Upor László: Baromi fontos ebben az önfelmentő közegben megmutatni, hogy nem muszáj megalkudni

• A Színház- és Filmművészeti Egyetem négy évvel ezelőtt változatos eszközökkel tiltakozott a kormány felsőoktatási modellváltása ellen a tánctól a díszőrségen át az egyetemi blokádig. Az akkoriban induló Telex több videót is forgatott az eseményekről, ezeket itt tudja visszanézni.
• Upor László, az egyetem akkori megbízott rektora és oktatója, majd az egyetemről távozókból szerveződő Freeszfe Egyesület vezetője most egy könyvben írta meg a tiltakozások történetét Majdnem lehetetlen címmel.
• Upor az interjúban többek között arról beszél, hogy nem lehetetlen ellenállni az agresszív hatalmi törekvéseknek, még akkor sem, ha ehhez fel kell áldozni dolgokat, a magyar felsőoktatás vezetőinek pedig szerinte a történelem sem fogja megbocsátani, hogy ilyen készségesen átadták a szellemi képzés feletti irányítást egy demagóg körnek.

A könyv a 2020. szeptember 30-i estével indul: ön és az SZFE más lemondott vezetői az egyetem bejárata fölötti féltetőn állnak csendben az esőben, fáklyával a kezükben. Ez a legerősebb emléke az időszakból?

Az a 30 másodperces videó, ami a szöveget kiegészítő QR-kódra „kattintva” megnézhető, önmagában is nagy hatású, de ezt a hatást szorozza meg fejben még úgy 60-nal – hisz teljes fél órán át álltunk ott. Az egyik legfelemelőbb momentum nekem biztosan ez maradt, és ez volt az első emlékdarab, amit megírtam. Egy iszonyatosan nyomasztó időszak összes boldogsága és tragédiája sűrűsödött azokba a pillanatokba: a blokád harmincadik napjának vége felé jártunk, túl egy sor csodás demonstratív eseményen. És ez a „búcsúőrség” jelölte ki a vezetői felelősségtől való megszabadulásunk nulladik pontját. Égtek a fáklyáink, pár száz ember tapsolt, majd figyelt minket végtelen, néma csendben állva, és ehhez jött az a megrendezhetetlenül melodramatikus háttér, hogy még az eső is eleredt.

Majdnem három év telt el a modellváltás kezdetei óta, mire írni kezdte a könyvet. Hogyan állt neki?

Nem azzal kezdtem, hogy szisztematikusan összegyűjtöttem több ezer oldalnyi tényanyagot és dokumentumot. Úgy gondoltam, azt fogom tudni jól megírni, ami bennem az egészből a legerősebben rezeg. Mire elkészültem néhány fejezettel – miközben hol meghatódtam magamtól, hol büszke voltam, hol elszomorodtam vagy nevetgéltem kicsit –, úgy döntöttem, a saját érzelmi viszonyulásomat nem szabad kipusztítanom a szövegből. Az, hogy hozzáférhető elképesztő mennyiségű dokumentum, persze azt a felelősséget is rám rótta, hogy nem szabad füllentenem, hiszen ellenőrizhető leszek, ugyanakkor fel is szabadított a teher alól, mivel így rengeteg mindennek utána lehet nézni, nem muszáj mindent nekem leírnom. Ráadásul videó- és fotóanyaggal, valamint írott dokumentumokkal tele van a könyv is, ezeket QR-kódok rejtik.

A fejezetek végigvisznek minket a főbb történéseken a Parlament előtti tánctól kezdve a híres művészek díszőrségén át a budapestiek több kilométeres élőláncáig. A Majdnem lehetetlen dokumentumregényként is működik, és biztosan volt terápiás funkciója is. Ezen kívül volt más ambíciója vele? Olvasható, mondjuk, a kreatív ellenállás kézikönyveként?

Nem gondolom, hogy ilyesmihez használati utasítást lehet adni, de példát mutatni igen. Nem is konkrétan a hogyanra, mert azt a fene se tudja – és különben is: ami itt működik, másutt nem fog. Inkább arra, hogy igenis létezik olyan, hogy az ember úgy dönt, hogy nem működik együtt illegitim rendszerekkel és vállalhatatlan figurákkal. És hogy nem, nem lehetetlen ellenállni akármilyen agresszív hatalmi törekvésnek. Hála az égnek egyelőre egyikünket sem fenyegeti ezért börtön vagy vérpad – ez még mindig nem az az ország. A „hatalom” vezényelte karaktergyilkosság-gépezet persze nagyon is működik, és az is előfordulhat, hogy soha nem fogok többé munkát kapni Magyarországon, sőt a feleségem sem – egyelőre nagyjából így is fest. De ettől még nem dől össze a világ; van olyan, hogy az ember bizonyos dolgokat föláldoz, cserébe viszont meg tudja őrizni magát: az egyén is, az értékközösség is. Jelenleg brutális enerváltság jellemző a társadalmunkra, ezzel együtt jár az általános önfelmentő legyintés, hogy „á, úgyse lesz itt semmi változás, inkább betagozódom”. Szerintem baromi fontos ebben a közegben megmutatni, hogy nem muszáj megalkudni.

Miközben a könyvben is írja, hogy egy pillanatig nem hitt az ellenállás sikerében.

Az ellenállás sikerében hittem; abban nem hittem, hogy a kormány megváltoztatja az álláspontját és visszavonulót fúj.

A kötet legszórakoztatóbb pillanatai azok, ahol a kormányzattal való tárgyalások a nyilvánosság számára ritkán látható részleteibe is beláthatunk, például ahogyan Vidnyánszky Attila fogadta az SZFE küldöttségét a Nemzetiben. A legérzékletesebb talán az a jelenet, amikor Palkovics miniszternél jártak: a hatalom éppen milliárdos vagyonokat szervez ki magánalapítványokba, ön pedig azon gondolkodik, megalkuvó lesz-e, ha eszik az asztalon lévő roppanós cseresznyéből.

Ettem, finom volt.

Az ilyen helyzeteket tudta egy színházi dramaturg szemével elemezni?

Sokszor igen, akár az adott pillanatban is, de utólag ránézve még inkább. Dramaturgnak lenni valójában nem foglalkozást jelent, hanem egyfajta érzéket, hogy az emberi viselkedést négy dimenzióban lássuk, értsük-átvilágítsuk egy helyzet logikáját, megfejtsük az arckifejezések mögötti szándékot. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy a könyvben nem is „mesélem el” a történteket, csak ilyen sűrű pillanatokat teszek majd egymás mellé.

Úgy fogalmaz a könyvben, hogy a hatalommal való szembeszállásban annak gondolata motiválta leginkább, hogy nem lehetnek „aktívan vagy tétlenül is tevékeny részesei a rombolásnak”. Vagyis ebből az következik, hogy a tétlenek is rombolnak?

Az elnyomó rendszerrel való megbékélés vagy együttműködés nagyon széles skálán mozog, sokféle oka és formája lehet. Van, akinél valóságos a kényszer, különben tényleg az éhhalál fenyegetné – bár szerintem ők vannak kevesebben. Jóval többen csak meggyőzik magukat arról, hogy az éhhalál fenyegeti őket, ha nem „működnek együtt”. Sokan mások nagyon szigorú elveket vallanak, és mindenki mást eszerint ítélnek meg, de önmagukat és a barátaikat valahogy fölmentik. De arra annak idején is próbáltam figyelni, hogy amit teszünk, ne tűnjön fel számonkérésként, ne kényszerítsen másokat is hasonlóra. Azt gondolom, hogy az ember leginkább önmagától várhat el sokat, mindenki mástól ennél csak kevesebbet.

Néhányan aktívan is kifejezték a szolidaritásukat, a CEU és Iványi Gábor is segítséget nyújtott az blokádban részt vevő diákoknak, és néhány fővárosi színház is tett szimbolikus gesztusokat. Elvárt volna ennél erőteljesebb cselekvéseket is a szakmájától?

A színházi szakmának az a része, amelytől ez egyáltalán elvárható, látványos és szívmelengető gesztusokkal mutatta ki a szolidaritását, a tevőleges támogatásra kevesebb lehetőséget találtak. A szakma másik, einstandolt része ugyanakkor arra érezte felszólítva magát, hogy folyamatosan gyalázza a közösségünket, a szövetségbe tömörült jeles vezetők egy emberként véletlenül épp ezekben a hetekben találták fontosnak kifejteni, hogy milyen minősíthetetlen színvonalú az oktatásunk, hogy mily galád zaklatók vagyunk és így tovább. Ami ennél is súlyosabb, az a felsőoktatás irányító szerveinek végletesen öngyilkos taktikája és önfeladása. Nem hiszem, hogy a történelem meg fogja bocsátani a magyar felsőoktatás vezetőinek, hogy ilyen készségesen átadták a szellemi képzés és a nemzeti vagyon brutálisan nagy hányada feletti ellenőrzést egy kapzsi és demagóg körnek. Ha évtizedek múlva lesz még történelemírás, ezt a fejezetet nagyon csúnya fekete betűkkel róják bele.

Izgalmas időpillanatban jelent meg a könyve, az enerváltság állapotából kilépve rég nem látott méretű tüntetések zajlottak mostanában.

Gondolja, hogy lehetne árulni a könyvet a tüntetéseken?

Ezt nem tudom, de az mindenképpen érdekes, hogy tapasztalt ellenállóként milyen gondolatokkal figyeli ezt a jelenlegi tiltakozási hullámot?

Mindazt, ami ezeken a színpadokon ma elhangzik, már hosszú évek óta mondjuk nem is kevesen, teljesen visszhangtalanul. Az viszont, hogy most többen meghallják lényegében ugyanazokat a mondatokat, nyilván örömteli, bárki szájából hangozzanak is el. Hogy mit gondoljak arról, aki egy személyben látszik most vezetni a változás vonatát, arról még halvány fogalmam nincs, az azonban világos, hogy a mára rafináltan megalkotott, feudális jellegű rendszer olyan szigorúan összehorgolt hálóvá alakult, amelyet kívülről nem lehet lebontani. Az egyetlen esély az, ha a hatalom jelenlegi vagy közelmúltbeli birtokosai egyszer csak elkezdik egymást fölfalni. Hogy ez már az, vagy csak csalfa ígéret, azt korai megmondani, de nem tudok nem hasznosnak látni mindent, ami beletép ebbe a szövetbe, illetve ami ráébreszti az embereket a saját felelősségükre – egyben a lehetőségeikre.

Abban is biztos vagyok, hogy hamarosan ezrek fogják fújni, hogy ők tulajdonképpen régóta ellenállók, és téved, aki azt gondolja, hogy valaha is ennek a korrupt rendszernek a haszonélvezői, pláne aktív építői voltak.

Tehát nagyon sokan fognak most megindulni visszafelé azon a legendás úton.

Nagyjából 150 diák ment át a modellváltó egyetemről a Freeszfe egyesületébe, akik aztán az Emergency Exit programnak köszönhetően az öt európai partneregyetem valamelyikén kaptak vagy kapnak majd diplomát. Mennyire rendeződött ezzel a sorsuk?

Néhány színésznek, színházrendezőnek, dramaturgnak, filmesnek már elég jól elindult a pályája, dacára annak, hogy nem áll mögöttük a biztos intézményi háttér. A doktorisok ugyan lemaradtak arról az elég komoly ösztöndíjról, amit a bent maradók többsége megkapott, viszont automatikusan bekerültek egy nemzetközi vérkeringésbe. Szóval nem aggódom miattuk – azaz nem jobban, mint eddig. De iszonyatosan nehezített pályán mozog mindenki, aki most színházzal vagy filmmel foglalkozik, akkor is, ha a császári és királyi Színművészetin tanul, és akkor is, ha független: az egyik szabadabbnak érzi magát és talán egy fokkal hősiesebbnek, míg a másik jobb körülmények között dolgozik, de talán kevésbé szabad – az egyik így alkuszik meg, a másik úgy. És bárhogyan is döntött, mindenkit traumatizált ez az ügy; itt mindenki csak veszített, igazán nagyot senki nem nyert. Ezt a rombolást semmi nem igazolja; igaz, ha létrejönne „amott” valami tényleg világraszóló, talán húsz év múlva már senkit nem érdekelne a „megújult” SZFE genezise. De egyelőre nem hallani ilyesmiről.

Mennyire lát bele a mostani SZFE működésébe?

Nagyon keveset tudok arról, mi zajlik ott azóta, egyszerűen nem törődöm vele, tényleg nem. (A beszélgetést a Telex április 11-i, az SZFE belső ügyeiről szóló cikkének megjelenése előtt vettük fel.)

Pedig több egykori kollégája, köztük olyanok is, akik fontos szövetségesei voltak az egyetemfoglalás idején, azóta is az SZFE-n tanítanak Novák Esztertől Zsótér Sándoron át Hegedűs D. Gézáig. Így állt össze az az izgalmas konstelláció, hogy velük párhuzamosan többek között a Szarvas József–Rátóti Zoltán, illetve a Kiss B. Atilla–Homonnay Zsolt páros is visz egy-egy osztályt.

Erre pár mondatot szántam a könyvben is. Aki nem ismeri el, hogy nagyon tehetséges emberek maradtak is ott, jöttek is el az egyetemről, az hamisít: csal vagy megcsalja magát. Mivel viszonylag korlátozott azoknak a nagy tehetségű embereknek a száma, akik művésznek és pedagógusnak is kiválók, törvényszerűen veszítettünk azzal, hogy ilyen módon szétdarabolódott ez a kör. Vannak persze különösen fájó, nehezen magyarázható döntések, egyszer majd mindezzel el kell számolnunk.

Alföldi Róbert, ha jól emlékszem, nyolc évig, Törőcsik Mari búcsúestjéig meg sem közelítette a Nemzeti Színházat. Ön szokott járni a Vas utcában?

Nem. Én egyszerű és egyértelmű döntést hoztam: nem teszem be a lábam az intézménybe. A fiatalok munkáját sem nézem meg, pedig az tényleg érdekelne, de nem szeretném gazdagítani azt a hamis a képet, hogy itt minden rendben van, hiszen, lám csak… Rövid kitérő: a művész értelmiség jó része felháborítónak tartja, ahogyan a kormány elsorvasztja a függetleneket, a művészszínházakat és a szabad kezdeményezéseket, miközben soha nem látott erőforrásokat elégetve rendez, mondjuk, látványos nemzetközi színházi fesztivált. Ugyanezek a háborgó értelmiségiek elmennek megnézni a fesztivál kiemelkedő előadásait, mondván „ha már idehozták a világ színházi nagyjait, csak nem leszek olyan lúzer, hogy nem nézem meg őket!”.

Ezzel azonban tökéletesen igazolhatóvá teszik azt a rablást, amit egyébként a hősies nyilatkozataikban és Facebook-bejegyzéseikben elítélnek.

Lelkük rajta, de tisztában kell lenni azzal, hogy a nézőtéren ülve a csendes hozzájárulásukat adják, maguk is statisztikai bezzegadattá válnak.

A Freeszfe Egyesület önmeghatározása szerint egy független alkotóműhely, ami felnőttképzéseket biztosít a hallgatóknak. Mennyire helyezték teljesen új alapokra a művészeti képzéseket? Hogyan gondolkodnak a színházi és filmes oktatásról?

Olyan képzésekben gondolkodunk, amelyek máshol nem szerepelnek a palettán. Mindannyiunkat köt még az a hagyomány, amit már a régi Színmű utolsó időszakában is szerettünk volna megújítani, és aminek lényege, hogy néhány mester eljuttatja a hallgatókat valahonnan valahová, szigorúan előírva nekik az utat, amit be kell járniuk. Ez sokszor beválik, nagyon szép eredményeket hoz, de kevés szabadságot hagy a hallgatóknak. Mi a jól bevált, illetve az eddig még ki nem próbált „egyívű” képzéseket olyan modulokra szeretnénk szabdalni, amelyek ha nem is csereszabatosak, de különféle módokon illeszthetők össze, azaz többféle utat kínálnak. Ha valaki az ABCD útvonalon halad, akkor X „szakmát” kap, ha az ADFGH egységeket illeszti egymás mellé, akkor Y-t. Mindez még csak távlati terv, amihez többek között anyagi forrásokra lenne szükségünk. Valójában már az is őrületesen nagy dolog, hogy a Freeszfe egyáltalán létezik.

A könyv egyik korai fejezete a hatalmi visszaélések témájáról szól. A Színművészeti két ismert hazai Metoo-ügyben is érintett volt, legalábbis annyiban, hogy Marton László és Gothár Péter is az egyetem meghatározó tanárai voltak, de mint ahogy ön is írja, az eseteik nem az intézményen belül történtek. Azt viszont ön is elismeri, hogy a Színművészetin régóta jellemző volt a paternalizmus, ennek lebontásáért pedig „tettek apró lépéseket”, de a modellváltás miatt ez félbeszakadt. A mostani közösségben folytatta ezt a megkezdett munkát?

Az említett fejezet a könyvből talán kissé kilóg, de nagyon fontosnak gondoltam, ezért a szerkesztési-dramaturgiai önszigoron is enyhítettem miatta. A téma – a bármiféle helyzettel való visszaélés – régóta személyes mániám: óvodáskoromtól fogva kevés dolog irritál annyira, és kevés dolog ellen léptem fel olyan határozottan. Ez nem jelenti azt, hogy eleget is tettem azért, hogy az intézményben ez megszűnjön. Amikor kényszerűségből vezető lettem, a Marton- és a Gothár-ügytől teljesen függetlenül a legelső dolgaim közé tartozott, hogy a munkatársakat és a hallgatókat meggyőzzem arról, hogy az ügyeink közös ügyek. Döntést ugyan a döntési pozícióban levőnek kell hoznia, de a döntés előtt egy másodperccel még mindenkinek a szava számít. Most is nagyon aktívan próbáljuk a hallgatókat bevonni a tervezésbe, működtetésbe, a közös kommunikációba. A Freeszfe nem tud azon a bázisdemokratikus alapon működni, ahogyan az egyetemfoglalás idején a hallgatók vitték az ügyeket, de a közösség vezetőiként azon igyekszünk, hogy ez mindenki közössége legyen. Nincs a visszaélések minimalizálásának jobb módja, mint ha nem engedjük, hogy rossz hierarchiák épüljenek ki, nem osztunk privilégiumokat.

A két említett ügy miatt inkább a szexuális mozzanatokon volt a fókusz a visszaélésekben, holott a Színművészeti több elismert mesterének az érzelmi bántalmazásait tényleg generációk panaszolják föl. Ha adottnak vesszük is, hogy a művészképzésben bonyolultabban rajzolhatók meg bizonyos határok, mégis hogy lehet megelőzni az abúzus ilyen eseteit?

Máig sokan vannak, akik azt gondolják, hogy a tehetségfejlesztés, a kiemelkedő teljesítményre sarkallás hatékony eszköze, ha a határain túl taszigáljuk a másikat akár akarata ellenére is. Én ezt nem így látom. Boldog amatőr rendezői karrieremet akkor adtam föl, amikor egy száznapos próbaidőszak 93. napja környékén hajnali kettőkor elszakadt nálam a cérna, és kiabálni kezdtem, mire megdöbbenésemre az addig kezelhetetlen színészek angyalként kezdtek dolgozni, az egyikük pedig később odasúgta: „Laci, néha kéne kiabálnod.” Akkor végképp eldöntöttem, hogy ez nem való nekem, ez nem én vagyok. Nem azt mondom, hogy mindig mindenki érezze magát pihe-puha kényelemben – ahhoz, hogy új területeket fedezzünk fel, feszegetnünk muszáj a saját határainkat. És ehhez sokszor külső segítség kell: valaki, aki látszólag „nem kegyelmez”. De csak látszólag. A hármas kulcsszó az empátia, a bizalom és a konszenzus. Kicsit mint a szadomazochista erotikában: nagyon erős közös megegyezés szükséges. Kell egy jól felismerhető kód, ami alapján eldönthető, hogy a partner csak azért tiltakozik, mert nem akar kilépni a kényelmi zónájából, vagy már tényleg nem szeretne tovább menni. És ha egymásra elég érzékeny antennáink vannak, akkor te az én közreműködésemmel át tudod lépni a saját határaidat úgy, hogy én nem lépek át egy bizonyos határt. Hogy ez hogyan kodifikálható és intézményesíthető, azt nem pontosan tudom, de a cél ez volna.

Schilling Árpád májusban a Freeszfe hallgatóival közösen hoz létre egy performance-ot a CEU-n, a Franciaországban élő rendező sok év után dolgozik itthon újra. Hogy jött létre ez a munka?

Úgy indult, hogy a Tavaszi Fesztivál szervezői felkérték Schillinget egy nagyszabású projektre, az idén húszéves Krétakör-előadás, a Feketeország valamiféle továbbgondolására. Árpád viszont másban gondolkodott, ugyanakkor azt is mondta, hogy a Freeszfe-csapatot látja eléggé szabadnak a közös munkához. Ősszel volt egy intenzív workshopunk, ahol az általa megadott alapokra improvizáltak a fiatalok, miközben rengeteget beszélgettek és elemezték a világot. Az ott kialakult jelenetkezdemények alapján Árpád felvázolt egy szerkezetet, ezt gazdagítják azóta, és hamarosan indul az intenzív próbafolyamat. Nem arról van szó, hogy mostantól Schilling újra Magyarországon rendez, ez (egyelőre) egyedi alkalom. Árpád egyébként az egyesület nagy támogatója, ezért a munkáért rendezői honoráriumot sem vesz fel.

A Feketeországot friss EU-polgárokként láttuk, az előadás mégis keserűen szólt az akkori életünkről. Ön szerint ehhez képest most mire számíthatunk az alkotóktól?

Elég, ha annyit mondok: a kiinduló helyzet az, hogy Magyarország nyolc éve kilépett az Európai Unióból?