Tisztítsuk meg az irodalmat az irodalomtól!

A regényírók jobbára abból élnek, hogy történeteket találnak ki, alkalmasint elég kacifántosat ahhoz, hogy lekössék az olvasó figyelmét. Máskor meg épp ellenkezőleg, megdöbbentően egyszerű történettel operálnak, mert az kidomborítja a karakterrajzok mélységét vagy a cselekmény egyetemességét. Gyakran persze nem is annyira egy új történet kitalálásáról van szó, mint inkább egy ősi történet újrahasznosításáról. Leporoljuk például a mesét a kiválasztottról, aki nem mer szembenézni saját kiválasztottságával, de pont ezek a kétségek teszik méltóvá a feladatra – megszórjuk az egészet mágiával, legendás lényekkel, démoni varázslókkal, és tessék, kész is a Harry Potter. Akárhogy is, az irodalom jobbára a kitaláció birodalma, a fantáziáé, ami semmiből teremt valamit. Jobban mondva nem is a semmiből, hanem a világban lebegő kreatív csillagporból, a gazdátlan ötletek és tapasztalatok strukturálatlan káoszából alkot egy többé-kevésbé rendezett szöveget, aminek van eleje és vége, formája, története, olvasata.

Az írás mint lebontás

Végtére is ez a fajta cél a Nobel-díjas Annie Ernaux esetében is megvan. Hogy a világban (vagy a szerzőben) lebegő csillagpor-köd jelentéssel bíró, strukturált szöveggé álljon össze. De amíg az írók úgy általában hozzáírnak a dolgokhoz, hogy abból aztán regény legyen, addig ezt a módszert a francia szerző elveti, talán mert úgy véli, a hozzáírás létrehozhat új konstrukciókat, de ha az ember a dolgok magját keresi, akkor minden felesleges szó csak elvesz abból, amit ki akarunk mondani. Ezért tűnik olybá, mintha Ernaux számára az írás inkább lenne lebontás, mint építkezés. Mintha a téma egyetlen masszív kőtömb lenne, amiről le kell faragni a mítoszokat, a hamis emlékeket, az elhallgatás rétegeit, és ha ezzel mind megvagyunk, akkor a végén kapunk valamit, amit tényleg muszáj kimondani. És hát az van, hogy néha az az érzésem, a módszer természetéből fakadóan

Ernaux számára a tökéletes próza valami olyasmi, hogy a nagy farigcsálás végén nem marad más, mint egyetlen porszem, egyetlen morféma, egyetlen elcsukló kiáltás vagy egyetlen visszanyelt nyögés – ez lenne az eszményi irodalom.

Mindez élesen elkülöníti Ernaux-t a nagy autofiktív monstrumoktól, Knausgård-tól például. Pedig hát felületesen szemlélve ugyanazt művelik: magukról beszélnek. De amíg Knausgård egy enciklopédiát állít össze saját magáról, aminek igazából nincs sem eleje, sem vége, és amiben a szerzői én kvázi újrafelfedezi a létezést a maszturbációtól a halálig, addig Ernaux céljai korlátozottabbak. Ő minden egyes szövegében egyetlen dolgot akar felderíteni, ami ott ül zárványként a múltban, mint a borostyánba zárt ősrovar. Odáig akar eljutni, erről a zárványról akar letisztogatni minden oda nem illőt, hogy tisztán ragyogjon. Knausgård-nál az írói én hatalmas kontinens mocsarakkal, napfényes hegyoldalakkal, sötét erdőkkel, ahol végtelen ideig lehet barangolni. Ernaux-nál inkább bánya, ahonnan fel kell hozni valamit, ha lehet, minél gyorsabban, mert senki nem szeret sokáig a sötétben bolyongani. Úgyhogy előbbi alsó hangon hatszáz oldal, utóbbi meg gyakran száz oldalig se húzza.

Létezik-e antiregényírás?

Itt van például A másik lány, Ernaux egyik, magyarul 2025-ben megjelent regénye. Itt az időbe rejtett zárvány egy halott testvér: egy lány, akinek korai tragikus halála nyitotta meg az utat a szerző születése előtt. Ha ez a lány életben marad, akkor ez a szöveg sem létezik, mert a szülők nem vállaltak volna második gyermeket – ez egy olyan sajátos szituáció, ami érthető okokból súllyal nehezedik Ernaux-ra: hogy egy halál kellett az ő életéhez. Ugyanakkor erről a lányról nem illett beszélni, Ernaux is csak elejtett félmondatokból rekonstruálta létét. Mindez egy eszményi trauma-alapanyag, ha úgy vesszük, ami szinte könyörög, hogy belehelyezzük egy tágabb kontextusba – vagyis regényt csináljunk köré, ahol az elhallgatott tragédia száz gyökeret ereszt, és alapvetően meghatározza az elbeszélő későbbi életét. Na, és pont ez az irány, amerre Ernaux-nak esze ágában sincs elmennie.

Ez pedig elsősorban, azt gondolom, nála hitelességi kérdés. Ha van ugyanis a dolgoknak valamiféle igazsága, akkor a „regényítés” abból értelmezésében elvesz, következésképp egyfajta antiregényírásra van szükség, valamiféle makacs kitartásra, hogy a dolgot minden regényszerűtől megtisztítsunk, és közben következetesen ellenálljunk annak, hogy írásunk (saját belső logikájából fakadóan) fikciós indákat növesszen. Mert csak így juthatunk el a lényegig, és egyben így őrizhetjük meg azt lényegnek. Viszont itt nagyon is joggal vetjük fel a kérdést, hogy létezhet-e egyáltalán anti-regényírás. Hisz végtére is az irodalom történettel ápolt szoros viszonya nem véletlenül alakult ki – a történet olyasféle eszköz, ami meglehetős eredményességgel alakítja át az író személyes belvilágát olyasvalamivé, ami univerzálisan is értelmezhető. Amikor azonban – Ernaux módszerét követve – a személyes belvilágot minimalizmusig megtisztogatott dologként kívánjuk felmutatni, akkor a legvégső cél nem a csend lesz?

Szóval tényleg lehet, hogy Ernaux a lehetetlent kísérti, sőt ami rosszabb: a nonszenszt. De nagyon jól csinálja, szóval hajrá.

A másik 2025-ben magyarul megjelent kötet A szégyen. Első ránézésre a megtisztításra váró zárvány itt is egy mélyben rejtőző esemény – az a százszor elfelejtett pillanat, amikor az apa megpróbálta megölni az anyát. Ez is egy olyan mag, ami trauma-alapanyagként is beválna: a család szétrobbanásának erőszakos aktusa, amit azonban a felek a mindennapok alá temettek, és úgy tettek, mintha sosem történt volna meg, holott a felszín alatt természetesen végzi a maga munkáját. Ernaux-t azonban ezúttal nem az esemény érdekli, hanem egy érzés. Mégpedig a szégyen érzete, amely – úgy tűnik – valahogy az egész korszakot strukturálta. Mintha a normál polgári élet habarcsa a megszégyenüléstől való félelem lett volna – csak olyat ne tegyünk, ami miatt a szomszédok megszólhatnak. Ne hagyjunk szemmel látható külsérelmi nyomokat családtagjainkon, ne szegényedjünk el, ne kapjanak rajta, hogy olyan mozifilmet nézünk, ami „nem nekünk való” – egyáltalán: ne kerüljünk alantas helyzetekbe, ami mások rosszallását kiválthatná. Mindezeket nem egy átlátható és írásban lefektetett szabályrendszer megismerésével lehet elkerülni, hanem úgy, hogy a szégyenérzetünkre hagyatkozunk, amelyet szüleink segítenek kifejleszteni bennünk minden egyes büntetéssel. És mivel a szülők (és tanáraink) szerint alighanem a szégyenkezésre való képesség a kulcsa annak, később a társadalom hasznos tagjai leszünk-e, ezért a nevelés központi eleme nem is lehet más, mint hogy lépten-nyomon figyelmeztetnek minket, miért szégyelljük magunkat.

Eposzi küzdelem az idővel

Csak hát egy érzést kiemelni a múltból talán még kilátástalanabb vállalkozás, mint egy eseményt. Hisz egy eseménynek legalább van tényalapja: vagy megtörtént, vagy nem történt meg. De az érzést maradéktalanul felfalta az idő, maradhat-e egyáltalán belőle bármi, amit letisztogathatunk? Itt válik nyilvánvalóvá, hogy minden, amit Ernaux irodalom címén művel, az tulajdonképpen nem más, mint az idővel vívott folytonos eposzi küzdelem. Mert az időnek van egy olyan tulajdonsága, hogy eltörli a dolgokat. Van neki egy óriás radírja, azzal teszi semmivé az emlékeinket, a múltunkat. Ernaux-nak viszont ceruzája van, és szembeszáll vele. Felhozza a dolgokat a mélyből – nem újrateremti őket, hanem megkeresi és megőrzi őket abban a formában, ahogy rájuk lelt. És miután felhozta, megmutatja nekünk is: közössé teszi a személyest.

„A szégyenben az a legrosszabb, hogy az ember azt hiszi, egyedül ő érzi.” De most már nincs egyedül. És mi sem vagyunk egyedül. Így is le lehet győzni valamit: hogy közössé tesszük.

Annie Ernaux: A másik lány
Fordította: Gulyás Adrienn
Magvető, 2025, 2999 Ft

Annie Ernaux: A szégyen
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Magvető, 2025, 3499 Ft