Nem biztos, hogy jó ötlet százmilliárdokat rálocsolni csak úgy a magyar energiapiacra
Mielőtt megérkeznek a felszabadított uniós források, jó lenne szembenézni azokkal a szabályozói és piaci anomáliákkal, amelyeknek elszenvedője volt például sok napelemes háztartás és vállalkozás is.
A szerző energetikai szakértő. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.
A magyar energiapiac összefüggéseinek az elmúlt két évtizedre szóló elemzése rávilágít egy alapvető, rendszerszintű problémára: a szabályozói fogságra. A rezsicsökkentés politikai tabuja és a vertikálisan integrált állami holding monolitja alkotta közeg a gyakorlatban felülírja a transzparenciát és a megújulást kikényszerítő piaci versenyt.
Az alábbi elemzés azt igyekszik feltárni, kik a rendszer közvetlen kárvallottjai, ütközik-e a hazai gyakorlat a nemzetközi és uniós normákba, és milyen közgazdasági anomáliák – informatikai vakság, puha költségvetési korlátok vagy titkosított tarifaszámítások – tehetik mindezt lehetővé. Mielőtt azonban alászállnánk a tarifaszabályozás mélyére, nézzük meg a felszínt: hogyan csapódhat le a hatósági passzivitás a mindennapokban?
Kárvallottak: 130 ezer pályázó, több száz vállalkozó
A napelemek és akkumulátorok beszerzését, telepítését finanszírozó Otthoni Energiatároló Programot az előző kormányzat határozatlan időre felfüggesztette. Az indok hivatalosan a források kimerülése volt, valójában azonban az áramhálózati kapacitáshiány. Ez azért szomorú, mert a program leállításáig a piac pontosan azokat a jegyeket mutatta, amelyek demonstrálják: megfelelő feltételek mellett a hazai szereplők (fogyasztók és kivitelezők) is éppolyan érett és agilis döntéshozók, mint nyugat-európai polgártársaink.
Nem ez volt az első hasonló eset, jól ismert módon a kapacitáshiánynak esett áldozatul a szaldóelszámolás, vele együtt a háztartási napelemek teljes addigi megtérülési modellje és így a telepítő cégek piaca is. A pályázókkal szerződött, jellemzően saját tőkéből dolgozó, állami utófinanszírozást megelőlegező kkv-kat a hirtelen stop kényszerhitelezővé tette, majd sokukat csődbe vitte. Ezrek kerültek az utcára vagy a környező országok piacaira.
A kapacitáshiány indoklása mindkét esetben a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) által felügyelt hálózati tervezés hiányosságaira vezethető vissza. A leállás nem volt előre jelezve, és nem társult hozzá semmilyen fokozatos, átmeneti megoldás.
Ebből a szempontból is nagyon érdekes, hogy más országokban mi a helyzet a hálózati kapacitások átláthatóságával. A cikkhez adott tájékoztatása szerint a brit szabályozó hatóság, az Ofgem idén nyáron arra készül, hogy szigorítja a kapacitásadatok kötelező közzétételét, a magyar hatóság lemaradása ezen a téren egyre szembetűnőbb. A hálózati transzparencia hiánya két végponton – a projektfejlesztés rajtjánál és a célegyenesben is – adminisztratív fojtófogásként működik.
A belépési oldalon a szabályozási fekete doboz maga a „szent Grál”, az MGT (Műszaki Gazdasági Tájékoztató). Ez az engedélyeztetés nulladik lépése; pozitív MGT hiányában a beruházó még építési engedélyt sem kérhet. Amíg a független fejlesztő a sötétben tapogatózva, hónapokig vár az első hivatalos papírra, a hálózati adatokon ülő holdingszereplő pontosan látja a szabad pontokat, és oda pozicionálja a saját projektjeit, ahol a rendszer még bírja a terhelést. Ezt a strukturális aszimmetriát számolnák fel a nyilvános, interaktív kapacitástérképek (heatmaps). Bár a nemzetközi gyakorlat és a készülő uniós joganyag*
A csapda igazi mélysége azonban az, hogy a rendszer a már megvalósult, fizikailag befejezett beruházásokat is utoléri a célegyenesben. Ha a független és nagyon elszánt beruházó át is verekszi magát az induló korlátokon, majd készre jelenti a projektet, a tőkéje és nemritkán hitele – az eszközbeszerzésben és a kivitelezésben lekötött súlyos százmilliók – a végtelenített üzembe helyezési folyamatok útvesztőjében ég el.
Míg a brit Ofgem megküldött állásfoglalása szerint a szigetországban szigorú szolgáltatási sztenderdek és közvetlen pénzügyi szankciók védik a fejlesztőket az elosztói időhúzással szemben, addig nálunk a hálózatüzemeltető a villamosenergia törvényben és az üzletszabályzatokban leírtakat bizonyítási kényszer nélkül használva, a hálózatbiztonságra és a villamosenergia-rendszer stabilitására hivatkozva következmények nélkül tartathat vissza a működéstől egyes létesítményeket. A törvény és az üzletszabályzatok nem kötelezik az elosztót arra, hogy az elutasító levél mellé csatolja a nyers hálózati terhelési adatokat, a dinamikus szimulációs modelleket, a trafók valós idejű hőtérképét vagy más konkrét műszaki/szakmai bizonyítékot, hogy a beruházó saját mérnökei ellenőrizhessék az állítást.
A végeredmény: a független iparági szereplők számának drasztikus csökkenése, a piac beszűkülése.
Puha korlát
Míg egy magáncég kénytelen alkalmazkodni a piachoz vagy csődbe megy, az állami holding veszteségét a tulajdonos kompenzálja. Az MVM-csoport 2022–23-ban 1518 milliárd forint állami rezsivédelmi támogatást kapott. Ilyen puha költségvetési korlát mellett a hatékonysági kényszer (X-faktor) egyszerűen elpárolog.
A rezsi szempontjából kiemelt fontosságú díjak szabályozását is a MEKH végzi. A fejezet megértéséhez némi előzetes ismeret szükséges a szabályozott piacok és a „természetes monopólium” rendszerek megtérülési szabályozásáról. Ezek esetében versengő párhuzamos kapacitások (például több áramhálózat) támogatása helyett a szabályozók a már meglévő hálózatok egyenlő hozzáférésének kötelezettségét írják elő az infrastruktúrát korábban létrehozó cégek számára. Cserébe garantálják számukra: központi szabályozással biztosítanak fix megtérülést és üzleti eredményt. A garantált eredményt – mint bárhol az üzleti életben – eszközarányosan várják el a tulajdonosok (szeretnék visszakapni a lekötött pénzük hasznát). Nincs ez másképp az EU-ban, így hazánkban se.
Ebből fakadóan a hatóság rendszeres időközönként felülvizsgálja és elismeri a hálózati cégek eszközeinek értékét (ez a szabályozott eszközalap, szakszóval a RAB), valamint a működési és fejlesztési költségeket. Erre az eszközalapra a hatóság rátesz egy moderált, de garantált tőkeköltséget (ez a WACC, az elvárt haszonkulcs). A teljes elismert költségtömeget végül elosztják a hálózaton továbbított energia (például víz vagy gáz) mennyiségével, és így kapjuk meg a fogyasztó számlájában megjelenő rendszerhasználati díjat (RHD).
Az elmélet tehát tiszta és racionális: a monopólium nem élhet vissza a helyzetével, a fogyasztó pedig csak az indokolt költségeket fizeti meg. Az ördög azonban, ahogy a hazai gyakorlat mutatja, a titkosított részletekben lakozik.
Maguk a számítási módszertani útmutatók*
A mechanizmus laikus szinten egy bérház példáján keresztül érthető meg. Képzeljük el, hogy egy befektetőnek van egy bérháza, adott időben 291 millió forintért – a könyveiben éppen ennyi a vagyon értéke. Az állam, mivel szociálpolitikai céljaihoz kell neki egy bérház a saját lakás nélküli polgárok számára, a lakásokért cserébe garantál a befektetőnek 3,24 százalék éves hozamot, de nem a könyv szerinti értékre, hanem arra az összegre, amelyet a hatóság időről időre, például az építőanyagok és a munkaerő elméleti drágulásával kiszámol: a ház valójában már 360 millió forintot ér(ne), újonnan. A tulajdonos zsebébe így minden évben komoly különbözet vándorol anélkül, hogy egyetlen új téglát vagy csaptelepet is beépítene a meglévő házba.
A Földgázszállító Zrt. (FGSZ) hálózati léptékében gondolkodva, például a MEKH 2021-es díjmegállapító határozata*
Tovább vizsgálva a mérlegeket, a fenti tényadatok alapján az FGSZ Zrt. tényleges eredménye és a RAB/WACC metódussal számított engedélyezett bevételi plafon közötti kumulált különbözet a 2017–2024-es időszakban megközelítőleg 40 milliárd forintot tesz ki. Senki sem állítja, hogy a cég gyakorlata szabálytalan, sőt, a fair play jegyében fontos hangsúlyozni, hogy az FGSZ példája egyáltalán nem egyedi: a hazai piacon működő összes gáz- és árampiaci elosztó és rendszerirányító pontosan ugyanebben a transzparenciahiányos felülvizsgálati rendszerben és torzult szabályozói környezetben operál.
A probléma épp az, hogy a MEKH átláthatatlan gyakorlata miatt nem megismerhető, milyen benchmark alapján születtek a számok. Vajon az évi többlet az úgynevezett „nem engedélyes tevékenység” bevétele, sima vagyonelem-értékesítés (például ingatlan) vagy túlzó költségelés eredménye? A bemeneti adatok léteznek, de hogy melyik sor, milyen súllyal szerepel a számításban: ez nálunk üzleti titok.
Ezzel szemben a német szabályozó hatóság (BNetzA, az ottani MEKH) gyakorlata gyökeresen más. A modellértékű európai bírósági ítéletet*
Magyarországon ez az ellenőrzési lehetőség hiányzik, és nem azért, mert a módszer nem létezik (a MEKH is hasonló statisztikai modellekkel dolgozik), hanem mert a hivatal úgy döntött, hogy a végeredmény üzleti titok. Az eredmények kitakarása megakadályozza a független iparági kontrollt, így senki sem tudhatja biztosan: a befizetett tarifán keresztül valós mérnöki teljesítményt vagy a rendszerbe kódolt inkompetenciát finanszíroz.
Ahogy a fejezet elején írtuk, a természetes monopóliumok esetében az állam garantálja a hálózati cégeknek az indokolt költségek megtérülését és egy fix elvárt hasznot, amelyet mi, fogyasztók fizetünk a rendszerhasználati díjban. Az elmélet tiszta: a monopólium nem élhet vissza a helyzetével. A gyakorlat viszont kitakart PDF-ekbe fullad.
Az inverz fogság mechanizmusa
A rendszerhasználati díjak alapját a beruházások adják. A rendszerüzemeltető abban érdekelt, hogy minél többet költsön – különösen, ha a kivitelező a saját cégcsoportjának tagja. Ha a szabályozó ezt nem szűri ki transzparensen, az árrés előbb-utóbb beépül a fogyasztói tarifába.
A hálózati díjszabályozás európai jogi kereteit alapjaiban határozza meg a már hivatkozott európai bírósági ítélet, amely kimondja: a tarifarendszer alapvető módszertani paramétereit (a WACC mértékét, a hatékonysági X-faktort és a RAB meghatározását) az uniós irányelvek alapján egy teljesen független szabályozó hatóságnak kell megállapítania. A közvetlen kormányzati jogalkotás (rendeleti úton történő beavatkozás) nem megfelelő, mivel nem biztosítja a döntéshozatalhoz szükséges szabályozói autonómiát.
Hazánk esetében a MEKH a módszertani útmutatókat önálló felhatalmazás alapján adja ki*
- Intézményi beágyazottság: a MEKH elnökét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki, méghozzá hétéves időtartamra. Ez a hosszú mandátum elvben garanciát jelenthetne a hivatal működésének autonómiájára, a gyakorlatban azonban olyan túlélési és alkalmazkodási mechanizmusoknak is megágyazhat, amelyek csökkentik az intézményi függetlenséget a politikai ciklusokkal szemben.
- Közvetlen kormányzati felülírás: az éves ármegállapítási határozatok rendszerét érintő politikai beavatkozások – mint például a lakossági rendszerhasználati díjakat veszélyhelyzetre hivatkozva befagyasztó 351/2025. kormányrendelet – pontosan azt a forgatókönyvet demonstrálják, amelyet az európai bírósági ítélet tilt: a díjszabás érdemi, jogalkotói úton történő befolyásolását, megkerülve a szabályozó érdemi döntési kompetenciáját. Ez a felállás formális jogsértési eljárás megindítása nélkül is komoly megfelelőségi kérdéseket vet fel, amelyeket indokolt esetben az európai hatóság (ACER), illetve az Európai Bizottság vizsgálhatna felül.
Ez az intézményi architektúra egyenes úton vezet az inverz fogság jelenségéhez. A hazai rendszer mesterségesen fenntartja a hálózati cégek kiszolgáltatottságát a központi költségvetés és a politikai ciklusok felé, érdemben gátolva az önhordó, tisztán piaci alapú hálózatfejlesztési modellek kialakulását. Amennyiben nem érkezik időben egy új központi beruházási program, adókedvezmény vagy vagyonjuttatás, a vállalatok a szabályozott (ársapkázott), alacsony bevételeikből képtelenek kitermelni a működés fenntartásához, a technológiai fejlesztéshez és a méltányos megtérüléshez szükséges forrásokat.
Cserébe a mindenkori kormányzat – amely politikai kontroll alatt tarthatja a szabályozó hatóságot is – hajlamos szemet hunyni afölött, amikor az iparági szereplők kisebb-nagyobb adminisztratív trükkökkel, a szabályok megengedő értelmezésével, vagy a piac erőforrásokkal támogatott torzításával próbálják meg visszakeresni azt a bevételt, amelyet a rezsicsökkentés és a hatósági ársapkák miatt elszenvedtek. Ebbe a körbe tartoznak az egyes monopolisztikus törekvések elnézése vagy az árukapcsolási gyakorlatok tolerálása is. (Ezekről részletesen szó volt az előző cikkben.)
Három strukturális kérdés, amelyek megoldása a MEKH munkáját kihozná a fénybe:
- Az eltitkolt hatékonyság: mikor publikálja a MEKH a nyugat-európai (például a német) gyakorlatnak megfelelően az elosztók egyéni hatékonysági mutatóit (X-faktor), hogy a fogyasztó ellenőrizhesse: a tarifán keresztül valós mérnöki teljesítményt vagy a rendszerbe kódolt inkompetenciát finanszíroz?
- Az adatok és a térkép: hol vannak a valós idejű, transzparens hálózati kapacitástérképek (heatmap), és milyen független (nem pusztán IT-biztonsági, hanem versenyjogi) audit garantálja, hogy a holdingok kereskedői nem látnak rá a közös infrastruktúrán futó adatokra hamarabb, mint a kiszorított versenytársaik?
- A felelősség hiánya: ki viseli a pénzügyi felelősséget a hibás tervezés miatti betáplálási stopokért és a leállított állami programok okozta kkv-csődökért, amíg a hazai elosztókat – a brit Ofgem gyakorlatával ellentétben – nem sújtja semmilyen érdemi, minőségi szankció?
Mindez nemcsak a cikk elején említett korábbi keserű tapasztalatok és következmények miatt lényeges, hanem azért is, mert a kormány éppen arra készül, hogy uniós forrásokból több mint 500 milliárd forintot fordít az áramhálózat fejlesztésére; a pályázatok a héten meg is nyíltak. Jó lenne, ha ennek hosszú távú költségeivel már átlátható módon találkoznának a lakossági és vállalati áramfelhasználók.
