A Zsolnay név összeforrt Péccsel. A híres porcelángyár díszes épületkerámiái adják meg a baranyai megyeszékhely belvárosának arculatát, a gyár egykori központja pedig Zsolnay negyed névre átbrandelve a város kulturális központja lett, amikor 2010-ben Pécs Európa kulturális fővárosa volt. A Zsolnay modern kori történetét viszont a rendszerváltás utáni egyik legdurvább üzleti konfliktus dominálta, amiben egy ponton még lövés is dördült. A NER nagykutyái és egy külföldi befektető feszült egymásnak a luxuskerámiákért, Pécs vezetésének hathatós közreműködésével, hogy aztán így vagy úgy mindenki rosszul járjon.
A család, ami átalakította Pécset
A Zsolnay gyár értelemszerűen nincs a Zsolnay család nélkül, ami a gyár alapításán és annak innovációin kívül is mély nyomot hagyott Pécsen, különösen a gyárat felfuttató leghíresebb Zsolnaynak, Vilmosnak köszönhetően. A család viszont nem Pécsről származik, az első Zsolnay, aki a baranyai városba jött, Vilmos nagyapja, Zsolnay József szabómester volt, aki Szombathelyről érkezett. József fia, Miklós a város egyik leggazdagabb kereskedőjévé vált, aki az 1800-as évek közepére elég vagyont halmozott fel ahhoz, hogy valami egészen újba kezdjen a városban: kitalálta, hogy agyagárugyárat nyit, felvásárolva egy tönkrement keménycserépgyár berendezéseit.
Miklósnak két fia volt, Vilmos és Ignác. Vilmos festőművésznek készült, de apja unszolására az 1850-es években átvette a családi kereskedelmi vállalkozás irányítását, Ignác pedig szintén apja unszolására kitanulta a fazekasmesterséget, hogy aztán ő lehessen a frissen alapított üzem vezetője, amely akkori szóhasználattal „kőedényeket” gyártott. A Zsolnay manufaktúra azonban nem úgy indult, ahogy Miklós vagy Ignác várta. P. Horváth Tamás szerint, aki több könyvet is írt a Zsolnay család történetéről, az 1848-as szabadságharcot követő autoriter Bach-korszak nem kedvezett a magyar iparnak, és Ignác sem bizonyult igazán ügyes menedzsernek, így tízéves vezetése alatt a gyár nemhogy növekedni nem tudott, de kis híján tönkrement. 1864-ben Zsolnay Vilmos átvette az üzletet a bátyjától, aki nem sokkal ezután Bukarestbe költözött.
Amikor Vilmos átvette az üzemet, abban hat ember dolgozott, akik leginkább hétköznapi használatra tervezett edényeket gyártottak, lényegében a falusi fazekasokkal versenyezve. Ezek a fazekasok viszont nagyjából ekkorra már nem igazán bírták a versenyt, nem annyira az akkoriban nem túl sikeres Zsolnay üzemmel, hanem a sokkal jobban iparosodott osztrák és német manufaktúrákkal. Zsolnay Vilmos ebben lehetőséget látott, és állást kínált a Pécs körüli falvak lassan nincstelenségbe csúszó mestereinek: dolgozzanak a pécsi üzemben, amiért nemcsak fizetést, de lakhatást és különféle szolgáltatásokat is biztosít nekik Tettyén, ezzel P. Horváth Tamás szerint Zsolnay ebből a szempontból megelőzte a korát.
A gyár ezután fejlődni kezdett, gyárkéményeivel, vasúti összeköttetésével egyre jobban meghatározta Pécs látképét.
A fejlődés mögött két fontos innováció is állt, amelyek Zsolnay Vilmos korszakát fémjelzik. Az egyik a pirogránit, az a fagyálló műkő, amiből a Zsolnay híres épületkerámiái készülnek. Ebből vannak azok a – később, a szecessziós építészetben sokat használt – cserepek és díszek, amelyek a pécsi Postapalota, a kecskeméti Cifrapalota homlokzatán, a budapesti Iparművészeti Múzeum tetején, a Gresham-palota udvarában vagy a Várkert Bazárban láthatók. P. Horváth Tamás megfogalmazása szerint „Magyarország szebbik arca” a Zsolnay-féle pirogránitból készült. A másik pedig az eozin, a zöld és arany árnyalataiban csillogó máz, ami a legszebb Zsolnay díszkerámiákat borítja, amit nem a Zsolnay gyárban találtak ki ugyan, de itt fejlesztettek ipari méretekben gyárthatóra, és tettek világhírűvé. Ezekkel a fejlesztésekkel aztán a gyár több világkiállításon is járt és több díjat is begyűjtött, közben világhírre téve szert. A kézzel festett étkészletek mellett a mai napig a pirogránit épületkerámiák és az eozin mázas műtárgyak adják a Zsolnay árukínálatának három lábát.
A Zsolnay család eközben Pécs társadalmi életét is átalakította. P. Horváth elmondása szerint korábban a pécsi polgárok között nem volt divat a kirándulás, a Zsolnayak nagy természetjárók hírében álltak, és a túrázás itteni meghonosítójának számítanak. A gyár területén volt Pécs első teniszpályája és a város első biciklisegyletét is a Zsolnay család alapította.
1900-ban, Zsolnay Vilmos halálakor a gyárban ezer ember dolgozott, a Zsolnay kerámiák pedig világszerte ismertek voltak. A 20. század első negyedében egy kevésbé látványos, de elképesztően fontos terméket is elkezdtek gyártani a Zsolnay negyedben: elektromos szigeteléseket porcelánból, amivel nemcsak Közép-Európában, de Latin-Amerikában Mexikótól Argentínáig szigetelték az elektromos hálózatokat az 1910-es években.
Az 1920-as években nehéz időket élt át a Zsolnay, a trianoni szerződés elvágta legfontosabb bányáitól és piacainak jó részétől, és Pécs 1919-es szerb megszállása is megakasztotta a gyár működését. Az 1930-as évekre sikerült nagyjából a háború előtti szintre állítani a termelést, a második világháború után viszont a gyárat államosították, a Zsolnay családnak pedig 24 órát adtak, hogy otthagyják a gyárat, aztán a Hortobágyra telepítették őket. A Zsolnay gyár a nevét is elvesztette, az államosításkor pedig P. Horváth elmondása szerint annyira nem vigyáztak a gyár értékeire, hogy rengeteg értékes porcelán és öntőforma megsemmisült. A kommunista rezsimet nem annyira érdekelték a szép étkészletek és az épületeket díszítő pirogránit, így az államosítás után pár évig csak a kerámiaszigetelés gyártásával foglalkoztak. Az 50-es évek közepén aztán ismét elkezdtek épületkerámiákat gyártani. A rendszerváltásig a gyár neve is többször megváltozott, volt, hogy benne volt a Zsolnay, volt, hogy még önállóságát is elvesztette és csak az ÉM Finomkerámiaipari Országos Vállalat pécsi üzemévé fokozták le.
A Zsolnay család a rendszerváltás után megpróbálta azt, ami a Zwack családnak sikerült, nekik azonban ez nem jött össze, pontosabban P. Horváth elmondása szerint ezt szabotálta a helyi politika. A cég az állami Magyar Fejlesztési Bank tulajdonában maradt, aztán 2005-ben került a város tulajdonába, a Zsolnay-örökösök pedig csak kisrészvényesként kerülhettek megint közel a gyárhoz. A Zsolnay körül aztán a 2010-es évek elejéig nem volt túl sok izgalom, akkor viszont egy királydrámákat is megszégyenítő kavaráscunami epicentruma lett a pécsi porcelánmanufaktúra, amikor is külföldi befektető feszült a NER embereinek, és mindenki azt állította, hogy csak ő mentheti meg a Zsolnay örökségét.
A NER nagyágyúi a Zsolnay negyedben
A 2010-es évek második felében a kisebbségi tulajdonos önkormányzat szinte mindent megtett, hogy kitúrja a Zsolnayból a többségi tulajdonost, akit egy NER-közeli nagyvállalat is zsarolni próbált. A gyár ellen felszámolási eljárás indult, a háttérben konspiráló erők pedig egy ellen-Zsolnayt is létrehoztak már, ahová átcsábították a dolgozók egy részét, hogy ott majd hamvaiból éledhessen újra a márka, miután az eredeti gyárat bedöntik. Végül semmi nem úgy alakult, ahogy tervezték, de ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutottunk idáig, pár évet vissza kell még menni az időben.
A gyár 2010-ig az önkormányzati Pécs Holding Zrt. tulajdonában volt, bár többször próbálták privatizálni. Ekkoriban korábbi beszámolók szerint a céget amolyan önkormányzati kifizetőhelynek tartották, a fejlesztéssel nem nagyon foglalkoztak, és nem is ment jól a cégnek. Ehhez az időszakhoz köthető az is, hogy a porcelángyár eladta a városnak a ma Zsolnay negyedként ismert ingatlankomplexumot, vagyis a történelmi gyár nagy részét, ami aztán az Európa kulturális fővárosa projekt körüli fejlesztések központja lett.
2010-ben aztán a cég 49 százaléka, a menedzsmentjogokkal együtt Jászai Gellért egyik cégéhez került, aki akkor még IT, telekommunikáció, űr- és védelmi ipar helyett ingatlanokkal foglalkozott. A cég, az SDC Group azonban hamarosan bedőlt, Jászainak pedig el kellett adnia többek között a Zsolnayban szerzett részesedését is. Hamar akadt rá vevő, méghozzá a Simicska Lajos-féle Közgép képében, ami 2011 májusában szerezte meg a Zsolnay többségi tulajdonrészét.
Hogy miért leginkább Fideszhez bekötött építési vállalkozók láttak fantáziát a Zsolnayban? Leginkább a már emlegetett épületkerámiák miatt,
amik számos felújításra váró műemlék épületet díszítenek, így a tervezett rekonstrukciók során számítani lehetett új Zsolnay-megrendelésekre. Jászai Gellért cégének portfóliójába is több olyan épület (Párizsi udvar, Klotild-palota) tartozott, amin Zsolnay pirogránit díszek vannak, Simicska pedig vélhetően azt gondolta, hogy jobb, ha még egy területen indulhat a zsíros műemlék-felújítási pályázatokon.
Egy korábban a Zsolnay vezetésében dolgozó forrás azt mondta a Telexnek, a cég sokat lobbizott azért, hogy lényegében törvénybe foglalják: Zsolnay épületkerámiákat csak a Zsolnay gyár újíthat fel vagy pótolhat, ezt viszont nem sikerült elérni. A gyár nyilván még így is jó eséllyel indult a pályázatokon, részben azért, mert Zsolnay Vilmos óta a vezetői mindig részletesen katalogizálták az elkészült épületkerámiákat, vagyis a pótláshoz, felújításhoz szükséges összes információ, sőt sok esetben még az öntőforma is elérhető a Zsolnay archívumában. Ennek ellenére előfordult, hogy a Zsolnay lemaradt a saját kerámiái felújítására kiírt tenderen, a Gresham-palotán lévő pirogránit elemeket például a felújítás fővállalkozója egy másik céggel gyártatta. Így, gondolhatták sokan a NER első éveiben, sokat segíthet a Zsolnaynak, ha a tudást és minőséget jó politikai kapcsolatokkal is kiegészítik.
A Közgép 400 millió forintot be is fektetett a cégbe, akkoriban pedig az a pletyka járta, hogy a kormány direkt visszatartott műemlék-felújítási projekteket addig, amíg Simicskáék rendbe tudják szedni a gyárat. Itt azonban nem jöttek be a kezdeti számítások, legalábbis a Közgép arra hivatkozva adta végül vissza a tulajdonrészét egy forintért a pécsi önkormányzatnak 2012 nyarán, hogy kiderült, a Zsolnay anyagi gondjai sokkal súlyosabbak, mint azt korábban sejtették.
A város ekkor újabb pályázatot írt ki a Zsolnay privatizálására, amire – akkor még – nem jelentkezett másik Fidesz-közeli nagykutya, ehelyett egy szír származású svájci órakereskedő, Bachar Najari látott fantáziát a gyárban, és lett a Zsolnay Porcelánmanufaktúra többségi tulajdonosa 2013-ban. Najari Magyarországon járt egyetemre, elmondása szerint már ekkor nagyon megtetszett neki a Zsolnay porcelán, évtizedekkel később pedig lehetőséget látott benne, hogy világszintű luxusmárkává fejlessze.
A kormány és Pécs fideszes vezetése ekkor még hatalmas gazdasági és diplomáciai sikerként ünnepelte a gyár többségi tulajdonának eladását, a város nagyjából 20 százalékos részesedéssel ezután is részvényes maradt. A jó kapcsolat azonban hamar elmérgesedett, és a magyar gazdaságtörténet egyik legnagyobb üzleti civakodása lett a dolog vége, amiből – és ez ritkaság az elmúlt 15 évben – a külföldi befektető került ki győztesen.
Menteni a megmentőktől
A kisebbségi tulajdonos önkormányzat és a többségi tulajdonos befektető először azon veszett össze, hogy a vevő betartotta-e, amit a szerződésben vállalt. Najari 180 millió forintért vette meg a gyár 79 százalékos tulajdonrészét, de a várossal kötött szindikátusi szerződésben azt vállalta, hogy 500 millió forintos tőkeemelést hajt végre a cégben. A város azt gondolta, ez azt jelenti, hogy a szír–svájci befektető majd ennyi pénzt tol a küszködő manufaktúrába, Najariék viszont csak 200 milliót tettek készpénzben a cégbe, a maradék 300 milliót úgy oldottak meg, hogy a gyárra írtak egy 300 milliós telket a Veszprém megyei Hajmáskéren. A kisebbségi tulajdonos átverve érezte magát, mert értelemszerűen attól nem lesz több pénz a cégben gépekre, fejlesztésekre, szakemberek fizetésére, ha egy Pécstől 191 kilométerre lévő telek tulajdoni lapján a gyár neve szerepel, és perelt. Az ügy egészen a Kúriáig ment, de minden állomáson Najariéknak adtak igazat, mondván, hogy a szerződésben nem volt arról szó, hogy az ilyen tőkeemelés nem ér.
Najari következő húzása, amivel felbőszítette a kisrészvényeseket, az volt, hogy nagykereskedelmi szerződést kötött a felesége, Cséplő Petra tulajdonában lévő Swiss Art Kft.-vel. A dokumentum szerint az eladott Zsolnaykon keresett pénz 65 százalékát megtarthatta a Swiss Art, vagyis a kereskedő többet keresett egy-egy eladott porcelánon, mint a gyártó. A pohár akkor telt be a többi részvényesnél, amikor az EU szabadalmi hivatalánál a Swiss Art védette le a Zsolnay márkanevet, amivel a kisrészvényesek szerint Najariék megint csak megszegték a várossal kötött szerződést. A többségi tulajdonos szerint erre csak azért volt szükség, mert „ügyeskedő kisrészvényesek” akarták levédetni az EU-ban a márkanevet, ellehetetlenítve a gyárat, vagyis igazából csak meg akarták védeni a márkát, de a hangos tiltakozások közepette végül a Zsolnayra íratták át a védjegyet.
A pereskedés, veszekedés közben pedig 2015-ben megjelent a Zsolnay körül egy új vevő, egy újabb, NER-hez bekötött építőipari vállalat: a Paár Attila-féle West Hungária Bau, avagy WHB.
Paár Attilára Tiborcz István üzlettársaként szokott hivatkozni a sajtó, ami annyiban biztos igaz, hogy ő vásárolta ki Tiborczot abból az Elios Zrt.-ből, ami 2015-re már az EU Csalás Elleni Hivatalának (OLAF) célkeresztjébe is bekerült. A WHB azóta is nagy sikerrel szerepel az állami építőipari tendereken, 2019 és 2022 között például 61 pályázatot nyert el, 165 milliárd forint értékben. Cséplő Petra 2016-ban azt mondta, a cég először úgy bukkant fel a Zsolnay körül, hogy az önkormányzat a WHB-nak akarta eladni a saját 19 százalékos tulajdonrészét, Najari viszont ebbe nem egyezett bele. Ezután a WHB képviselői Najariék állítása szerint megkeresték őket, hogy adják át a Zsolnay tulajdonrészének 51 százalékát és a menedzsmentjogokat, cserébe békén hagyják majd őket.
Miután Najari erre az állítólagos, maffiafilmekbe illő megkeresésre is nemet mondott, két irányból indult támadás ellenük. A WHB megvásárolta a Zsolnaynak a korábbi tulajdonos Magyar Fejlesztési Banknál fennálló tartozását, és követelni kezdte a pénzt, felszámolást kezdeményezve az adóssal szemben. Pécs fideszes polgármestere, Páva Zsolt pedig kilobbizta a kormánynál, hogy a Zsolnayt nyilvánítsa stratégiailag kiemelt gazdálkodó szervezetté (ami az állam támogatásával megkönnyítette volna a felszámolást). Eközben az önkormányzat alapított egy ellenporcelángyárat Ledina Kerámia Kft. néven, amibe át is csábította a Zsolnay több mint 100 dolgozóját. Vélhetően azt tervezték, hogy a WHB kezdeményezésére felszámolják a Zsolnayt, az eszközöket, márkanevet és minden egyebet átmentenek az új cégbe, amibe aztán bevásárolja magát Paár Attila cége, és a hamvaiból újjászülethet a Zsolnay gyár egy új cégstruktúrában, új tulajdonosokkal.
A gyárhoz 2016-ban vagyonfelügyelőt is kirendeltek, aki Najariék szerint elérhetetlen volt, majd kijelentette, hogy a cégvezetés nem működik vele együtt, panaszkodott, amiért a többségi tulajdonos vele nem egyeztetve törlesztett 91 millió forint adótartozást (a saját vagyonából), és a cég felszámolását kérte. Ezt azonban a bíróság elutasította.
A Zsolnay körüli harc odáig fajult, hogy 2016 nyarán valaki rálőtt Bachar Najari budapesti irodájára.
Az irodában nem volt senki, így azon kívül, hogy betört az ablak, nem történt jelentősebb kár, de nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy valaki üzenetértéket lásson az eset mögött. Najariék láttak is, legalábbis Cséplő Petra akkor azt nyilatkozta a sajtónak, hogy a támadás nem sokkal a Zsolnay körüli balhéról szervezett nemzetközi sajtótájékoztatójuk előtt történt, a kettő között így lehet összefüggés. Bachar Najari így 9 év távlatából nem igazán akart beszélni a Telexnek erről az incidensről, így azt sem tudta megmondani, kiderült-e, ki volt a tettes.
A konfliktus mindenesetre nem sokkal a lövöldözős eset után lezárult, a Zalaegerszegi Törvényszék ugyanis 2016 augusztusában soron kívül megszüntette a felszámolási eljárást a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. ellen. Najari a saját vagyonából közel félmilliárd forintot adott kölcsön a gyárnak, hogy az kifizethesse a WHB-nek a tartozását, így felszabadítva a gyárat az eljárás fenyegetése alól. Ennek egyik érdekes eredménye volt, hogy 2025-ben a pécsi önkormányzati képviselők egy része a Zsolnay tulajdonosától bérelte az irodáját, a WHB által megvásárolt tartozás fedezete a gyár mellett ugyanis pár önkormányzati épület volt, amelyek a tartozás kifizetése után Najarit illették meg.
Pécsen olyan pletykák ütötték fel a fejüket, hogy nemzetközi segítséggel sikerült lefegyverezni a NER-es támadókat. E szerint a verzió szerint Svájcig is eljutott a Zsolnay körüli tusakodás híre, ahol a magyar nagykövetet a külügyminisztériumban kérdezték arról, miért vegzálnak egy svájci állampolgárságú nagybefektetőt. Állítólag ennek a nyomásnak is köze lehet ahhoz, hogy a fideszes önkormányzat és Paár Attiláék nem próbálkoztak tovább azután, hogy Najari megfizette a cég tartozását. Azt, hogy ez pont így nézett-e ki a valóságban, nem tudjuk. Bachar Najari a Telexnek azt mondta, ő kapcsolatban volt a svájci nagykövetséggel, amely valóban szerette volna kideríteni, hogy mi történik a Zsolnay körül, de hogy magas szinten pontosan mi történt, az, mint mondja, nem rá tartozik.
Najariék ezután még pereskedtek az önkormányzat által gründolt ellenporcelángyárba átment dolgozókkal is, 2017-ben pedig a bíróság kimondta, hogy a több mint 120 dolgozó jogellenesen lépett ki a Zsolnayból rendkívüli felmondással, így egyhavi bérükkel tartoztak a porcelángyárnak. Najari szerint ezután sokan visszajöttek a Zsolnayba dolgozni. A Ledina Kft.-t 2017-ben fel is számolták, így ért véget Páva Zsolték kísérlete.
Zsolnay New Yorktól Dubajig
Ezután Najariéknak még volt egy kisebb vitájuk a gyárban jelképes tulajdonrésszel bíró Zsolnay-örökösökkel arról, hogy ki és mire használhatja a Zsolnay védjegyeket (ebből ugyanis több is van). 2018-ban a többségi tulajdonos egy rendkívüli közgyűlésen meg is próbálta kiszorítani a cégből Mattyasovszky-Zsolnay Viktort és Mattyasovszky-Zsolnay Zsófiát, mondván, visszaéltek a Zsolnay névvel, de ez nem sikerült. Ez azonban már játszótéri csetepaténak tűnik a WHB-val folytatott ketrecharc után.
Bachar Najari elmondása szerint viszont ennek ellenére sem igazán voltak nyugodt évei a Zsolnaynak. Az, hogy a cég felszámolás közelébe került és egy ponton a dolgozók nagyjából 80 százaléka otthagyta a céget, a termelésben is megmutatkozott, mire pedig rendeződtek a dolgok és helyreállt volna a biznisz, jött a koronavírus-járvány, ami a porcelángyárat is megviselte.
Azóta a cég egészen talpra állt, 2024-ben 13 éve nem látott, 816 millió forint fölötti bevételt hozott össze, és 2021 óta nyereséget is termel. Najari a Telexnek azt mondta, az a célja, hogy a Zsolnayt prémium-luxusmárkává fejlessze, amihez sokat kell marketingre, kommunikációra költeni, de úgy látja, ez lassan meghozza gyümölcsét. Mint luxusmárkát a Zsolnayt olyan piacokon igyekeznek terjeszteni, mint például Dubaj vagy Törökország, ahol hasonló bemutatóüzleteket is nyitott már a gyár, mint amilyen fél éve az Andrássy út elején is nyílt (egy-két sarokra a herendi porcelán üzletétől). Ezen kívül Irakban van még egy hasonló boltjuk, és Svájcban is szeretnének nyitni egyet, egyelőre azonban még nem találják az igazán megfelelő üzlethelyiséget.
Najari szerint nagyot dob majd a Zsolnay hírnevén egy New York-i beruházás is: a város egyik prominens utcájában épülő új épülethez rendeltek a gyárból egyedi pirogránit homlokzatot. A tulajdonos azt reméli, az ilyen projektek messzire viszik a gyár hírét, és ezután újabb megrendelések jönnek majd.
Azt, hogy melyik a Zsolnay húzóágazata, az épületkerámia, az eozin dísztárgy vagy az asztali kerámia, Najari szerint nehéz megmondani, folyamatosan változik, hogy melyik dominál, attól függően, milyen megrendelés érkezik. A New York-ihoz hasonló építkezések idején például hangsúlyosabb az épületkerámia, hasonló projekteken amúgy elmondása szerint Romániában és Magyarországon is dolgoznak. Ami a műemlék-felújítási projekteket illeti (amitől a NER-es befektetők is a nagy pénzeket remélhették), Najari szerint indulnak pályázatokon, vannak is néha munkáik – például az MNB-ügyben főszerepet kapott Széll Kálmán téri Postapalota felújításánál is végeztek kisebb munkákat. De elmondása szerint ez az irány nem olyan jelentős, hogy a többi termék gyártása helyett inkább erre fókuszálna a gyár.
