Jézus a férjem, lelépett, és akkor mi van?

Decemberre már rendszerint lecseng az év végi újkönyv-dömping, így ami mégis ilyenkor jelenik meg, az hatványozottan nagyobb figyelmet kap. Főleg akkor, ha egy kimondottan ambiciózus új kiadó áll mögötte (a Nádas Pétert a Jelenkortól elcsábító Sárközy és Társai), és pláne ha egy olyan szerző legújabb művéről van szó, akinek az előző kötetét a közönség és a kritika is szerette. Ez a szerző pedig nem más, mint Halász Rita, aki a Mély levegővel először közönségsikert ért el, majd szép sorban jöttek a pozitív szakmai kritikák is: a Margó-díj, utána a külföldi elismerések, köztük a meleg hangú kritikák Franciaországban és a New York Timesban. De vajon mi volt ennek a diadalmenetnek a titka?

Halász Rita debütáló kötete, a Mély levegő egy feszes, alig kétszáz oldalas kisregény volt, amelyben Vera, egy bántalmazó házasságból kilépő harmincas anyuka mesélte végig történetét. A narrációban különös módon mindent mindennel összecsúszott: a párbeszédek jelöletlenek voltak, a szólamok, gondolatok és idősíkok egymásba folytak, ami ugyan éber figyelmet igényelt, mégis pontosan közvetítette az elbeszélő zaklatott lelkiállapotát. Vera végig rendkívül bizonytalan maradt: nem tudta, mit kezdjen magával és a gyerekeivel, és azt sem látta tisztán, miért omlott össze a házassága. A történet egy éve alatt szinte újra átélte gyerekkorát és tinédzserkorát, majd lassan elérte, hogy ismét a saját lábára álljon.

Halász stílusa és karakterábrázolása is meglehetősen radikálisnak tűnhetett: a férfiak gyakran durvák vagy manipulatívak voltak, de Vera sem volt hibátlan, ami árnyaltabbá és hitelesebbé tette a figurákat. A regény azt sugallta, hogy mindannyian esendők, önzők, könnyen és gyakran hibázók vagyunk, és a kérdés inkább az, mit kezdünk ezekkel a hibákkal. A Mély levegő így egyszerre volt kiérlelt hangú és kockázatvállaló első könyv, amely erősen jelezte Halász Rita megérkezését a kortárs magyar prózába. A kötet nemcsak jól volt megírva, hanem bárki könnyen beleélhette magát, és így a történetet akár saját maga, akár környezete életére könnyen rá tudta vetíteni.

Azóta eltelt öt év, és közben valószínűleg a szerző is többször feltette a nagy kérdést: hogy tovább? Jöjjön újra a már jól bevált recept, vagy inkább valami más? Halász szerencsére egyértelműen a másodikra szavazott, létrehozva ezzel az idei év talán leginkább zavarba ejtő hazai alkotását.

Megdöbbentő felütés

A Betonba hímezve nem árul zsákbamacskát, hiszen már rögtön az első oldalakon belecsapunk a lecsóba. Az elbeszélőnk, a fiatal Fruzsina egy kád vízben fekve beszélget a körülötte sertepertélő, levakarhatatlan anyósával (gyakorlatilag az egész mű során nem csinál sok mást, mint hogy a vízben fekszik, és hallgatja a másik nőt, vagy magában monologizál), a téma pedig nem más, mint a férje, aki elég hamar lelépett az esküvő után. Van ilyen, gondolhatnánk, aztán ahogy megtudunk néhány információt a férfiról – például a külsejéről –, könnyen megdöbbenhetünk.

„Ott álltál mezítláb, a hajad a válladig ért, a szakálladról csöpögött a víz, fehér törülköző a derekadra csavarva, a bordádnál egy vágás. Közelebb léptél, a szemembe néztél, és azt mondtad, itt vagyok, Fruzsina.”

Aki arra gondolna, hogy ez a férfi meglehetősen hasonlít Jézusra, az jó helyen kapiskál, de csupán a roppant rövid fejezetekkel operáló kötet második fejezetéig polemizálhatunk azon, hogy itt vajon egy modern Jézusról lehet szó, vagy esetleg valamilyen kifacsart Krisztus parafrázisról (mint például a Nobel-díjas J. M. Coetzee nagy vitákat kiváltó Jézus-trilógiájáról), hiszen itt kiderül, hogy ez az alak nemcsak hasonlít a Megváltóra, hanem ő maga az. Ő született meg bő kétezer éve Betlehemben, ő lett a korszak legendás tanítója, és bizony őt feszítették keresztre is. De mégis hogyan? Mi fog ebből kisülni?

Ez az a kérdés, amit gyaníthatóan egyik olvasó sem tud még csak megközelítőleg sem megválaszolni, így nem tehetünk mást, mint hogy felvesszük az utazósebességet, és megpróbálunk rájönni arra, hogy ez a bibliai alak mégis hogyan vehetett el egy modern nőt a 21. századi Budapesten. Halász műve két egymást váltó szólamot követ, az első, címekkel ellátott szál Fruzsina narrációja, melyben hol a korábban is sok nőt elcsábító, majd magára hagyó Jézust szólítja meg, hol saját, művészi vénákkal megáldott anyjával, hol pedig az anyósával való viszonyáról mesél. A második, római számokkal jelzett szólamban pedig a már említett anyós, Jézus anyja (valamint részben nevelőapja) mesél arról, hogy milyen volt fia gyermekkorában, hogyan nőtt fel a rómaiak által megszállt Közel-Keleten, és hogyan vált híres prófétává.

Mindkét szólamban közös, hogy önmagukban viszonylag könnyen értelmezhetők, ám sokáig hiába fogynak az oldalak, nehezen lehet összerakni, hogy mégis hogyan fognak kapcsolódni egymáshoz. Aztán ahogy haladunk előre, a két szál nemcsak elkezd közelíteni egymáshoz, de észrevehetjük, hogy mindkét részben ugyanazok a motívumok válnak fontossá: az anya-gyermek kapcsolat, az apához fűződő ambivalens viszony, a test tapasztalata vagy éppen a hit és a profán hétköznapok közti feszültség.

Miután észrevettük ezeket a kapcsolódási pontokat, a két szál – működjön bár más és másként – elkezdi egymást erősíteni, és megérthetjük, hogy az új mű központi magva talán a sérülékeny identitás és az örökölt traumák közötti viszony feltárásában keresendő leginkább. Ez egy olyan téma, amely az utóbbi időkben kiemelten fontos szerepet kapott a hazai irodalomban is, ám azt hiszem, ehhez még senki sem közelített olyan egyedi és provokatív módon, mint Halász.

Hogyan érdemes olvasni?

Mert nem elég maga ez a furcsa felütés (Jézus modern menyasszonya, illetve a sokszor nem éppen bibliai módon viselkedő ókori Krisztus), de az összes fontosabb szerepet kapó téma ugyanígy fájdalmas és/vagy provokatív. A legerősebb visszatérő motívum talán a test: a bőr, a seb, az érintés és az érintés hiánya. Halásznál a testi tapasztalat egyszerre erotikus, agresszív és vallásos – a test nem a lélek ellentéte, hanem annak egyetlen hozzáférési módja. A haj, a vér, a bőr alá kerülő idegenség mind a határok bizonytalanságát jelzik: hol végződik az én, és hol kezdődik a másik. Ez azért is különös, mert a vallási élményeket legtöbbször nem szokás a testhez kötni.

„A fiam értelmet adott ennek az egész értelmetlenségnek, és az emberek úgy érezték, van miért élni. De mindig többet akarnak. Nekik nem elég, hogy a bénák járnak, a süketek hallanak, nem elég, hogy meggyógyítja a lelküket. Nekik az kell, hogy a vízen járjon, hogy egy szavára elálljon a vihar, hogy ötezer ember lakjon jól öt darab kenyérből.

Tudjuk jól, hogy a Genezáreti-tó egyik pillanatról a másikra változik, a fiam bízott benne, hogy lecsendesedik, és így is lett. Megnyugtatta a követőit, akiken eluralkodott a pánik. Miért nem elég ez nekünk? Miért nem elég, hogy amikor a sokaság éhes volt, megosztotta a tartalékokat, és erre biztatott mindenkit. Osszátok meg, amitek van. Megosztották, és senki nem éhezett. A fiam keményen dolgozott. Gyógyított, figyelt az emberekre. Sokszor azt éreztem, semmi mást nem csinál, csak meghallgatja őket. Milyen egyszerűnek tűnik! Hallgatni, a másik kezét a kezünkbe venni, és azt mondani, bízzál! Nem kell ennél több. De nekik a varázsló kell. Pedig a fiam is elég lenne.”

Ugyancsak kiemelten fontos szerepet kap még a vallás és a szentség profanizálása. Jézus, Mária, József, valamint a tanítványok, a bibliai és apokrif történetek, a tanítások mind úgy jelennek meg, hogy nem felemelnek, hanem inkább testközelbe hoznak: a hit itt nem megváltás, hanem teher, örökség, sokszor elviselhetetlen elvárás. A szövegben a szentség gyakran fájdalommal jár, az irgalom pedig késik vagy hiányzik.

Mintha az egész könyv azt mondaná, hogy maga az identitás a régóta cipelt egyéni, illetve családi múlt terhe, valamint az általuk elszenvedett sérülések összessége.

A cím metaforája pontosan ezt jelzi: a beton a merev, adott struktúra (család, test, női szerep, vallási hagyomány), a hímzés pedig az a törékeny, mégis makacs gesztus, amellyel az egyén nyomot hagy rajta. Nem bontja le, nem menekül el – belevarrja magát. És ha belevarrja, akkor óhatatlanul díszíti is, mert ilyen az ember.

Mindez persze azt eredményezi, hogy a Betonba hímezve nem könnyű olvasmány. Halász Rita tudatosan nem kínál kapaszkodókat: nincsenek klasszikus értelemben vett fordulatok, megnyugtató válaszok, és végképp nincsen katarzis. A szöveg inkább köröz, visszatér, ismétel, mintha maga is azt a tapasztalatot akarná formába önteni, amelyről beszél: hogy bizonyos dolgokat nem lehet „megoldani”, legfeljebb együtt élni velük. A rövid fejezetek, a váltakozó szólamok, a sokszor már-már kínosan intim képek mind ezt a nyugtalanságot erősítik, miközben a próza végig fegyelmezett és pontos marad.

Külön figyelmet érdemel az is, ahogyan Halász a humort – vagy inkább az iróniát – használja. Mert bármennyire is súlyos témákról van szó, a szöveg nem válik patetikussá. A helyzetek abszurditása, az anyós szólamának sokszor földhözragadt, praktikus hangja vagy éppen az a tény, hogy a Megváltó itt egy lelépett férj szerepében tűnik fel, folyamatosan kimozdítja az olvasót a „szent szöveg” komfortzónájából. Ez az irónia azonban nem rombol, hanem pontosít: megakadályozza, hogy a regény allegóriává vagy egyszerű provokációvá silányuljon.

A Betonba hímezve így végső soron nem Jézusról szól, és nem is Fruzsináról, hanem arról, hogy miként öröklődnek tovább a történetek, a szerepek és az elvárások, és hogyan próbálunk ezekkel valamit kezdeni a saját, esendő életünkben. Arról, hogy

a szeretet nem megváltás, a hit nem garancia, a család nem feltétlenül menedék, mégis ezekből az anyagokból kell felépítenünk magunkat. Betonból és hímzésből.

Halász Rita második regénye tehát radikálisan más, mint a Mély levegő, de éppen ezért működik olyan erősen. Nem ismétel, nem biztosra megy, hanem kockáztat, és közben olyan kérdéseket tesz fel – hitről, testről, identitásról, örökségről –, amelyekre nincs és talán nem is lehet egyértelmű válasz. A Betonba hímezve zavarba ejt, provokál, néha dühít, máskor meglepően gyengéd, de egy pillanatra sem engedi el az olvasót. És talán épp ez az, ami miatt nehéz lesz nem beszélni róla.

Halász Rita: Betonba hímezve
Sárközy és Társai, 2025, 5499 Ft