A lányokat nem buzdítják arra, hogy legyenek tudósok, főleg nem matematikusok – erős idézetek Keszthelyi Gabriella interjújából

„Imádom az összeesküvés-elméleteket, mert elképesztően szórakoztatónak találom őket, de azt már nem tartom szórakoztatónak, hogy sok ember tényleg elhiszi őket. Valahogy a kritikai gondolkodásnak az lenne a lényege, hogy ellenőrizzük azt az információt, amit kapunk. Elképesztő információdömpingben élünk, soha az emberiség történetében nem voltunk kitéve ennyinek. Nem erre van az agyunk kitalálva, és nem is baj” – vallja Keszthelyi Gabriella, a Budapesti Műszaki Egyetem matematikusa az összeesküvés-elméletek pszichológiájáról. Szerinte tudatosabbnak kellene lennünk abban, hogyan válogatunk a minket elérő információk között, ez a tudatosság ráadásul fejleszthető is.

„Ez egyfajta önreflexió, amire én hívom az embereket.”

Az egyetemi oktatóként dolgozó szerző célja, hogy a tényeket alaposabban elemezve helyesebben ítéljük meg bizonyos események bekövetkezésének valószínűségét.

A Buksó legújabb epizódjának vendége egy véletlennek köszönheti, hogy oktatni kezdte a valószínűségszámítás elméletét. Mivel korábban nem ez volt a kutatási területe, tanárként neki is meg kellett találnia a saját motivációját a témában. „Szerettem volna jó órát tartani és motiválni a mérnököket – mert ott sem teljesen egyértelmű, hogy egy villamosmérnöknek miért kell valószínűségszámítást tanulnia –, úgyhogy azzal kezdődött az egész, hogy pár évig gyűjtöttem nagyon sok példát amelyekkel színesebbé, érdekesebbé lehetett tenni a témát.”

Vélhetően ez a titka Keszthelyi könyvének is, hiszen közérthetően, életszerű és szórakoztató példákkal ír a valószínűségszámításról. A véletlenekről, így a lottózásról, a repülőkatasztrófák észleléséről, sőt még a rossz randik matematikai hátteréről is mesél a Milyen színű a valószínű? című tudománynépszerűsítő könyvében. „Mi, matematikusok nem foglalkozunk közvetlenül társadalomtudományi kérdésekkel, hanem azt csináljuk, hogy az eseményekre halmazokként tekintünk, ebből pedig következik egy csomó praktikus dolog. Utána, persze, visszafelé jobban lehet társadalomtudományi vagy akár fizikai kérdéseket is modellezni matematikailag.”

Nyáry Krisztiánban fel is merült a kérdés, hogy a sikertelen randikra könnyebb lenne kombinatorikai magyarázatokat találni ezek alapján, mint pszichológiait. „Itt van egy torzítás. [...] Alapvetően két fő szempont van, hogy valaki belülről legyen vonzó, tehát olyan személyisége legyen, ami kompatibilis velünk, és vannak a külsőségek. És mindenki arra szokott panaszkodni, hogy ez a kettő együtt nagyjából soha nem találkozik.

Vagy azt látjuk, hogy a személyiség nagyon jó, de nem jön be az illető, vagy nagyon jól néz ki, de egy trash az illető. Itt az van, hogy automatikusan a poolnak azt a részét, akik se kívülről, se belülről nem jönnek be nekünk, azokat diszkvalifikáljuk [...], és akkor egészen egyszerűen nyilvánvalóan abból több lesz, ahol csak az egyik kvalitás stimmel, mint abból, ahol mind a kettő.

Ha ezt így tudatosítjuk, akkor kicsit könnyebb lesz elfogadni, hogy milyenek az esélyek arra, hogy valakit találjunk.”

A világ első statisztikai következtetéseinek hátterétől egészen addig kérdezi Nyáry Krisztián Keszthelyi Gabriellát, amíg – legalábbis részben – ki nem derül, hogy milyen színű a valószínű, sőt az is, hogy

a matematika és a költészet a tekintetben mindenképpen rokon egymással, hogy mindkettő mintázatokat keres a világban.

A matematikus szerint nagyon fontosak a szimbolikus jelentések és a metaforák az életünkben, egyszerűen csak tudni kell megkülönböztetni egymástól ezeket. „Az emberek azért veszítik el a bizalmukat a tudományban nagyon sokszor, mert például az orvostudományban meg a táplálkozástudományban évente változik valami. Mindig meghallgatjuk, hogy a vaj nem jó és margarint kell enni, aztán a következő évben kijön az ellenkezője. Ugyanezt eljátsszuk a kávéval, a teával, a hormonpótlással, a cukorral, az édesítőszerekkel. [...] És itt valahogy arról van szó, hogy a tudósok nem annyit mondanak csak, hogy a vaj rossz, hanem van egy nagyon hosszú elemzés, [...] de a végére, ami megjelenik, mondjuk, a közmédiában, oda már csak a sztori jut el, hogy a tudósok azt mondják, hogy rossz a vaj. Valójában a tudósok azért nem ezt mondják, hanem egy csomó adatot szolgáltatnak.”

Keszthelyi szerint arra kifejezetten figyelnünk kellene, hogy mennyire hagyjuk, hogy egy narratíva a bőrünk alá kússzon. Nem titkolja, tudósként még neki is nehéz néha nem elragadtatnia magát vagy végletesen gondolkodnia egy friss tudományos hírről.

A matematikus elkötelezett szószólója a nemek közti egyenlőtlenségeknek is a tudományos világban. „Van ez a kvótarendszer, [...] ami azt mondja ki, hogy ha körülnézünk az akadémiában, akkor az látszik, hogy nagyon kevés nő van, úgyhogy legyen az, hogy tíz embert most felveszünk az egyetemre, és abból öt nő és öt férfi lesz. Arra mutattam rá korábban több kutatás alapján, hogy ez igazából nagyon rossz a nőknek is és nagyon rossz a férfiaknak is.”

A matematikus szerint „valójában az a baj, hogy sokkal korábban kezdődik a megkülönböztetés, már gyerekkorban elkezdődik azzal, hogy a lányokat nem biztatják arra, hogy legyenek tudósok, főleg nem matematikusok.” Szerinte mire oda kerül egy nő, hogy akadémiai pályára lépjen, akkor már eleve alig van női jelentkező. „Tehát az egyetemek nem diszkriminálnak, hanem mire odakerülnek, már nincs nő, nincs miből válogatni. És a kvóta azt csinálja, hogy mivel nagyon kevés nő van, a kevésbé kvalifikáltakat is felveszi esetlegesen egy férfi helyett. [...] Sokkal könnyebb tíz magasan kvalifikált férfit találni, mint tíz magasan kvalifikált nőt, tehát az lenne igazából a megoldás, hogy már korán gyerekkorban elkezdeni biztatni a lányokat, és nyomni őket arra, hogy ilyen pályákra menjenek, és szépen magától megoldódna a dolog.”

A teljes beszélgetést itt tudja visszanézni: