Úgy lehetne százmilliárdokat fogni a rezsicsökkentésen, hogy alig fájna valakinek
A szerző energetikai szakértő. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.
Az Európai Unió energiaszegénység-kutató szervezete*
A jelentés következtetése szerint egy ilyen, kibővített adatkészlet teszi lehetővé a döntéshozók számára a tényalapú, célzott beavatkozásokat – pontosan azt, amire a hazai „rezsicsökkentési” rendszer képtelen. Ennek logikája lényegében egyetlen küszöbértékre épül: évi 2523 kilowattóra fogyasztás alatt mindenki ugyanazt a kedvezményes, közel 36 forintos kilowattóránkénti árat fizeti az áramért, fölötte pedig a szabályozott, magasabb lakossági piaci ár lép életbe.
A rendszer nem tesz különbséget aközött, hogy valaki azért fogyaszt keveset, mert egyedül élő nyugdíjas egy 50 négyzetméteres panellakásban, aminek energetikai állapota ma is a 70-es évek szintjén van, vagy azért, mert egy tehetősebb háztartásban él és tudatosan optimalizál. De nem tesz különbséget aközött sem, hogy a küszöb fölötti fogyasztó azért lépi túl a határt, mert egy rosszul szigetelt, önkormányzati vagy magánlakásban, vidéki házban nincs is más fűtési módja.
A most véget érő cikksorozat (korábbi részek itt és itt) állítása, hogy a vakfolt nem véletlen. Korábbi elemzéseinkben már bemutattuk, hogy a lakossági szegmens megbízható, idősoros fogyasztóiprofil-adatainak hiánya strukturális, nem technikai probléma: bár a mérhetőség műszakilag elérhető, az elosztói és szállítói szabályozás jelenlegi formájában senkinek nincs pénzügyi érdeke a valós fogyasztási minták feltárására – sem az elosztóknak*
Ez a vakfolt nem a véletlen műve, és még csak nem is pusztán hivatali lustaság. A hazai holdingmonopólium, az elosztók és a kiegyenlítő piac haszonélvezői egy évtizede kényelmes szimbiózisban élnek ezzel a méretlenséggel. Mert amíg nincs adat, addig elszámolás sincs.
Az uniós szabályozási prés
A kényelmes status quo azonban most frontálisan ütközik az uniós jogszabályi valósággal:
- Lakossági energiaügyi csomag: 2026 végéig kötelezővé teszi a 24 órán belüli kereskedőváltás lehetőségét, az energiaközösségek integrációját és a sérülékeny háztartások korai digitális azonosítását. Ehhez független, valós idejű okosmérés kell, mert enélkül a fogyasztó csak papíron létezik.
- Szociális klímaalap és ETS2: a kibocsátáskereskedelem 2027-es kiterjesztésének ellensúlyozására Brüsszel 86,7 milliárd eurós keretet nyit 2026 és 2032 között. A pénzből hőszivattyút, szigetelést és energetikai felújítást lehet finanszírozni, de csak annak az országnak, amely tételesen igazolni tudja, kit és miért támogat.
- Az EMD-reform*(EU) 2024/1747 rendeletelőírja a dinamikus árképzésű szerződések kötelező felkínálását a 200 ezer feletti ügyféllel bíró kereskedőknek.
A magyar rendszer ma strukturálisan alkalmatlan ezen források lehívására. Nincsenek rétegzett adataink, nem látjuk a sérülékenységi pontokat. Így ahelyett, hogy a klímaalap tízmilliárdjai a szigeteletlen Kádár-kockákba mennének, a támogatások újra csak a meglévő, zárt elosztói csatornákon keresztül folynak el olyan nagyprojektekre, amelyeket a beágyazott kivitelezői kör hajt végre, a hatóságok pedig szemet hunynak az ellenőrizhetetlen költségek felett.
A Lázár–Seszták-meccstől a maradékgörbéig
A mai informatikai vakságnak története van. A 2010-es évek első felében az államigazgatás asztalán feküdt a megoldás: a Központi Adatgyűjtő és Feldolgozó (KAF) Zrt. modellje. A KAF egy valóban független, a kereskedőktől és a hálózatüzemeltetőktől hermetikusan elválasztott központi adatagora (datahub) lett volna. Ha megvalósul, Magyarország Európát megelőzve teremt tiszta, egyenlő feltételeket a piacon.
A KAF azonban elvérzett a színfalak mögötti minisztériumi háborúban, a hírhedt Lázár–Seszták-kötélhúzás során. A független adatbázist elsüllyesztették, az elszámolási és mérési feladatokat pedig átpasszolták a Mavir százszázalékos leányvállalatának, a Központi Okos Mérés (KOM) Zrt.-nek. Ez 2017-ben megkötötte a maga 3,6 milliárdos szerződését a francia Sagemcommal: a megvalósítás helyszíne papíron a Mavir volt, az átláthatóság pedig a nullával vált egyenlővé. Az okosmérés elterjesztése elakadt, a KAF-ot elfelejtették, a holding falain belül pedig kialakult a monopolisztikus információs zárvány.
Ennek a tízéves mulasztásnak a közvetlen műszaki következménye a hazai rendszerirányító, a Mavir elszámolási rendszerében képzett maradékgörbe, amelyet úgy képeznek, hogy a hálózatba betáplált árammennyiségből levonják a távmért negyedórás fogyasztások és a veszteségek összegét.
Mivel az elosztói hálózaton alig van okosóra, a rendszerirányító levonja a mért ipari nagyfogyasztókat, a maradék masszát pedig ráönti a piacra. Ez a maradékgörbe az alábbi három tételből áll össze (az elosztói gyakorlatban használt tipikus arányokkal):
- Profilozott lakossági és kisfogyasztói vételezés: a teljes görbe 75–85 százaléka. Ezek statikus, elméleti görbék, amelyek képtelenek követni a napelemek, klímák és modern fogyasztók valós ritmusát.
- Hálózati elosztói veszteség: a görbe 10–18 százaléka. A drótokon és transzformátorokon elpazarolt, hővé alakuló fizikai veszteség.
- Nem technikai veszteség (hálózati lopás, elszámolási és műszerhibák): a görbe 2–7 százaléka.
Miért nem törik magukat a hálózati elosztók (MVM, OPUS, E.ON), hogy okosmérőkkel szüntessék meg ezt a szürkezónát?
Mert a maradékgörbe egy zseniális elfedő mechanizmus. Ha a profilozási becslés téved, az automatikusan elnyeli a hálózati lopást és a technikai veszteséget. Az elosztók a veszteségeiket és beruházásaikat az energiahivatal (MEKH) által felügyelt szabályozott eszközalapba (RAB) csomagolva elismertetik, és a lakosság meg a versenypiac rendszerhasználati díjaiba építve beszedik. A beruházás a RAB-ba bekerül, garantált hozamot termel, miközben a hatékonysági mutatókat a MEKH üzleti titokként kitakarja a határozataiban. Nincs pénzügyi kényszer a mérésre.
De a lánc itt nem ér véget: a menetrendi bizonytalanságból fakadó kilengéseket a rendszerirányítónak az automatikus frekvencia-helyreállítási (aFRR) piacon kell kiszabályoznia. A pontatlan profilok miatt garantáltan sok a kiegyensúlyozási igény, amin a rugalmas gázturbinás csúcserőművek és az erre specializálódó kereskedők stabil, kalkulálható prémiumot kaszálnak a mesterségesen magasan tartott egyensúlytalanságon. A bizonytalanság intézményesített üzletté vált.
Hogy a fenti mátrix egyes szereplői miként és miért járulnak hozzá a rezsicsökkentés mint rendszer működtetéséhez, azt részletesen bemutattuk cikksorozatunk korábbi részeiben.
A nagy tévedés: mennyi szabadulna fel valójában?
Mielőtt elszabadul a lincshangulat („ha a rezsicsökkentéshez nyúlunk, a lakosság felét az utcára lökjük a szabadpiac farkastörvényei közé”), tisztázzuk, hogy ez az érvelés szándékos csúsztatás, ami összemossa az érintett háztartások számát az általuk elfogyasztott áram volumenével. Nézzük, mit takar el és milyen lehetőséget rejt ez!
A KSH adatai szerint az egy háztartásra jutó havi villamosenergia-fogyasztás országos átlaga alig 173,5 kilowattóra. A 2022-ben meghúzott havi 210-es (2523 kWh/év) küszöb sem az átlagot jelentette, a kormányzat mintegy 20 százalékkal túllőtte a sávot. Egy átlagos, nem luxusban élő három-négy fős család (250–350 kWh/hó) már ma is túllépi a kedvezményes keretet, és fizeti a 70,1 forintos lakossági piaci árat.
A hazai áramtőzsde, a HUPX és piaci szakértők konzervatív becslései alapján a teljes 13–15 terawattórás védett lakossági piacból (egyetemes szolgáltatás) 2–6 terawattóra minden további nélkül piacosítható lenne. (A szórás egyik oka, hogy az egyetemes szolgáltatás kategóriába a lakosságon túl tartozik egy rész mikrovállalati fogyasztás is.)
Gyakori ellenérv, hogy ekkora lakossági mennyiség szabadpiacra engedése felborítaná a kereskedelmet, és növelné az árak kilengését. A valóság ezzel szemben az, hogy az extra fogyasztói volumennek kifejezetten árkiegyenlítő, stabilizáló hatása van. Ezt a piaci szereplők is így látják. Pintér László, a HUPX kereskedelmi vezetője így fogalmazta meg a hazai áramtőzsde álláspontját:
„A lakossági szegmens jelenlegi, gyakorlatilag versenymentes állapota nemcsak szabályozói, hanem tőzsdei szempontból is elszalasztott lehetőség: az eddigi zárt fogyasztói körből akár egy 2-6 terawattóra nagyságrend piacra lépése érdemi volument adna a másnapi és napon belüli kereskedéshez – ami nemcsak a Balkán-integráció óta amúgy is bővülő regionális tőzsde számára, hanem a kereskedők, a versengő piac, így a végfogyasztók számára is kifejezetten kedvező fejlemény lenne, feltéve hogy a fogyasztói adatminőség (profiladat, okosmérő-penetráció) lehetővé teszi a pontos elszámolást és menetrendezést. Hiszen minél több szereplő van jelen egy piacon, annál hatékonyabban tud megvalósulni a verseny, ami termékfejlesztést és hatékonyságjavulást indukálhat a kereskedők oldalán, és végső soron a fogyasztó olcsóbb árral szembesülhet.”
Egy másik összefüggésben ez a 2-6 terawattóra nem az összes fogyasztó jelentős százalékát jelenti, valójában ezt a jelentős mennyiséget a mérési pontok töredékén vételezik. A tehetős háztartások a volumenben drasztikusan felülreprezentáltak, létszámban viszont kisebbségben vannak.
Miért ennyire fontos ez? A piacosítható rétegen jelenlegi árakon megspórolható évi akár több mint 200 milliárd forint a teljes 600–1000 milliárd forintos rezsialap tekintélyes része. Ez áttehető másik zsebbe, lehet belőle támogatni és fejleszteni.
A havi kilowattórákat néző hatósági rendszer képtelen igazságot tenni. A második csoportban milliós jövedelmű háztartások élvezik a dotált 36 forintos áramot az alacsony fogyasztású lakásaikban, miközben a harmadik oszlopban rekedt vidéki nagycsaládok és szigetelés nélküli Kádár-kockák lakói a 70 forintos büntetőárat fizetik a kényszerű villanybojler miatt.
A magas fogyasztású és magas jövedelmű réteget ki kell terelni a szabadpiacra. Őket fizetőképességük, tudatosságuk és volumenük miatt a kereskedők és a HUPX tárt karokkal várják:
a napközbeni negatív árakhoz igazított e-autó-töltéssel és dinamikus tarifákkal még jobban is járnak, mint a merev hatósági árral. Az államkassza ezzel évente akár több mint 200 milliárd forintos felesleges dotációtól mentesülne.
Ebből a pénzből pedig végre célzottan lehet szigetelni és felújítani a magas fogyasztású, de alacsony jövedelmű kényszerfogyasztók otthonait.
Földgáz: párhuzamos anomália
Ugyanez a színjáték zajlik a gázpiacon is, csak még durvább számokkal. Az évi 1729 köbméteres (havi nagyjából 144 köbméter) keret alatt a gáz ára köbméterenként mintegy 102 forint, felette viszont azonnal felugrik 767-re. Ez több mint hétszeres különbség.
Közben a gázszektorban az okosmérés penetrációja gyakorlatilag nulla. A napi távadatok hiánya miatt a gázhálózat merev, elméleti hőmérsékleti jelleggörbék alapján számol el. Az eredmény: hónapokig tartó utólagos számlakorrekciók, átláthatatlan elosztóiveszteség-elszámolások és a holdingok zsebében maradó járadékok.
A lényeg most nem is a pontos forintösszeg – a fenti egyelőre modellezett becslés –, hanem a keret: ha a felszabaduló, piackonform fogyasztott volumen a piacra kerülne, a rezsialapokon belüli megtakarítás nem szociálpolitikai veszteség, hanem átcsoportosítható forrás lenne. Pontosan olyan, célzott (például jövedelem-/négyzetméter-alapú) támogatássá alakítva, amilyet a bevezetőben említett uniós jelentés indikátorrendszere is sürget.
A mai „egykulcsos” rendszer ehelyett a fizetőképes rétegnek is ugyanazt a dotációt biztosítja, mint a ténylegesen rászorulóknak. Az ő kedvezményükről pedig szívesen gondoskodna a piac, hiszen érdekelt a volumen összehangolásában.
Az adathiány valódi ára
Jól jellemzi a hazai rendszer hasadtságát egy, a Magyar Energiakereskedők Szövetségének (MEKSZ) korábbi konferenciáján elhangzott kereskedői megjegyzés. A szakember arra mutatott rá: miközben a HUPX másnapi piacán már 15 perces termékekkel dolgoznak, a napon belüli kereskedésben pedig napi egymillió ajánlat pörög át, és a kereskedők milliszekundumokon versenyeznek egymással az algoritmusok révén, mindez komikussá válik, amikor a hálózat végén egy hagyományos mérőből 60 napos csúszással és korrekcióval érkezik meg a tényleges fogyasztási adat. Ilyen adatminőség mellett gyakorlatilag lehetetlen a valós idejű, hatékony kereskedés.
És itt érünk el a történet velejéhez: ha létezne független, transzparens elosztói adat, a fenti fogyasztási mátrix pontosan kiszámítható lenne. Az adathiány nem műszaki adottság, hanem tudatos gazdaságpolitikai választás. Az elosztói adatok visszatartása, egy független adatsiló elszabotálása és a statikus profilozás mögé bújás teszi modellezhetetlenné és ellenőrizhetetlenné az egyik legdrágább szociálpolitikai vívmányunk kivezetését.
És ezen nem segít a most kiírt okosmérő-támogatás sem, mert míg a befektetők és az adat „gazdái” kvázi az elosztók, nem történik meg az adatok kötelező és egységes, valós idejű megosztása a piac egyéb szereplőivel.
Amíg a rendszer vak marad, addig az uniós helyreállítási alap (RRF) tízmilliárdjai érdemi elosztói átláthatóság nélkül folynak át a meglévő csatornákon, az elosztók a maradékgörbe homályában kényelmesen elszámolják a hálózati veszteségeket, az aFRR-szereplők pedig a mesterségesen generált menetrendi bizonytalanságon realizálnak milliárdos extra marzsokat. A rendszer felügyelői pedig – mivel pozíciójuk hol egy-egy cég irodája, hol a MEKH íróasztala (vagy pedig ezek a megrendelőik a tanácsadási, ügyvédi munkákra) – asszisztálnak mindehhez.
A számlát a magyar reálgazdaság és az ipar fizeti meg az elszabaduló rendszerhasználati díjakban, a pazarló rendszerekben és a mesterséges határkeresztező szűkületek miatti felárakban.
A magyar társadalmat pedig sikerül ideológiailag a huszadik században tartani: miközben az EU a valós idejű fogyasztásvezérlésre, az energiaközösségekre és a dinamikus árképzésre lép át, nálunk a nyers, vak kilowattórák központi osztogatása maradt az állami gondoskodás egyetlen, megfellebbezhetetlen szimbóluma.
Pedig a rezsicsökkentés visszavágását követő 30 százalékos földgáz-megtakarítás vagy az idén augusztusi ipari és lakossági megtakarítás fényesen bizonyítja: ha komolyan vesszük és adunk számára valós alternatívákat, a hazai ipari és lakossági felhasználók nyitottak a spórolásra. Márpedig a legolcsóbb energia az, amit meg se kell termelni.
