Az idő, amiben élünk, felemészti a világot

Bizony vannak olyan szépirodalmi díjak, amelyeket ha megkapott egy adott kötet, arra mindenképpen oda kell figyelni. Ha mondjuk egy regényről csak annyit tudunk, hogy elnyerte a mini Nobelnek is becézett Északi Tanács Irodalmi Díját, és döntős volt a Nemzetközi Booker-díj mezőnyében, nem érdemes sokat gondolkodni, hogy elolvassuk-e vagy sem, ha megjelenik magyarul. Épp ezért egy percig sem vacilláltam, hogy belevágjak-e a hétkötetesre tervezett A térfogatszámításról című sorozatba, noha korábban még csak nem is hallottam a szerzőjéről, a dán Solvej Balléról.

Az idén novemberben a Park kiadónál gyors egymásutánban megjelent első két kötet egy elsősorban a filmekből (Idétlen időkig, A holnap határa, Palm Springs) ismert szituációval indít, mégpedig azzal, hogy mi történik akkor, ha valakinek egy nap folyton újraindul, ráadásul úgy, hogy ezzel az érzéssel tökéletesen egyedül van, a világ többi része ebből nem érzékel semmit?

Mintha már ezt olvastam volna?

Elbeszélőnk és hősnőnk, Tara Selter életében első ránézésre nincsen semmi különös: öt éve van együtt a férjével, akivel nemcsak jól megértik egymást, de még a munkájuk is közös (ritka, 18. századi könyvekkel kereskednek kis tételben), ami miatt a nőnek november 17-én el kell utaznia, hogy beszerezzen pár új kötetet, ám a tervek szerint már 19-én haza is térhet otthon maradó párjához.

Az utazás során sem történik semmi váratlan (pár könyv megvásárlása, egy vacsora régi barátokkal), azonban ahogy felébred a 18-i nap után, rövidesen rájön, hogy még mindig 18-a van, és első blikkre nemcsak hogy minden ugyanúgy történik, mint előző nap, de ez rajta kívül nem tűnik fel senkinek.

Tara nem esik kétségbe, egyből felhívja a férjét, aki miután meghallgatja a nőt, meglepő módon azonnal hisz neki, és arra kéri, hogy menjen haza, hogy együtt találjanak megoldást a problémára. A fiatal nő haza is megy, ám hiába a közös ötletelés, másnap neki még mindig 18-a van, a férje pedig nem emlékszik semmire, így minden nap azzal kezdődik, hogy Tara elmeséli az addig történteket, majd együtt próbálják megérteni ezt a nehezen értelmezhető időhurkot.

„Különös, állapítom meg, hogy ilyen fokú nyugtalanságot válthat ki a valószínűtlen. Amikor tudjuk, hogy egész létezésünk furcsa eseményeken és véletlen egybeeséseken alapul. Hogy épp ezeknek a sajátosságoknak köszönhetjük, hogy egyáltalán itt vagyunk. Hogy emberek élnek ezen a bolygón, hogy egy forgó gömbön közlekedünk a hatalmas világegyetemben, amely tele van felfoghatatlanul nagy tárgyakkal, és ezek a tárgyak olyan apró elemekből tevődnek össze, hogy az elme képtelen felfogni, milyen kicsik és milyen sok van belőlük. Elképesztő, hogy ezek a végtelenül apró tárgyak együtt maradhatnak ebben a felfoghatatlanul nagy térben. Hogy a felszínen maradunk. Hogy egyáltalán létezünk. Hogy mindannyian a számtalan lehetőség egyikeként jöttünk létre. Egyszer s mindenkorra magunkban hordozzuk az elképzelhetetlent. Már megtörtént: létezésünk valószínűtlen, a hihetetlen véletlenek felhőjéből emelkedtünk ki. Azt gondolhatnánk, ez a tudás valamelyest felvértez arra, hogy képesek legyünk szembenézni a valószínűtlennel. Ám ez nyilvánvalóan fordítva van. Megszoktuk, hogy együtt élünk vele, anélkül hogy reggelente szédelegnénk, és nem óvatos, tétova léptekkel közlekedünk, állandóan csodálkozva, ellenkezőleg, úgy járkálunk, mintha mi sem történt volna, természetesnek vesszük azt, ami furcsa, és beleszédülünk, amikor az élet a maga valójában mutatkozik, amikor valószínűtlen, kiszámíthatatlan és különös.”

A térfogatszámításról első része több szempontból is különös kötet, hiszen egyrészt nélkülözi az ilyen történetekben szinte kötelezően megjelenő extremitás- és humorfaktort, másrészt már-már zavarba ejtően sokféleképpen értelmezhető. Ennek révén Tara gyakorlatilag egyáltalán nem él vissza tudásával, hogy mondjuk elsüssön valamilyen poént a maga szórakoztatására és a környezete kárára (pedig lehetne, hiszen másnapra úgyis elfelejtik), és nem próbál ki semmi olyat, amit alapból ne tenne. Nem csinál semmi mást, mint gondolkodik a helyzetén, és megpróbálja megérteni bizarr világát.

Ebbe az igen karcsú kötetbe (szűk kétszáz oldal) zárt világ már csak azért is furcsa, mert bár első ránézésre minden egyes történés mindennap ugyanúgy megismétlődik, Tara hamarosan különböző anomáliákra lesz figyelmes. Példának okáért bizonyos dolgokba be tud avatkozni: ha megeszik egy üveg lekvárt, az nagyobb eséllyel tűnik el másnapra, mint megmaradna. Vagy ha beszerez egy-egy új eszközt, akkor az előbb vagy utóbb, de ott lesz vele a másnapi ébredéskor. Illetve ami még nagyon fontos,

a térben gond nélkül tud utazni, hiszen másnap mindig ott ébred, ahol az előző napon lefeküdt.

Balle remekül építi be ezeket a furcsa anomáliákat a cselekménybe, hogy közben a helyzetén, valamint annak megoldásán gondolkodó hősnője úgy és olyan irányba terelje a szöveget (az általa leírt szavak is megmaradnak másnapra), ami egészen sokféle értelmezési lehetőséget biztosít az olvasónak. Hogy csak néhány dolgot emeljek ki, egyszerre lehet ez a díjnyertes regény a hétköznapi emberi élet krónikája (mindannyian érezhetjük úgy, hogy a napok egymás után ugyanúgy telnek, semmi változás, és nincs senki, aki megértene minket), lehet a legyőzhetetlen emberi szellem ünnepe (az ismétlődő időben ragadt nő olyan filozófiai vagy természeti összefüggésekre jön rá, amikre korábban még csak nem is gondolt), lehet figyelmeztetés az emberek által felhasznált erőforrások végességét illetően (amit Tara elfogyaszt, az jó eséllyel eltűnik a világból, így néhány hét után is világosan látszik a biológiai lábnyoma), és még sorolhatnám.

Azt hiszem, nem spoilerezek el semmit, ha elárulom, hogy ez a borzongató állapot nem oldódik meg az első kötet végére, így kíváncsian vártam, hogy a következő (szintén falatnyi műben) elindulunk-e valamerre, vagy beleragadunk végleg ebbe a napba, és az előbb vagy utóbb, de óhatatlanul bekövetkező gondolati ismétlődésekbe?

Beleragadunk vagy továbbhaladunk?

„Még mindig nálam van a sestertius. A kabátzsebemben őrizgetem, és Marie egy másik érmét helyezett ki a pultra. Tegnap este, amikor lefeküdtem aludni, elfelejtettem kivenni a zsebemből a sestertiust, és a párnám alá rejteni, de amikor ma reggel felébredtem, még mindig ott volt. Érzem, amikor az utcákat járom. Ha lenne kutyám, azt mondhatnám, hogy kutyát sétáltatok. Helyette egy római érmével csatangolok. Egy furcsa cimborával.”

Szerencsére a válasz egyértelműen az utóbbi, hiszen bár a második kötet elején Tara rövid ideig depressziós lesz, és úgy gondolja, hogy semminek nincs már értelme a világában, végül úgy dönt: ha nincs is értelme folytatni azt, amit eddig (többé nem keresi fel a férjét vagy a barátait), akár nekiállhat utazni, hogy ne mindig ugyanazok az események ismétlődjenek. Így megismerhetünk több, általa a vonaton kihallgatott beszélgetést, amelyek remek betétekként kapcsolódnak az eddigiekhez, de ha már úton van, akár karácsony alkalmából felkeresheti a szüleit (természetesen mindenki számára november van, és csak hősnőnk tudja, hogy már a következő év végén járna, ha nem esik ki az időből), hogy együtt megtartsák ezt a rendhagyó ünnepet.

Aztán ahogy Tara hirtelen ráébred, ha az örök november 18-tól nem is tud szabadulni, tehet úgy, mintha még mindig léteznének évszakok, és így elutazhat a télbe, a tavaszba és a nyárba is, megteremtve ezzel az idő múlásának illúzióját. De most mi ez? Önbecsapás, mert egyszerűen csak a homokba dugja a fejét? Vagy az emberi nagyszerűség diadala, hiszen feltalálja magát egy élhetetlen világban? Egyszerre mindkettő igaz, így a regényfolyam megint csak új rétegekkel gazdagodik.

A második regény különös ereje abban rejlik, hogy miközben egyre mélyebbre haladunk ebbe a stagnáló időbe, a szöveg paradox módon egyre tágasabb lesz. A vonaton hallott történetek, a váratlan találkozások, a feszesen megírt belső monológok mind újabb és újabb világdarabokat nyitnak meg előttünk. És bár Tara sosem tud kilépni a maga zárt örök-novemberéből, úgy érezzük, mintha egy egész kontinensen vándorolnánk vele.

Balle ezzel egy különös, egyszerre zsugorodó és táguló univerzumot épít fel: egy világot, amelyben minden nap ugyanaz, mégis soha nem azonos.

A második kötet végére pedig világossá válik, hogy a sorozat igazi tétje nem valamiféle látványos feloldás vagy megoldás lesz. Sokkal inkább az, hogy miképp képes egy emberi tudat – és vele együtt az olvasó – alkalmazkodni ahhoz, ami első pillantásra elviselhetetlen. És hogy van-e bármi kapaszkodó abban a pillanatban, amikor kiderül: sem a világ, sem az idő, sem mi magunk nem vagyunk olyan stabilak, mint hittük.

Solvej Balle: A térfogatszámításról I.
Fordította: Bogdán Ágnes
Park, 2025, 4499 Ft

Solvej Balle: A térfogatszámításról II.
Fordította: Bogdán Ágnes
Park, 2025, 4499 Ft