerkedett meg a színházzal? – kérdezte egy olvasóm.

Jön a karácsony. Azt mondtad, Komlós Aladárnál irodalmi pályázatot nyertél. Írj egy kis jelenetet, gyertyagyújtás után előadjuk. Így kezdődött.

Dolgozom. Kockás füzetbe, tompa hegyű ceruzával. Tizenötödik évemben vagyok. A szobában, ahol a térdemen írok, tízen vagyunk. Tíz szalmazsák, mindegyikhez egy pokróc. Munkácsy Mihály utcai vöröskeresztes menhely (ma: Andrássy Hotel). A felkéréshez a füzetet, a ceruzát gondozónktól kaptam. Fiúk az első, lányok a második teremben. 1944. december. A kilencedik búvóhelyünk S.‑sel, aki a második emeleten húzódik meg. A szülőktől november 18-án az óbudai téglagyárban búcsúztunk. Ők már a menetoszlopban voltak.

A jelenetbe beírok egy Angyalt. S.‑nek szánom a szerepet. Tizenkét éves múlt. Szeret játszani. Szeretjük egymást. A gondozó irodájában próbálunk. Holnap folytatjuk, mondja egyik este.

Másnap reggel hét órakor: riadó. Az utcán sorakoztatnak. Fogom S. kezét. Nyilas katonák, csendőrök, rendőrök sorfalában indulunk. Lesz még négy búvóhelyünk.”

A műhelynapló betoldása nem puszta kiegészítés, hanem szerves része a kötet gondolati szerkezetének. A regénybeli író mappái és a valódi szerző feljegyzései egymásra vetülnek, mintha a fikció és az életrajz között nem is lenne éles határ. A személyes emléktöredékek – a menhely, a búvóhelyek, az elveszített szülők árnya – nem magánügyként jelennek meg, hanem annak bizonyítékaként, hogy

a történelem sosem absztrakció, hanem testközeli tapasztalat.

A Végig a Stefánián tétje így jóval túlmutat egy letartóztatás történetén. A sétabot köré szerveződő jelenet groteszk és tragikus egyszerre: egy családi relikvia, amely generációkon ível át, hirtelen gyanús tárggyá válik egy paranoiás hatalom szemében. A múlt folytonosságát jelképező tárgyból „fegyver” lesz – és ezzel a gesztussal a rendszer nemcsak az egyént, hanem az emlékezetet is kriminalizálja.

A börtönjelenetek sem a fizikai szenvedésre helyezik a hangsúlyt, hanem arra az abszurd helyzetre, hogy a gondolkodás, a kérdezés, a kétely válik büntetendővé. A cellába zárt tanárok, értelmiségiek nem hősök és nem mártírok, hanem egyszerű emberek, akik nem hajlandók lemondani arról, hogy összefüggésekben lássák a világot.

A regény egyik legerősebb állítása éppen az, hogy a hatalom számára a reflektáló tudat jelenti a legnagyobb fenyegetést.

A sűrített forma, a rövid, metszően pontos mondatok, az idősíkok egymásra csúsztatása mind azt szolgálják, hogy az olvasó ne kényelmesen hátradőlve kövesse a történetet, hanem maga is részt vegyen a gondolkodásban. Nincsenek feloldások, nincsenek megnyugtató válaszok. A séta a Stefánián nem idilli keret, hanem az ismétlődő történelem színtere, ahol a múlt árnyai újra és újra felbukkannak.

A kötet végére világossá válik: a kérdés nem csupán az, hogy hol vagyunk és hová tartunk, hanem az is, hogy hajlandók vagyunk-e még gondolkodni minderről. Sándor Iván válasza – 96 évesen is – egyértelmű: írni kell, rögzíteni kell, emlékezni kell. Még akkor is, ha egyre kevesebben maradnak, akik figyelnek.

Sándor Iván: Végig a Stefánián
Magvető, 2026, 5999 Ft