Egy ország, ahol elfogyott a levegő

Az elmúlt évtized hazai könyvsikerei közül Totth Benedek Holtversenye és Halász Rita Mély levegő című könyve után Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye is monodrámaként találta meg a színpadot. Az említett három műben az is közös, hogy a lélegzetvétel mindegyiknek hangsúlyos motívuma. Aligha véletlen, hogy épp a szocializmus haláltusájából gyerekként a kilencvenes évek légüres terébe érkező nemzedék tematizálja a levegővel kapcsolatos hiánytapasztalatot.

Egy levegővel nemigen lehet végigérni a Krusovszky-köteten, ám adaptálása nemcsak a terjedelem, hanem a szöveg időkezelése, a cselekményébe épített ugrások és hiátusok, az előre- és visszautalások, valamint az elbeszélés sebességváltásai miatt sem kis feladat.

Sűrítés, dzsinn, porszemek

A Budapest Bábszínházban az a Dékány Barnabás vitte színre az Akik már nem leszünk sosemet, aki egy negyedik regényből lett monodrámában (a Legjobban a nőktől féltemben) színészként érdekelt. Ismeri tehát a kígyózó monológ csapdáit és a szűk tér kínálta lehetőségeket. Tán ennek is köszönhető, hogy átgondolt, lényeglátó adaptáció született. Hatalmas munkát végzett az 540 oldalas szöveget 90 percbe sűrítő Macsuka Patrik is, az előadás azonban a közel tucatnyi karaktert megszólaltató és mozgásba hozó Barna Zsombor vállán pihen.

Amíg a színház főépületéből az egy sarokkal odébb található Kemény Henrik Terem felé tartunk a többi nézővel, azon töprengek, vajon mit tartott meg a regényből a színdarab. A szűk helyiségben halkan puttyog az elektronikus zene, én pedig a vékony párnákkal teli nézőtéren az egyik reflektor alatt találok helyet. Táncolnak a meleg fényben a tegnapi porszemek. Akkor még nem tudom, de ráíródik az előadásra ez is. Hiszen Dékány Barnabás rendezése a mozdulatlanság, a helyben járás meghaladására fókuszál.

Jó, jó, de miféle mozdulatlanság, miféle tegnapi porszemek? A színpadi változatnak A dzsinn című regényfejezet adja a gerincét, ami 1986-ban játszódik, és a hajdúvágási tüdőszanatórium a helyszíne. Itt fekszik harminc éve Aszalós Ferenc, akit a következőképpen mutat be a kötet: „Egy foglyul ejtett, magatehetetlen dzsinn, a lomhán fújtató csodalámpából kifelé jövet”. A csodalámpa voltaképp a légzésbénult Aszalóst három évtizede életben tartó ormótlan vastüdő.

A cselekmény szerint a férfi arra kéri a Lente Zoltán nevű ápolót, hogy vegye magnóra az élete sorsfordító eseményéről szóló vallomást. Lente eleget tesz a kérésnek, még ha alaposan megbolygatja is ezzel a szigorú szabályok szerint működő intézmény mindennapjait. Aszalós az 1956-os hajdúvágási pogromban betöltött szerepét idézi fel, a kazettát pedig a 2010-es években játszódó történetszál szerint az ápoló Bálint nevű unokaöccse találja meg. Monodrámának kicsit szövevényes, ugye? Az előadás mégis jól követhetően jeleníti meg az eseményeket.

Ujjpercek és hangszínek

Barna Zsombor szürke sporttáskával, kabátban lép a térbe. A színpad kopár és sötét. Középen szürke kempingasztal, fehér kempingszék, a háttérben kopott öltözői szekrény, mikrofonállvány és egy ruhafogas. Barna ez utóbbira akasztja fel sötét színű dzsekijét, és innen veszi vissza magára másfél óra elteltével, a meghajlás előtt. Közötte, ha kék inget visel: ápolóként szólal meg, ha pedig atlétában van, Lente Bálint nevében narrálja a sztorit.

Ahogy a tüdőgondozó, úgy az előadás is szigorú szabályok mentén működik. Barna Zsombor nemcsak a lépéseket gyakorolta ki milliméter pontosan, hanem az ujjpercei mozgásának is precíz dramaturgiája van. Sőt, miután mindahány szereplőt ő formálja meg, a hangjával is végig játszania kell. Érzésem szerint a mozgás terén kidolgozottabb az előadás, mint vokálisan, de hát elképesztő feladat lehet a kettő között estéről estére balanszot teremteni. Akárhogy is, Barna Zsombor mozdulatai és hangsúlyai tűpontosan jelenetezik a sztorit.

Gumikesztyű, fecskendő és tükör

Az előadásnak a mozgatás a központi gondolata, vagyis a Bábszínházban a lehető legjobb helyen van a szöveg. A tüdőszanatórium helyhez kötött betegei fejben élik az életüket, emiatt remek döntés, hogy a regény az absztrahálásra és az imaginációra építő tárgyjáték eszköztárával elevenedik meg. Ennek az a sajátossága, hogy a színész hétköznapi tárgyakkal játszik készített bábok helyett.

A toxikus légkört teremtő, hatalmával visszaélő doktornőt Barna Zsombor kék gumikesztyűvel, a habókos főorvost tollként funkcionáló fecskendővel, két egymás mellett fekvő beteget egy-egy guriga mullpólyával, egyiküket finom, fehér lepellel, a történet középponti figuráját, Aszalóst pedig egy lélegeztetőmaszkkal és egy elsősegélydobozzal jeleníti meg. (A piros színű kereszt valahol a szíve táján lehet.) Ez utóbbi fémből készült, nyikorgó, szürke dobozban, ami az utazótáskából kerül elő, elfér tehát az előadás szinte összes karaktere.

Barna Zsombor finom gesztusokkal vált a figurák között, és bár egyszer-egyszer a nézőtér felnevet, az elfojtásból adódó feszültség uralja a játékidő javát. Bár a történet Aszalós traumája körül gravitál, azt is sikerrel adja vissza az előadás, hogy elakadásokkal kell szembenéznie a többieknek is. Az talán a legszebb pillanat, amikor kinyílik a tér, és a kopott szekrény belseje foncsoros fénnyel árasztja el a nézőteret. Magunkat látjuk, mint a tükörben vagy egy elmosódott fotón. Egyből érthető: amit látunk, ránk is vonatkozik.

A regényszöveg azzal szembesít, hogy nem menekülhetünk a sorsunk elől, és egy ponton elhangzik a színpadon: vannak történetek, amiket nem mesélhet el helyettünk senki sem. Úgyhogy Aszalós – köhögve-fuldokolva – belekezd. Izgalmas megoldás, hogy amikor ez a gyenge hangú ember magnóba mondja az elméjét megbénító emlékeket, Barna Zsombor egy mikrofonba beszél.

Fellélegezhetünk?

Levegőt! – kiáltott József Attila 1935-ben, Bérczesi Róbert pedig úgy folytatta 65 évvel később, hogy „itt csak megfulladni lehet”. Hiába, a tüdő működésével kapcsolatos megfigyeléseknek a magyar lírában figyelemre méltó hagyománya van. És ahogy hallgatjuk az apátlan, magára hagyott, mozdulatlanságra ítélt Aszalós történetét, arra döbbenünk rá, hogy nemcsak ő, hanem az egész ország légzésbénulttá vált a 20. meg a 21. század lelki hordalékaitól. A férfi elszánt tükörbe nézése azt sugallja, csak akkor lélegezhetünk fel, ha mozgásba hozzuk a bennünk letapadt traumadarabokat.

Az Akik már nem leszünk sosem történelmünk legsötétebb pillanatait idézi fel, de nemcsak színre viszi azokat, hanem lehetséges megoldást is mutat. Azt sugallja, a továbblépést a kényelmes-monoton rutinok elhagyása jelentheti. Ha kinyitjuk a csontvázakkal teli szekrényt a hátat fordítás helyett. Az Akik már nem leszünk sosem a gyógyulásról szól tehát végső soron. Ez már hazafelé jut eszembe, amikor az előadás sosem előtérbe tolakodó, a gépek lüktetését modellező, pulzáló elektronikus zenéjéhez (Eklics Dániel kitűnő munkát végzett) hasonlót hallgatok.

Beugrik, hogy Barna Zsombor az utazótáskából veszi elő az orvosi dobozt. Szóval igaz ugyan, hogy gyakran marha nagy utazótáskát cipelünk nap nap után, de könnyen lehet, hogy a gyógyír is a csomagunk mélyén hever. Csak a mélyére kell túrni, ami nem lesz kellemes.