Az apák súlyos öröksége
„A támadást követő pillanatban Eligia még rózsaszínű volt és szimmetrikus, de percről percre egyre jobban eltorzultak az arcizmai, amelyek negyvenhét éves kora és egy pisze, az orrát megrövidítő, fiatalkori beavatkozás ellenére mindaddig egészen simák voltak. (…) Az ajkak, a szem ráncai és az arc profilja szabálytalan ritmusban kezdtek átalakulni: egy görbület jelet meg ott, ahol azelőtt sohasem volt, ezzel egy időben pedig eltűnt egy barázda, amely identitásának összetéveszthetetlen vonása volt.”
Brutális első mondatok, bedobnak minket a kellős közepébe. Eligia az anya, akit ex-férje, Arón a válási papírok aláírását követő pillanatban savval önt arcon, így téve örökkévalóvá egyetlen futó másodpercet. Mindezt az ügyvédek, valamint a felnőtt gyermekük, Mario szeme előtt, aki egyben a regény elbeszélője is.
A jelenet kemény és felzaklató, nem kis részben az egészet végignéző Mario hangütésének tárgyilagos hidegsége miatt, aki úgy dokumentálja az anya arcán végbemenő horrorisztikus változásokat, mintha egy geológus lenne, aki holmi földtani kőzetek mállásáról tudósít.
Ha csak ennyit tudunk a regényről, azt gondolhatjuk, simán beilleszthető a nők elleni erőszakkal, a dél-amerikai machizmóval foglalkozó irodalmi művek hosszú sorába. Mindez már csak azért is vonzó gondolat, mert a Sonora Kiadó már adott ki korábban ilyen jellegű könyvet – a Liliána legyőzhetetlen nyara konkrétan egy nőgyilkosság kérdése körül forog, ami a társadalmat átszövő toxikus maszkulinitásra vezethető vissza. Biza könyvét is tekinthetjük úgy, mint ennek a halmaznak egy elemét, de kerülőutakon jut el oda. Nem a közvetlen áldozat személye izgatja, hanem az elbeszélő, vagyis a közvetett áldozat. Az ő küszködése, amint megpróbál eljutni ahhoz az önmagához, akivel aztán együtt tud élni. Mert akivel momentán egy testen osztozik, nos, vele nem ápol egészséges kapcsolatot.
Az anyának ebben a kontextusban igazából nincs más dolga, mint meghatározni a cselekmény általános irányát – miatta kell Milánóba utazni egy spéci klinikára, és az ő ápolásával kapcsolatos kötelezettségek adnak ritmust Mario életének –, de azon túl korlátozottan vesz részt a történetben. Mintha az, amit elkövettek ellene, elemelné a földi világtól, és irodalmi értelemben érinthetetlenné tenné. Biza meg sem kísérli, hogy az ő belső útját rekonstruálja, félelmeire, szenvedésére a regényidő zömében legfeljebb apró jelekből következtethetünk, sőt: javát tulajdonképpen csak odaképzeljük a szövegbe. Azt gondolom, meglehetősen pontosan.
Helyette itt van nekünk Mario, aki viszont beenged minket a maga privát poklába, nehogy történések nélkül tengődjünk. Az ő élete jobbára két, egymástól élesen elkülönülő síkra oszlik. Az egyik a kórház, ez a steril, rendezett univerzum, ahol betegek és ápolóik élnek, valamint a mindenható istenek torz karikatúrái, az orvosok. Itt az anya figurája a gócpont, látszólag körülötte keringenek a többiek, és a vele kapcsolatos feladatok határozzák meg Mario mindennapjait. Ezek tartják a normalitás talaján az elbeszélőt akkor is, amikor szíve szerint elrugaszkodna a valóságtól, és belevetné magát a semmibe.
A másik szál a kaotikus külvilág, a semmibe gravitálás csábítása, Milánó. Persze szegény Milánó nem ludas semmiben, ő tetszőlegesen behelyettesíthető lenne más városokra is, Montevideóra vagy akár Mosonmagyaróvárra. A káosz nem benne van, hanem Mario hurcolja magával. Ez a káosz pedig meghatározza ennek a szálnak a struktúráját, olyan szöveget hozva létre, ami totálisan ellentétes a kórház szabályozott világával. Ez a szál helyenként szürreális, mintha egy abszurd pikareszk-regénybe csöppentünk volna, amin nyilván az sem segít, hogy elbeszélőnk ipari mennyiségben vesz magához mindenféle szeszt. Összeakad továbbá egy prostituálttal, Dinával, aki egyfelől okozója lesz néhány naturális vagy groteszk jelenetsornak, másfelől viszont paradox módon felkínál Mariónak egyfajta stabilitást is pulzáló, alkoholgőzben úszó világában.
Ez az egész szál csupa lüktetés, lazán összekapcsolódó, gyakran homályos körvonalú kalandok egymásutánisága, amelyekben nehéz rendszert felfedezni. Itt van például a betoldás, amikor Mario gyakorlatilag fillér nélkül nekiáll bejárni Olaszországot, ami technikailag azt jelenti, hogy ide-oda sodródik észak és dél között, emberekkel találkozik, majd embereket hagy faképnél – cselekedetei csaknem olyan szeszélyesek, mint amilyenek az új vonások, amelyeket a sav mart Eligia arcába.
Persze adja magát, hogy Mario útját egyfajta menekülésként értelmezzük – a felelősség elől, az átélt trauma elől. De Mario igazából valami más elől akar elszökni. És itt úszik be újra a képbe az apa, Arón, aki amúgy már jó korán kiírta magát a regényből, amikor a támadást követően fejbe lőtte magát. Amivel nem csak a saját életének vetett véget, hanem alávaló módon megakadályozta fiát abban, hogy kérdéseket tegyen fel neki. Elvégezte, amit akart, és lelépett, így járnak el a rossz apák. De Arón azért továbbra is ott lebeg a horizonton, bizonyos értelemben elevenebben, mint Eligia. Mert ő az, aki meghatározza Mario tetteit – előbb azzal, hogy arra ösztönzi a fiút, derítse fel múltját, másfelől azzal, hogy ennek következtében elülteti benne a félelmet. A félelmet, hogy ő is csak olyan, mint az apja. Hordozza magában az őrületet, az erőszak magvait, a hajlamot a pusztításra. Ez az az örökség, amit meg akar tagadni, amit ki akar metszeni magából. Ha létfontosságú szervet ért az áttét, hát azzal együtt.
Jorge Barón Biza: A sivatag és a magja
Sonora, 2025, 5190 Ft
