Aj Vej-vej: Minden szabadság az arra való törekvésben rejlik

Nemrég megjelent az 1000 év öröm és bánat című memoárja, melyben a Kínában uralkodó könyörtelen cenzúra képét festi le. Úgy tűnik, az ezzel szembeni ellenállása az apja tapasztalataiból fakad. Milyen módon hatott az apja a szólásszabadság iránti szeretetére?

A cenzúrát minden diktatúrának vagy önkényuralomnak alkalmaznia kell, mert a rendszer arra épül, hogy az övé legyen a végső szó, bármi történjen is. Minden vitát, tényt és egyéni véleményt figyelmen kívül kell hagyni, és soha nem lehet meghallgatni. Amikor egy társadalomban kitörlik és korlátozzák a tényeket és az egyéni gondolatokat, az élet értéke maximálisan sérül. Amit apám generációja és én megtapasztaltunk, megértette velem, hogy a szabad véleménynyilvánítás és a cenzúrával szembeni ellenállás az előfeltétele és gyakorlata az egyén ébredésének. E törekvés nélkül egy lény mint egyén nem létezik.

A lázadó természet és a kritikus gondolkodás tanítható, vagy ezek valamennyire velünk született készségek? Ha az előbbi, akkor mindenkinek el kellene őket sajátítania? Nem vezetne ez egy rendkívül instabil társadalomhoz?

Minden fiatal eredendően lázad. Ha a lázadó természetüket fokozatosan kikoptatja a család, az iskola és a társadalom, eltűnik az egyéniség és a kreativitás. Ha ez a lázadó természet megmarad, az egyének képesek a történelemre és a valóságra reflektálni, kérdéseket feltenni, és kritikát megfogalmazni – ez az a fontos hajtóerő, amely előrébb lendíti az emberek gondolkodását.

Miben hasonlít és miben különbözik a művészete az apjáétól?

Apám költő volt. Ami engem illet, senki nem tudja megmondani, hogy mit csinálok. A különbség közöttünk a korszakokban rejlik, amelyek más módon korlátoznak minket. Ő egy félfeudalista, félgyarmati társadalomban, én pedig egy autokratikus társadalomban nőttem fel, amely később egy gyorsan fejlődő, kapitalizmus által vezérelt társadalommá alakult. A valóság, amellyel szembesültünk, nagyon különböző, így a hangunk is nagyon különböző. Az apám olyan, mint egy fuvolaművész, én pedig inkább egy dübörgő villanymotor vagyok.

Memoárjában részletesen leírja azt is, hogyan tartották fogva a kínai hatóságok. Ez az időszak meglehetősen szürreális elemeket tartalmaz, például megtiltották önnek, hogy ránézzen az őreire. Mit gondol, miért bántak önnel így: nemcsak kegyetlenül, hanem megvetéssel is?

Börtönben lenni abszurd dolog volt, mert nem vagyok bűnöző, és nincs szándékomban bántani senkit. Ez az abszurditás az autokratikus társadalomban különböző módokon mutatkozott meg. Racionalitással megmagyarázhatatlan.

Nyugaton sem fél attól, hogy vitákat gerjesszen. Kiállt a kötelező Covid-oltások ellen, a Twitteren olyan tartalmakat osztott meg, amelyek kétségbe vonták a 2020-as amerikai elnökválasztás tisztaságát, és utalt arra is, hogy Ukrajnában amerikai vegyi fegyverek lehetnek. Mi készteti önt arra, hogy szembemenjen olyan dolgokkal, amelyeket sokan megalapozott tényként kezelnek?

Az összes katasztrófánk a mindenki által elfogadott tényeken belül történt. Ez a mi történelmünk. Vegyük például a nácizmust és a kulturális forradalmat Kínában. Ezeket a legtöbb ember politikailag elfogadhatónak tartotta, aztán katasztrófába torkolltak. Egyénként az a legfontosabb, hogy józan ésszel és az alapvető etikai alapelveket szem előtt tartva gondolkodjunk. Ez megóvhatná az embereket attól, hogy elnyelje őket a tömegmédia, a közvélemény nyomása, a divatos gondolatok és a politikailag korrekt kifejezések.

A közelmúltban többször nyíltan felszólalt a „woke” ideológia és a politikai korrektség ellen. Miért tartja veszélyesnek ezeket a gondolatokat a nyugati társadalmakban?

Személyes tapasztalataim vannak szélsőbaloldali mozgalmakkal. Abban az időben egyfajta gondolat váltott fel minden más gondolatot; egy párt, egy út, egy „izmus”. Mindenkit, aki kérdéseket vetett fel vagy bármiben nem értett egyet, eltakarítottak. Ezek a társadalomban uralkodó gondolatok élettelenségéhez vezettek. Amikor az emberek nem tudják megkérdőjelezni a meglévő gondolatokat, nem tudnak személyes és ellentétes véleményeket alkotni, a gondolatok értéktelenné válnak. Ma a nyugati társadalomban ez a képmutatás és a politikai korrektség bebizonyította, hogy ideológiailag meddő állapotban élünk. Ennek egyenes következménye a gondolkodási és cselekvési képességünk csökkenése.

Mint Kína nyílt kritikusa, ön szerint mi fog történni az országgal rövid és hosszú távon? Különösen akkor, ha figyelembe vesszük a közelmúlt eseményeit: Hongkong megtörése, Hszi Csi-ping pártfőtitkár harmadik ciklusa.

A kínai társadalom olyan, mint egy nagy hajó, amely az óceánokat járja. A hatalom eddig soha nem volt annyira központosítva, hogy minden ellenvéleményt el tudjon söpörni, és soha nem koncentrálódott ennyire egy kézben a Kínai Kommunista Párton belül sem.

Olyan sem volt még, hogy ekkora gazdasági fejlődés és ilyen fokú megfigyelési technológia legyen az országban. Kína még mindig szeretne fejlődni, miközben egyre távolabb kerül a fejlett társadalmak egyetemes értékeitől. A Kína által fémjelzett új globalizáció megjelenésével a nemzetközi közösség kialakult rendje nagyon nagy feladat elé néz.

„A korlátozások és aggályok nélküli szabadság már nem hatott az újdonság erejével” – írja diákkoráról az 1980-as évekbeli New Yorkban. Ez a mondat különösen megfogott: nehezebb lázadó művésznek lenni olyan országokban, amelyekben teljes a szabadság? Mit jelent ez a mai nyugati világra nézve?

Amit általában abszolút szabadságnak neveznek, az illúzió. Minden szabadság az arra való törekvésben rejlik. A szabadságért való harc olyan, mint a kard csiszolása; a folyamat maga a legvarázslatosabb. Ha a szabadságot egy múzeumi vitrinben tárolják, elveszíti minden értékét.

Magyarországi újságíróként különösen szembetűnő, hogy néhány elképzelése (a „woke” ideológia veszélyei, a liberális establishment megkérdőjelezése) megegyezik azzal, amit Orbán Viktor és az általa vezetett Fidesz-kormány is hangoztat. Ezt a kormányt azonban többen pont azzal vádolják, hogy elhallgattatja az ellenvéleményeket és a független médiát, azaz támadja az önnek láthatóan nagyon fontosnak tartott értékeket. Hogyan oldja fel ezt a látszólagos ellentmondást?

Minden kormány alapvetően az egyéni gondolkodással szemben áll. Bármilyen egyéni gondolkodásmód alapvetően indokolja az egyének harcát a függetlenségért és a szabadságért.