Harcsa Veronika: A rejtett dolgokról néha az anyaméh védelme, néha a dermesztő klausztrofóbia jut eszünkbe

2025 végén 25 fontos művészt, tudóst, gondolkodót kerestünk meg azzal, hogy meséljenek a Karakternek arról a 2000 után – vagyis az utóbbi 25 évben – megjelent könyvről, ami valami miatt fontos, meghatározó, szemléletformáló, inspiratív lett nekik. Amit jó pillanatban olvastak (újra). Ami betalált.

Ezúttal Harcsa Veronika énekes-dalszerző válaszát közöljük.

„Gondoltam egy könyvre, de mielőtt írtam volna róla, kíváncsiságból visszakerestem a sorozat korábbi cikkeit. Elgondolkodtatott, hogy vajon miért vannak túlsúlyban az ismeretterjesztő könyvek a meghatározó kötetek között.

Alig esik szó a sorozatban szépirodalmi alkotásról, és az igazság az, hogy én sem azt választottam. Pedig amikor visszapörgetem az elmúlt évek olvasmányélményeit, kiviláglanak olyan kortárs könyvek, mint Spiró Fogsága, Donna Tarttól Az aranypinty vagy Krusovszkytól az Akik már nem leszünk sosem. De ezeknek az élményeknek az emléke annyira kötődik a konkrét életszakaszhoz, amiben olvastam őket, hogy minimum újra elő kéne vennem ezeket a könyveket, hogy a mostani énem hitelesen tudjon írni a fontosságukról.

Sokkal könnyebben tudok jelenidőben írni egy objektívabb szövegről, ami bár nem szépirodalom, mégis valami nagyon emberiről és szó szerint mély dologról szól.

Úgy tíz éve, amikor még lehetett, Moszkvában töltöttem néhány napot, és részt vettem egy fél-illegál túrán a város alatti esővíz-elvezető csatornarendszerben, ahol egykor Tarkovszkij is forgatott a Sztalkerhez. A másnapi Bolshoi-balett szünetében kortyolt pezsgőnek tökéletes kontextust adott, hogy a túrán pont ott, pár méterrel az utcaszint alatt botorkáltam melles csizmában a fejem feletti csatornafedők zaját hallgatva. A mélybe merészkedni szinte mindig veszélyes, de olyat mutat, ami a felszínről nem látszik.

Talán emiatt az emlék miatt is talált be annyira Robert Macfarlane műfajilag nehezen besorolható kötete, a Lennvilág – Utazás az idő mélyére.

A szerző számos helyen ereszkedik a föld alá, hogy részben tudományos, részben személyes nézőpontból vizsgálja az ember és környezetének kapcsolatát.

Üdítő olvasni a földalattiról, a rejtett dolgokról, melyekről néha az anyaméh védelme, néha a dermesztő klausztrofóbia jut eszünkbe. A temetkezési helyek, őseink barlangjai, a gleccserek hasadékainak időkapszulái, a párizsi katakombák labirintusa, az atomhulladék tárolói mind komplex lenyomatai az időnek, a történelemnek, a kultúrának.”