„Jóval később, az éjszaka közepén keserű füstszagra és a házunktól néhány méterre, a kert kőfala mögött kiabáló tűzoltók hangjára ébredtem. Köhögve felkeltem, hogy becsukjam a résnyire nyitva hagyott ablakot. A szobámból láttam a sólepárlónál magasra csapó lángokat. Szép és félelmetes látvány volt. Akkor pillantottam meg anyámat. A kert közepén állt, mezítláb a fűben, fehér hálóingben, mozdulatlanul, egyedül. Alakja titokzatos árnyként vált ki a lángok rebbenő fényéből.
1994 júliusa volt. Abban a pillanatban, ahogy anyámat figyeltem, amint nekem háttal a lángoló éjszakát nézi, a szülőhazájában véget ért egy népirtás. Semmit sem tudtam róla.”
Aligha van olyan család, ahol a gyerek mindent tudna a szüleiről, és ne lennének olyan dolgok, melyeket a múlt jótékony homálya borít, de bizony vannak olyan extrém esetek is, mint a most bemutatandó könyv főszereplőjéé, Milané, aki egészen tizenkét éves koráig úgy élte az életét, mint bármelyik francia kamasz, hogy aztán egy pillanat alatt boruljon minden. Milan ugyanis egy felső középosztálybeli francia apa és egy ruandai anya vegyes házasságából született fiú, aki sokáig mit sem tud a világ dolgairól, és még csak azon sem akad fenn különösebben, hogy roppantul hallgatag szülei mindig és mindenben egyetértenek, vagy azon, hogy soha egyetlen szó sem esik édesanyja afrikai gyökereiről. Aztán egy nap, éppen azután, hogy a hírekben egyre brutálisabb képeket mutatnak a ruandai polgárháborúból, a családhoz kerül egy Afrikából menekült, franciául nem értő, súlyosan sérült kisfiú, akiről csak annyit lehet tudni, hogy valamilyen rokonuk, akit örökbe fognak fogadni.
Bár a helyzetből mit sem ért, az egész eddigi, végtelenül steril életében magányos Milan hihetetlenül boldog lesz, hiszen végre megvan az a kistestvér, akire mindig is vágyott. Aztán ugyanilyen hirtelen, és bármiféle magyarázat nélkül eltűnik Claude, és visszaáll minden a régi kerékvágásba. De vajon miért?
Hotel Ruanda a valóságban
Aki belevág a Zsakarandába, többek között ezt is meg fogja tudni napjaink egyik legfelkapottabb francia rapper-írójának első magyarul megjelent regényéből, aki egyebek mellett saját ingatag és képlékeny identitásának égető kérdéseit is megfogalmazta Milan történetében (ő maga is francia–ruandai származású), hogy szépen lassan ne csak az egyre újabb és újabb titkokra derüljön fény, de kirajzolódjon előttünk a múlt század egyik utolsó népirtásának borzalmas históriája, valamint az, hogy mit tud kezdeni egy társadalom egy ilyen véres örökséggel.
Egy ilyen témához – különösen akkor, ha valamilyen formában érintett a szerző – számtalan módon hozzá lehet kezdeni, lehetett volna írni egy vérben tocsogó horrorsztorit, bosszútörténetet vagy thrillert, ám Faye szerencsére nem ezt tette, hanem
összehozott egy meglehetősen intim hangulatú, és csendesen csordogáló történetet egy olyan országról és egy olyan társadalomról, amelynek még nagyon sok elszámolnivalója van a múltjával.
Faye bő két évtizedet felölelő műve többéves ugrásokkal halad előre, és bemutatja azt a folyamatot, melynek során az édesanyja szülőhazájába újra és újra visszatérő Milan ráébred arra, hogy saját és családja története korántsem egyedülálló, és bármi is fog kiderülni, az ő sorsuk semmiben sem különbözik azokétól a milliókétól, akik ebből az országból származnak.
Milan felismerései pedig lassan, sokszor keserves tapasztalatokon keresztül érnek be: utazások, találkozások, elejtett mondatok, félrenézések formálják azt a tudást, amelyhez végül eljut. A ruandai látogatások során nemcsak egy ország múltjával szembesül, hanem azzal is, milyen törékeny és rétegzett az identitás. Így a gyermekkori bizonytalansága helyét fokozatosan átveszi a tudatos kérdezés, majd a megértés igénye. És noha a szerző érezhetően igyekszik kerülni, hogy a tömeggyilkosságok konkrétan megjelenjenek a lapokon, de amikor szó esik róluk (például a jellegzetesen ruandai népbírósági tárgyalásokon, a gacacákon, amikor nem képzett bírák, hanem maga a nép hoz ítéletet a szabad ég alatt meghallgatott vallomások alapján), az annál brutálisabb.
„Minden, amit az öregasszony mond, igaz. Lesújtottam a gyerekre. Gaspard ragaszkodott hozzá, hogy ne ott a banánmezőn öljük meg a többieket. Csak a polgármester parancsát ismételte, aki azt kérte, hogy higiéniai okokból ne hagyjunk hullákat a dombokon. Gaspard ötlete volt, hogy vetkőztessük le a tuszikat, és vegyük el a ruhájukat, mielőtt még vérfoltos lenne. A többiek egyetértettek, szép ajándékot akartak adni a lányaiknak és a feleségüknek, amikor este hazaérnek a munka után. Amikor a csoport teljesen levetkőzött, útnak indultunk. Látom, hogy a közönségben sokan úgy néznek rám, mint egy bűnözőre. Aznap azonban, ahogy átszeltük a falut, ugyanazok, akik ma elítélnek, ott álltak az út szélén, és ujjal mutogattak a tuszikra, gúnyolták a nők testét, leköpték, kövekkel dobálták, csótánynak és kígyónak bélyegezték őket. Lehet, hogy én a saját kezemmel öltem, de ti mind halálra ítéltétek őket a könyörtelen tekintetetekkel, a szavaitokkal és a gondolataitokkal. Ti sem vagytok különbek nálam! Ezt ki kellett mondanom. Most pedig folytatom. Odafent a dombon volt egy nagy pöcegödör, már korábban is használtuk, beledobtunk néhány tuszit a mészárlás első napjaiban. Odaérve a kislányok térdre estek, és bocsánatot kértek azért, amiért tuszik. Az asszonyok tudták, hogy vége van. Az egész családot a pöcegödörbe löktük, azután egy betonlappal lezártuk a nyílását. Ma már sajnálom, hogy így cselekedtem, és arra buzdítom az embereket, akik velem voltak, hogy mondják el az igazat, és könnyítsenek a lelkiismeretükön. Most, hogy beismertem a bűnösségemet, megbékélt a lelkem. Soha nem tápláltam gyűlöletet a tuszik iránt, jószomszédi viszonyban nőttem fel velük. 1994-ben csak a hatóságok parancsának engedelmeskedtem. Bocsánatot kérek a ruandai kormánytól és Istentől múltbéli tetteimért.”
Mit kezdhet ezzel az egésszel egy túlélő?
Faye különösen érzékenyen mutatja meg a diaszpóra tapasztalatát: azt az állapotot, amikor az ember egyszerre kötődik és idegenkedik, amikor a nyelv, a bőrszín, a családi történetek mind-mind jelentéssel telítődnek. Milan számára Ruanda nem egzotikus háttér, hanem személyes tér, amelyben saját helyét keresi. És ez a keresés korántsem könnyű munka, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy hősünk még a harmincas éveire sem tudja megválaszolni, hogy ki is ő valójában, de ugyanígy gondban vannak ezzel a kérdéssel ruandai barátai is (egykori túlélők és túlélők leszármazottai), akik szintén nem tudják, hogy kik is ők egy ilyen személyes, ám egyben össznemzeti tragédia után.
Ezenkívül a több évtizedet átívelő szerkezet tág perspektívát is ad a történetnek. Látjuk, hogyan változik az ország, hogyan próbálja feldolgozni a múltját, és hogyan él tovább a trauma a hétköznapokban. Mint ahogy azt a folyamatot is, melynek során a kicsi, elmaradott ország a környék egyik leggazdagabbja lesz. Mindez pedig nem dokumentarista módon, hanem személyes nézőponton keresztül jelenik meg, ami különösen erőssé teszi a regényt.
A Zsakaranda végső soron az emlékezés könyve.
Arról szól, hogy a múlt akkor is velünk marad, ha nem beszélünk róla, és hogy az identitás nem egy megváltoztathatatlan adottság, hanem egy soha véget nem érő érési folyamat. Faye letisztult, fegyelmezett prózája teret hagy az olvasónak, hogy maga is végiggondolja, mit jelent örökölni egy történetet – és mit jelent továbbírni azt.
Gaël Faye: Zsakaranda
Fordította: Balla Katalin
Park, 2026, 5499 Ft
