Nincs homok

Indonézia kormánya nem tudja pontosan, hány sziget tartozik az országhoz, és a többségüknek hivatalos neve sincs. Ez azért gond, mert a klímaváltozás miatt emelkedő tenger egyre több szigetet pusztít el, de így gőzük sincs, pontosan mennyit. Az utóbbi évtizedekben azonban a klímaváltozás mellett a homokbányászat is tizedelni kezdte a szigeteket, 2005 óta legalább 24 tűnt el emiatt, és még kb. 2000 sziget lehet veszélyben.

Az eltűnt szigetek homokanyaga Szingapúrba került, a városállam ugyanis növekvő lakossága miatt folyamatosan újabb és újabb tengeröblöket tölt fel, hogy építkezni tudjon rajtuk. Az utóbbi 40 évben Szingapúr területe majdnem negyedével nőtt a feltöltések miatt, és ez a növekedés a következő években várhatóan eléri majd a 30 százalékot is, mert még legalább további 1,8 milliárd köbméter, azaz kb. 2,9 milliárd tonna homokra van szükségük.

A feltöltések és az építkezések miatt Szingapúr vált a világ legnagyobb homokimportőrévé, és az igényeik jelentős részét sajnos illegális homokbányászatból fedezik. Délkelet-Ázsia több szigetén és folyójában bányásznak a homokkalózok, hogy a nyersanyagot borsos áron értékesíthessék Szingapúrban.

A XXI. század lefontosabb nyersanyaga

A probléma nem korlátozódik Délkelet-Ázsiára, az egész világ homokhiánnyal néz szembe. A homok és a homokos kavics (magyar nevén: sóder) az építőipar legfontosabb nyersanyaga, hiszen ebből készül a beton és az üveg is, de az építőipar mellett rengeteg iparág használ alapanyagként homokot és követ. Az emberiség kb. 50 milliárd tonnányi homokos kavicsot használ fel évente, ami több mint 30 milliárd köbméternyi nyersanyagnak felel meg.

Ennyi sóderrel majdnem 1 méter magasan lehetne beteríteni az egész Dunántúlt.

Homok és kavics persze folyamatosan képződik is folyók medrében, valamint tenger- és óceánpartokon, de messze nem olyan gyorsan, ahogyan az emberek kitermelik és felhasználják. Az elérhető homok ezért egyre kevesebb, az ára egyre nő, egyre több az illegális kitermelés. Mexikótól a Dél-Afrikai Köztársaságon át Indiáig véres harc dúl a nyersanyagért, amiből a víz után a legtöbbet fogyasztunk. Az utóbbi években már környezetvédőket, újságírókat és a termőföldjeiket védő helyieket is öltek meg az illegálisan homokot bányászó bűnözők a világ több országában.

De hát ott a sivatag

A legtöbb ember fejében persze a homok nem valami különösebben ritka nyersanyagként jelenik meg, hiszen tele van vele a legtöbb sivatag. A sivatagi homok azonban az építőiparban nem használható, ugyanis nem lehet betont készíteni belőle.

„A beton lényegében egy kompozit, van benne cement, homokos kavics és víz. A víz beépül, kalcium-szilikát-hidrát keletkezik, ez a cementkő, ami körbeveszi a homokszemcséket” – magyarázta Dr. Mucsi Gábor előkészítéstechnikai mérnök, a Miskolci Egyetem Nyersanyagelőkészítési és Környezeti Eljárástechnikai Intézetének egyetemi tanára. Ahhoz viszont, hogy ez a beton tartós és szilárd legyen, az kell, hogy a kavicsos homokban minden mérettartományból legyenek szemcsék. A sivatagi homokot azonban nagyon finomra őrli és gömbölyűre koptatja a szél, ezért betonkészítésre egyáltalán nem alkalmas.

Ez az oka annak, hogy az Egyesült Arab Emírségek sem sivatagi homokot használ az építkezésein, Ausztráliából rendeltek homokot akkor is, amikor mesterséges szigetet építettek Dubajban.

Az építőiparban hasznosítható homokot elsősorban vízpartokon, folyómedrekben vagy folyók korábbi medreiben bányásszák, a víz ugyanis a beton szilárdsága szempontjából kedvezőbb formájúra és méretűre koptatja a köveket.

Sóderben mi vagyunk a császárok

Éppen ezért Magyarország adottságai kiemelkedően jók ebből a szempontból, a magyar építőipar egyre növekvő igényei bőven kiszolgálhatóak a hazai készletekből. „Nyersanyagoldalon nagyhatalom vagyunk, de a termelési oldalt külön kell ettől választani, mert ott azért vannak szabályozások, hogy melyik bánya mennyit termelhet. Ha az igények egyik pillanatról a másikra megnőnek, könnyen lehet hogy az adott bánya éves kitermelhető mennyisége elfogy” – mondta Mucsi Gábor, hozzátéve, hogy jelenleg nagyjából évi 40-50 millió tonna homokos kavicsot és követ termel ki Magyarország, és kis mennyiségben exportálunk is.

A szakember szerint azonban egyelőre a növekvő nyersanyagárak ellenére sem kell attól tartani, hogy a gazdagabb német vagy francia vállalkozók felvásárolják a magyar homokot, ugyanis „a szállítási költség hozzávetőlegesen egy nagyságrend a nyersanyag értékével, nem szállítható gazdaságosan nagy távolságokra ez a nyersanyag”. Az ilyen tömegtermékeknél ugyanis az egyetlen szállítási mód, ami legalább megközelíti a gazdaságosságot – óriási kapacitása miatt –, a tengeri szállítás, ehhez viszont Magyarország már csak elhelyezkedése miatt is nehezen fér hozzá.

Magyarország jó homok- és sóderellátottságának földtörténeti okai vannak, a pleisztocén korban ugyanis az Alföld megsüllyedt, emiatt pedig a környező hegységek folyói nagyon sok durva szemcséjű üledéket szállítottak ide, és le is rakták. A folyók az Alföldre érve természetesen lelassultak, emiatt egyre kevesebb hordalékot tudtak szállítani, így ma is kimutatható, hogy a lerakott hordalék szemcsemérete az Alföld belseje felé haladva csökken. A legjobban termelő homok- és sóderbányáink ezért többnyire az Alföld peremén találhatóak.

Itthon az első világháború előtt elsősorban folyómedrekből termeltek ki kavicsot, a XIX. századi folyamszabályozások során is rengeteg homokos kavicsot kotortak ki, aztán az 1880-as években munkába állt a Dunán az első, kavicsbányászatra használt elevátor, a Theseus.

A háború alatt kezdődött meg a folyómedreken kívüli homok- és kavicsbányászat, amire Magyarországon azért van lehetőség, mert a folyóink sokszor változtatták a medrüket, és az évezredek alatt tényleg rengeteg hordalékot raktak le. Nyékládházán például a Sajó hordalékkúpján folyik a termelés, pedig a település nem érintkezik a Sajó mai medrével, Délegyháza környékén pedig a Duna által lerakott hordalékot termelik ki. A XX. század második felére fokozatosan visszaszorult a folyómedrekben zajló bányászat, ma pedig már egyáltalán nem végeznek ilyen tevékenységet Magyarországon, csak a korábban lerakott hordakékkúpokat termeljük ki.

Nem az unokáinknak óvjuk meg, mi már az unokák vagyunk, akik megörökölték a problémát

Bár a magyar homok- és sóderbányászat fókusza a XX. században nem környezetvédelmi szempontok miatt került át a folyómedrekről a kavicsbányatavakra, nagyon jó, hogy átkerült, a tevékenység ugyanis rengeteg problémát okoz. Indiában, ahol még mindig termelnek ki homokot a folyómedrekből, az utóbbi években két híd is összeomlott, mivel a folyómeder nem tudta megfelelően tartani a pilléreket, de volt hasonlóra példa Dél-Afrikában, Tajvanon és Portugáliában is.

„A folyószabályozások eleve kiegyenesítették a folyóinkat, amikben így lényegesen felgyorsult a hordalékszállítás. Emiatt

a medermélyülés jelenleg a folyóinkat érintő egyik legsúlyosabb, ha nem a legsúlyosabb probléma”

– mondta Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője, hozzátéve, hogy – ha nem is mindig nyersanyagkitermelési célból, de – a Duna fő ágát még a XX. század második felében is „úgy kotorták, mintha nem lenne holnap. Ez már nem is a következő generációk problémája lesz, hanem már mi vagyunk az a generáció, amelyik szembesül azzal, hogy hiányzik a mederanyag.”

A helyzetet tovább rontja, hogy a folyóink felső szakaszán az utóbbi évtizedekben erőművek épültek, ezek pedig lassítják a hordalék áramlását, rengeteg hordalékot fel is fognak, el sem jut már ide a hordalék.

A medermélyülés pedig azért baj, mert folyóink alacsony vízállásnál a part menti kutakból is leszívják a talajvizet, pedig ezekből a kutakból 4 millió ember iszik Magyarországon. Az anyagkitermelés célú kotrás, azaz a folyómederből történő homok- és kavicsbányászat ezen csak rontana, ezért az ilyen tevékenység szigorúan korlátozva van Magyarországon és az EU-ban is – mondta Dedák.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a kavicsbányatavak ne okoznának problémákat, Dedák szerint például a Délegyháza környéki tavak megnyitják a homokhátság alatti komplex vízrendszert, és mivel párolognak, de folyamatosan újra is töltődnek, szívják ki a vizet homokhátság alól. Mucsi Gábor azt mondta, valóban előállhatnak ilyen gondok a bányatavakkal, éppen ezért vonatkoznak rájuk szigorú környezetvédelmi előírások is, a kitermelés befejezte után általában kötelezik is a bányákat, hogy temessék őket vissza, ne maradjon szabad vízfelület.

Természetes erdő, amit tarra vágnak, és a talajt is elviszik

A folyómedrekből és a tengerfenékről történő homokbányászat persze a vízi élővilágot is tönkreteszi, az EU-n kívüli országok többségében mégsem lépnek fel ellene szigorúan, hiszen enélkül nehézkes lenne fedezni az építőipar homokszükségletét. Délkelet-Ázsiában óriási homokkitermelő hajók járják a tengereket, és kisebb bárkák a folyókat, hogy – sokszor illegálisan, éjjel – homokot és kavicsot hozzanak fel a felszínre.

Ez a tevékenység nemcsak elpusztítja a víz alatti, talajlakó élőlényeket, de sokszor a környező vizekben élő növényeket és állatokat is megöli, ugyanis jelentősen felkavarja a hordalékot, így nem jut le a napfény az itteni növényekhez. Az óceán nyersanyagkitermelési célú kotrása korallzátonyokat károsít a Perzsa-öböltől Kenyán át Floridáig. Malajziában és Kambodzsában arra panaszkodnak a halászok, hogy a folyók és a tengerek kotrása megtizedelte a halállományt.

„Képzeljük el, hogy van egy idős, természetes erdő, amit tarra vágnak, és a talajt is elviszik alóla úgy, hogy csak az alapkőzet marad. Na, pont ugyanez történik a víz alatt a mederkotrásnál. Az itteni élőhelyek nem csupán sérülnek, hanem meg is szűnnek, a legjobb esetben is valami más lesz ott helyettük” – mondta Dedák Dalma.

Szingapúri építkezéseken köt ki a Mekong hordaléka

Közben a bányászat miatt a folyókban egyre kevesebb a hordalék, így nem érkezik megfelelő mennyiségű talajutánpótlás a Vietnami Mekong-deltába sem. A delta lassú fogyása nemcsak azért probléma, mert 20 millió ember él a régióban, hanem azért is, mert a majd 100 milliós ország lakosságának fele többnyire itt termelt élelmiszert fogyaszt, és a delta egész Délkelet-Ázsia rizsellátásában fontos szerepet tölt be.

A Mekong hordalékát főleg szingapúri és kínai építkezéseken használják fel – még annak ellenére is, hogy Szingapúr óriási homokéhsége miatt Vietnám Indonéziával, Malajziával és Kambodzsával együtt korlátozta a városállamba irányuló homokexportot. Ezzel azonban csak még feljebb verték a homok árát, így még jövedelmezőbbé váltak a homokkalózok illegális kitermelései. Ez a körforgás tulajdonképpen kétszeresen pusztítja a vízi élővilágot, először a homokbányászat miatt, másodszor pedig azért, mert Kína és Szingapúr általában tengerpartok feltöltésére és beépítésére használja ezt a nyersanyagot, amivel partmenti vizes élőhelyeket semmisítenek meg, és növelik a tengeri vízszennyezést.

Az ilyen feltöltések egyre gyakoribbak, ahogy egyre több ember költözik a partmenti nagyvárosokba, hiszen az ilyen ingatlanfejlesztésekkel rengeteg pénzt lehet keresni az újabb part menti ingatlanok eladásával.

1985 óta az emberiség 13 563 négyzetkilométernyi mesterséges szárazföldet hozott létre a tenger- és óceánpartok feltöltésével, ami nagyjából Montenegró területének felel meg.

Egyelőre nem tűnik úgy, hogy a tengerek feltöltése és a folyamatos építkezés leállna a közeljövőben. Az ENSZ adatai szerint 2018-ban kb. 4,2 milliárd ember élt városokban, ami azt jelenti, hogy az urbanizált lakosság az 1950-es évek óta megnégyszereződött a bolygón. Ráadásul a szervezet előrejelzése alapján a következő 30 évben még 2,5 milliárddal nő majd a városok lakossága. Ez a növekedés akkora, mintha a következő három évtizedben

minden egyes évben nyolc New York nőne ki a földből.

Ez – ha tényleg bekövetkezik – természetesen rengeteg építkezéssel jár majd.

Alig használt beton érdekel?

Persze a mérnökök is dolgoznak azon, hogyan lehetne csökkenteni a világ homok- és sóderéhségét, hogyan lehetne kevesebb nyersanyagot felhasználni az építkezésekhez. A fejlesztések fő iránya természetesen a beton újrafelhasználása, ehhez világszerte egyre több országban kezdték el aprítani a betonhulladékot, hogy aztán azt az új betonba keverjék.

„Lehet, hogy csak 10 százalékot tudok ezzel kiváltani, de ha innovatív technológiát alkalmazunk, akkor ez az arány 40-50 százalékig felmehet. De a 30 százalékot simán el lehet érni. Lehet, hogy valamivel visszaesik az új beton szilárdsága emiatt, födémbe talán nem megfelelő, de aljzatbetonba, bicikliútba tökéletes” – mondta Mucsi Gábor.

A professzor beszámolt egy brazíliai kutatásról is, amit a Miskolci Egyetem a Saõ Pauló-i egyetemmel közösen végzett. Saõ Paulo a déli félgömb legnépesebb városa, és néhány évtized alatt nőtt 20 ezres településből egy 22 milliós agglomerációjú metropolisszá. A várost főleg dzsungel veszi körül, a folyamatos építkezésekkel nagyon hamar kimerítették a közeli homokoskavics-lelőhelyeket, ezért kénytelenek voltak fejleszteni a helyi hulladékfeldolgozáson.

„A kutatás azt mutatta be, hogy megfelelő aprítás mellett nemcsak a homokoskavics-frakció egy része kiváltható az újrahasznosított betonnal, hanem a cement is. Ha cementből is ki tudunk 30-40 százalékot váltani, az nagyon nem mindegy” – magyarázta Mucsi. A cement kiváltása azért is fontos, mert a cement előállítása hagyományosan rengeteg szén-dioxid-kibocsátással jár, így ha a cementet is sikerülne minél nagyobb arányban újrahasznosítani, az nagy lépés lehetne a károsanyag-kibocsátás csökkentésében.

Más kérdés persze, hogy a használt beton aprítása is rendkívül energiaigényes folyamat, tehát ennek is van szén-dioxid-lábnyoma. Mucsi szerint az újrahasznosítás energiaigénye és költségei egyelőre még magasabbak, mint a bányászaté, de a nyersanyagárak emelkedésével ez várhatóan meg fog változni.

A professzor azt mondta, az építési és kohászati hulladékok újrahasznosítása általános irány most a környezetiparban, a Miskolci Egyetem kutatói is készítenek szigetelőanyagokat és kötőanyagokat polisztirolból, vörösiszapból és erőműpernyéből. Mucsi szerint egyre nagyobb szükség lesz az ilyen innovációkra és az ezeket kifejleszteni képes szakemberekre.