Azon gondolkodtam, honnan tudnak ennyit ezek a skandinávok a csendes elmúlásról meg a magányról. Állnak kinn a hosszú északi éjszakában, és nézik, ahogy a hó lassan befed mindent, ami nyáron még zöld volt és duzzadt az élettől? Aztán eszembe jutott, hogy egyes kolumbiaiak is elég járatosak elmúlás és magány témakörben, csak ők földrajzi okokból nem a hóesést nézik, hanem az őserdőt, és a rothadás és újjászületés egymásba kulcsolódásán elmélkednek. Az elsőben van valami ciklikusság, aminek az évszakok váltakozása ad ritmust, a másik meg az állandóságról, az összeolvadásról szól: hogy élet és halál egyazon pillanatban létezik.
Akárhogy is: a skandináv minimalista prózahagyomány nagyon fekszik az efféle témának. A célratörő mondatok, az egyszerűség és pontosság valahogy méltóságot ad a szövegnek. Olyan, mintha átitatná a tisztelet: nem telepszik rá nyelvi bravúrjaival, nem erőlteti rá költői képeit, hanem a nyelv udvariasan hátralép kettőt, és hagyja, hogy a történet magáért beszéljen.
Bo öreg. Bo meg fog halni. Ez elkerülhetetlen. Teste fokozatosan megadja magát, látása egyre homályosabb, ujjai éppúgy sorra felmondják a szolgálatot, mint húgyhólyagja, torkában pedig gyűlik a slejm, és minden reggel egyre nehezebben tudja felköhögni. Egyre aluszékonyabb, egyre nehezebben mozog a térde, egyre inkább kaland minden lépés, amit a mosdóig meg kell tenni. Memóriája is szakadozni kezd, gyakran kapja azon magát, hogy nem emlékszik, ki járt nála reggel, ki készítette ki a krumplit meg a húsgolyót az asztalra.
Ahogy nő benne a halál, úgy nő benne a magány is. Feleségét az elhatalmasodó demencia miatt nemrég szállították át egy otthonba – amikor meglátogatja, csak fájdalmat érez, mert aki 62 éven át társa volt, már fel sem ismeri. Ez is egyfajta halál, talán nehezebb is feldolgozni, mint amikor a szellemmel együtt a test is sírba száll. Barátai már alig vannak, aki maradt, azzal sem tudják meglátogatni egymást – maradnak a szaggatott telefonbeszélgetések, hogy kinek éppen mi fáj. Kevesen fordulnak meg nála: a szociális munkások, fia, Hans, akivel nem találja a közös nyelvet, és persze Sixteen, a kutya, aki tulajdonképpen az egyetlen fal közte és a totális elmagányosodás között.
Magyar szemmel különös látni a svéd idősgondozás működését. Bót vagy féltucatnyi gondozó segíti, napi rendszerességgel érkeznek hozzá, lemosdatják, ételt készítenek neki, némelyikük pedig el is beszélget vele, sőt kutyáját is megsétáltatja. Nyilván vannak közöttük célvezérelt hárpiák, akik a gondozottat csak tárgynak tekintik, akit minél hamarabb le kell rendezni, aztán viszont látásra – de legtöbben sokat adnak Bónak, olyan sokat, hogy azt talán fel sem tudja fogni. Mert az a helyzet, hogy Bo mindezt olyasvalaminek látja, ami közte és a végső nyugalom között áll: hogy „életben tartják, amikor már nincs élete”. Félig idegenek törnek be a legbelsőbb köreibe, és dolgokra akarják rávenni, amihez se kedve, se ereje. Vegyen fel pelenkát, vagy egyen pár falatot valamiből, aminek szerinte penészíze van. De ez a szelíd kényszer időt ad neki, a haláltól oroz el napokat – és minden haláltól elorzott nap újabb esély, hogy Bo rendet tegyen az életében, mielőtt otthagyja azt.
Mert van miben rendet tenni. Ott van a harag, amit saját fia miatt érez. Hans ugyanis a kényszer egyik megtestesítője, ami elveszi személyes autonómiáját Legfőbb bűne, hogy el akarja őt szakítani Sixteentől, arra hivatkozva, hogy Bónak már egy rövid kutyasétáltatás is halálos veszély, bármikor eltévedhet, lábát törheti, ráadásul a gáztűzhelyig fél óra, amíg elbattyog, hogy boldogulhatna egy olyan mozgásigényes jószággal, mint a jägdhund? Respektálható érvek, de mit érnek, ha szembeállítjuk őket Bo alapvető és megcáfolhatatlan igazságával: hogy neki már csak ez a kutya maradt, senki más. Az, hogy amíg a hideg ágyban fekszik, Sixteen füle végét markolássza, hogy beletúr a puha bundába. Ha ezt is elveszik tőle, mi tartja itt?
A kötet konfliktusa tulajdonképpen ennyi: hogy elviszik-e a kutyát, vagy sem. Háromszáz oldal, erre. De az van, hogy egy percig sem gondoltam ezt piszlicsáré ügynek. Pontosan tudtam, hogy ez bizony élet meg halál kérdése. Ridzén finoman, ráérősen bontja ki Bo félelmeit, megélhetővé teszi a magánytól való rettegést. És igen, az előbb kicsit csúsztattam, mert nyilván nem csak arról szól a regény, hogy a kutyával mi lesz. Ez csak a dramaturgiai gócpont, ahol a szereplők egymás iránti érzelmei a felszínre törnek. A valódi kérdés az, hogy Bo megtalálja-e a szavakat, amelyekkel elbúcsúzhat azoktól, akiket szeret. Mert ezek a szavak ott vannak benne, csak a sérelmek betakarták, mint a nyirkos avar. És Bo nem tudja kimondani azokat, mert 62 éven át csak egyvalakinek tudott megnyílni, egyvalakivel tudta megértetni magát – azzal a nővel, akivel még most, amikor már elszakadtak egymástól, még most is beszélget magában. Vele meg tudja osztani érzéseit, de arra nincs eszköze, hogy a fiának is megnyissa magát. Nem tanította meg erre senki. Mindebből következik, hogy Hansnak sem volt kitől megtanulnia, így kölcsönösen idegenek maradtak egymásnak. Ezt az idegenséget kell Bónak leküzdenie, mielőtt elszakad az élettől. Meg kell értenie, honnan örökölte a görcsöt, a távolságot, akkor talán át tudja hidalni.
Olyan szimpla dologról szól ez a könyv, amivel nagyon sokunknak volt már közvetlen tapasztalatunk – csak épp eddig kívülről néztük, ahogy az ember elmúlik. Ridzén viszont fog minket, és beránt a legközepébe. Aminek igazából lelombozónak vagy egyenesen riasztónak kéne lennie – de az a helyzet, hogy ha egy szóban kéne jellemeznek ezt a regényt, nem ezek jutnának eszembe. Hanem hogy szép. Borzasztóan szép.
Lisa Ridzén: Darvak vonulása
Fordította: Dobosi Beáta
Animus Könyvek, 2025, 5290 Ft
