Ami egyszer megtörtént, az nem múlik el, csak más alakban tér vissza

Kiss Tibor Noé a 2020-ban megjelent Beláthatatlan táj révén vált egyértelműen olyan alkotóvá számomra, akire érdemes figyelni. Ennek a kötetnek ugyanis rendkívül erős, jól felismerhető stílusa és atmoszférája volt, amely azonnal magával ragadott. A regény töredezett szerkezete, az egymásba csúszó sorsok és az elbeszélői hangok váltakozása folyamatos éberséget kívánt, miközben pontosan azt az ürességet, magányt és kommunikációképtelenséget közvetítette, amiben a szereplők léteztek. Különösen közel állnak hozzám azok a megoldások, amelyek nem magyaráznak túl semmit, hanem a hiányokra, az elhallgatásokra és az ismétlődő képekre bízzák a jelentésképzést. Ez a sűrű, sötét tónusú, kimondottan költői próza nem volt könnyű olvasmány, de éppen ez tette emlékezetes és maradandó alkotássá.

Már megint traumairodalom?

„Csendes ritmusban csöpög a víz, végigfolyik a derekamon.

Magzatpózban fekszem anyám mellett. Hallom a szívverését, mindent hallok. Hideg alattunk a zománc, az ölébe fúrom magamat, hátulról átkarol, a mellkasomhoz szorítom a kezét.

Összefonódó, hideg ujjak, visszafojtott lélegzetek. Anyám félelemszagú, virágmintás ruhája. Odakint apám motoz, fiókokat húzogat, szívja a fogát. Közelebb és közelebb akarok bújni anyámhoz, meg akarom szüntetni a távolságot. Szorítjuk egymást, kocogtatom a körmeit. Visszanő közénk a köldökzsinór.”

Talán már ebből is látszik, hogy Kiss Tibor Noé prózája nem tartozik a legkönnyebben befogadhatók közé, és ez hatványozottan igaz a legújabb kötetre is. Az már rögtön, az első oldalakon észrevehető, hogy az Olvadás szövege apró és első ránézésre szinte összefüggéstelen darabokból áll, így az olvasó a kötet elején komoly gondban lehet akár még azzal kapcsolatban is, hogy megállapítsa, ki vagy kik, mikor és miről beszélnek. Aztán ahogy fogynak az oldalak, rájövünk, hogy ez az időben és témákban ide-oda ugráló rész egy fiatal, női elbeszélőhöz tartozik, a sokkal ritkábban megjelenő, dőlt betűs, naplószerű jegyzetek pedig egy férfihoz.

Amikor már idáig eljutunk, kezd összeállni a kép, és megértjük, hogy a fiatal nő nagyanyja halála és temetése miatt volt kénytelen visszatérni vidéki gyermekkora helyszínére, hogy ennek következtében óhatatlanul felelevenedjenek benne a már évtizedek óta eltemetett traumái. Ha valaki felsóhajtana, hogy „már megint traumairodalom?”, az ne tegye, mert egyrészt hiába elevenedik meg ezen az alig kétszáz oldalon számtalan személyes trauma, ezek egyike sem tűnik sem erőltetettnek, sem sablonosnak, másrészt Kiss olyan eredeti és utánozhatatlan módon tárja elénk ezeket a végtelenül fragmentált és az olvasóit megdolgoztató eseménydarabkákat, amivel másnál és máshol garantáltan nem találkozhattunk.

Folyamatosan villannak fel előttünk újra és újra lelki, fizikai és szexuális bántalmazások képei, emlékek egy mélyszegénységben töltött gyermekkorból, magányosan, ólakban bujkálva, miközben ott van a háttérben a bélyegét az egész településre rányomó vágóhíd a saját vérükben fuldokoló marhákkal. Mindez kavarogva, ismétlődve, megállíthatatlanul.

Ennek megfelelően a szöveg befogadása és értelmezése leginkább egy nyomozásnak tűnik, amely során megismerhetjük azt az alkoholista, kontrollmániás és abuzív apát, aki elől Edit az édesanyjával együtt kamaszként elmenekült, azt a sivár, lepusztult falusi közeget, amely az ilyen alakokat újra és újra kitermeli magából, illetve azt a folyamatot, mely során a nőnek végül mégis szembe kell néznie az őt üldöző rémalakkal.

De mégis mit keresünk Szibériában?

Ehhez képest a másik szólam, a szibériai tajgában a már erősen kihalófélben lévő hantik (a magyar vidék lakói annyit fognak fel velük kapcsolatban, hogy ők minden bizonnyal valami ősmagyarok) kultúráját kutató Attiláé sokkal könnyebben befogadható, ám itt meg az elején azért vakarhatjuk a fejünket, hogy vajon Edit távol lévő élettársának a többi szövegtesthez képest gyökeresen más stílusú és témájú naplójegyzetei mégis miért vannak itt, és hogyan kapcsolódnak majd a nagy egészhez. Aztán ahogy megismerjük az elsősorban az ideözönlő olajfúrók miatt eltűnőben lévő kultúrát, a mélyszegénységgel, az alkoholizmussal, a kiveszőben lévő ősi értékekkel és az itteniek által folyamatosan elkövetett erőszakos cselekményekkel együtt, rájövünk, hogy

ez a tőlünk több ezer kilométerre lévő terület pontosan ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint a magyar vidék.

Így válik lassan világossá, hogy a két, látszólag távoli történetszál nem egymástól függetlenül létezik, hanem ugyanannak a világnak a különböző metszeteit adják. Mindkettőben ott a kiszolgáltatottság, az erőszak természetessé válása, az a tapasztalat, hogy a közeg nem véd meg, hanem újratermeli mindazt, amitől menekülni kellene. A hantik eltűnő világa nem egzotikus ellenpont, hanem torz tükör: amit ott a tajga mélyén látunk, az kísértetiesen ismerős innen, Kelet-Közép-Európa pereméről nézve is.

A kötet egyik legnyugtalanítóbb tapasztalata éppen az, hogy nincs valódi elbeszélői megkönnyebbülés. Az emlékezés nem gyógyít, legfeljebb felszínre hoz. A fragmentáltság nem formai játék, hanem az emlékezet működésének pontos leképezése: a trauma nem történetté rendeződik, hanem újra és újra belerobban a jelenbe. Ami egyszer megtörtént, az nem múlik el, csak más alakban tér vissza, más testeken, más helyszíneken, de ugyanazzal az elkerülhetetlenséggel.

Ebben az értelemben az Olvadás kifejezetten kegyetlen könyv.

Nem kínál feloldozást, nem engedi meg az olvasónak, hogy kívül maradjon, és végképp nem ad kapaszkodót abban a hitben, hogy mindez csak múlt idő. A cím ironikusan működik: itt nem az oldódásról van szó, hanem arról, hogy ami eddig dermedt volt, az elmozdul, eláraszt, és elönt mindent. A múlt megsemmisíthetetlen, és mire ezt belátjuk, addigra az is világossá válik, hogy ebből a világból nincs tovább, nincs következő lépés, nincs biztonságos folytatás.

Kiss Tibor Noé: Olvadás
Magvető, 2025, 5999 Ft