Nem biztos, hogy érdemes vendégmunkásokkal megmenteni a mostani magyar iparszerkezetet

„Ha nem fogunk tudni külföldről munkaerőt behozni, akkor azt a gyárat, ami 120 milliárd forintba kerül, azt mi nem fogjuk megépíteni” – mondta június elején ifjabb Bárány László, a Master Good ügyvezető igazgatója. A mondat azóta a vendégmunkásvita origója lett: a G7 múlt heti cikke ebből kiindulva mutatta be, hogy a júniusi szigorítás a magyar ipar egyik érzékeny pontját találta el. A diagnózis nagyrészt pontos, és a cikk több tabut is kimond. A gondolatmenetből mégis hiányzik egy döntő kérdés: kinek a problémáját tekintjük a gazdaságpolitika alapkérdésének?

Kezdjük azzal, amiben a cikknek igaza van. Alig néhány hónapos felkészülési időt hagyva, egyetlen rendeletmódosítással lezárni egy működő munkaerő-csatornát rossz kormányzás: megkezdett beruházásokat, felvett hiteleket és működő üzemeket tesz kockára, miközben a jogbiztonságot is rombolja – függetlenül attól, hogy a vendégmunkáról mit gondolunk. Az is igaz, hogy a vendégmunkások démonizálása méltánytalan és álságos: a Magyarországon dolgozó külföldiek száma 107 ezer fő: a foglalkoztatottak alig több mint két százaléka, az uniós átlag negyede-ötöde. Elárasztásról beszélni statisztikai képtelenség.

A cikk érvelése ott billen meg, hogy szinte minden tényállítása munkáltatói forrásokra támaszkodik: anonim cégvezetők, a Master Good vezetői, munkaerő-közvetítők – és egyetlen közgazdász. Nem szólal meg sem szakszervezet, sem vendégmunkás, sem magyar betanított munkás. Így a „munkaerőhiány” úgy jelenik meg, ahogyan a vállalat megéli: adott bérért, adott műszakrendben, adott településen nem marad elég dolgozó. Ez valós üzemi tapasztalat. Csak éppen nem azonos azzal, hogy az országban nincs munkaerő.

Jó példa erre a cikk kulcsszáma: a betanított állomány mintegy 15 százaléka „folyamatosan cserélődik”, és állítólag éppen ezt a réteget stabilizálják az ázsiai vendégmunkások. A szám anonim vállalati beszélgetésekből származik, definíciója azonban nincs: nem tudni, havi vagy éves arányról van-e szó, hány cégnél, hogyan számolva. De fogadjuk el a jelenséget: a gyárak egy részében tényleg nagy a cserélődés. Csakhogy a cikk saját megfogalmazása szerint „hiába állnak sorba a kapunál minden héten a jelentkezők” – vagyis jelentkező van bőven, csak kevesen maradnak.

A munkagazdaságtan ezt nem munkaerőhiánynak nevezi, hanem megtartási problémának, amelynek okai jól ismertek: bér, műszakrend, fizikai terhelés, ingázási idő, vezetési kultúra. Az sem elsősorban munkamorál kérdése, hogy a vendégmunkás „stabilabb”: a munkáltatóhoz kötött engedéllyel dolgozó ember nem válthat szabadon munkahelyet. A fluktuációt külföldről toborzott, jogilag röghöz kötött munkavállalókkal kezelni nem a probléma megoldása, hanem a valódi megoldás költségének megkerülése.

Mit mondanak a számok? A KSH szerint 2026 első negyedévében 319 ezer fő tartozott a potenciális munkaerő-tartalékba – munkanélküliek, alulfoglalkoztatottak és dolgozni kívánó inaktívak –, vagyis a teljes vendégmunkás-állomány közel háromszorosa. Közben a foglalkoztatottak száma egy év alatt több tízezer fővel csökkent, a munkanélküliség 4,3–4,7 százalék közé emelkedett, az üres álláshelyek száma pedig csökken. Ez nem a kimerült munkaerőpiac, hanem a gyengülő munkaerő-kereslet képe.

A tartalék persze nem könnyen mozgósítható készlet: jelentős része tartósan munka nélkül van – a munkakeresés átlagos ideje 13 hónap fölé nőtt –, egészségi, közlekedési vagy gondozási korlátokkal él, és van, akinél az alapkészségek hiányoznak.

Aki azt mondja, „csak meg kéne fizetni őket”, ugyanúgy leegyszerűsíti a helyzetet, mint aki szerint „nincs ember”.

De a kettő között óriási a különbség: az első szerint beavatkozásra és beruházásra van szükség, a második szerint természeti csapással állunk szemben. Ráadásul a magyar rendszer szisztematikusan láthatatlanná is teszi a tartalék egy részét: az álláskeresési járadék legfeljebb 90 napig jár – ez az Európai Unió legrövidebb jogosultsági ideje –, utána sokaknak nincs miért regisztráltnak maradniuk. Aki eltűnik a nyilvántartásból, arról a rendszer nem tudja, elhelyezkedett-e, vagy csak feladta.

Érdemes szétszálazni, mert a „munkaerőhiány” szó legalább négy különböző jelenséget takar.

• Az abszolút hiányt, amikor fizikailag nincs elég ember – erre válasz a migráció, de a fenti adatok szerint ma Magyarországon nem ez a helyzet, legfeljebb a 2030-as évek demográfiai lejtmenetében válhat azzá.
• A készséghiányt, amire a válasz a képzés.
• A földrajzi problémát, amikor a munkavállaló és a munkahely más-más térségben van – erre bérlakásprogram, jobb közlekedés és gondozási infrastruktúra lehet a válasz, nem az a megállapítás, hogy a magyar munkás „nem akar költözni”.
• És végül az adott feltételek melletti hiányt: amikor az adott bérért, műszakrendért és terhelésért nem marad elég dolgozó.

A cikkben leírt jelenségek zöme az utolsó kategóriába tartozik – vagyis az egyetlen olyan típus, amelyre a vendégmunkások behozatala nem megoldás, hanem a munkáltatói alkalmazkodás elhalasztása.

A cikk legárulkodóbb mondata egy cégvezetőtől származik: „egy bizonyos határ fölé nem mehetünk a bértömeggel”. Vállalati döntésként ez a mondat igaz lehet. Természeti törvényként nem az. A bértömeg plafonját a technológia, a termékárak, a vevői alkuerő, a tulajdonosi hozamelvárás, az osztalékpolitika és az állami támogatások alakítják – vagyis részben döntések eredménye.

A Master Good-csoport 2025-ben 291 milliárd forintos árbevétel mellett 29,7 milliárd adózott eredményt ért el, 6,5 milliárd osztalékot fizetett ki és 6,5 milliárd állami támogatást kapott. Nyilvános létszám- és béradatokból számolva a csoport éves bruttó bértömege nagyságrendileg 25–30 milliárd forint: egy tízszázalékos béremelés a tavalyi profit kevesebb mint tizedét vinné el. Ebből nem következik, hogy a cégnek „könnyedén” többet kellene fizetnie – a nyereség a 350 milliárdos fejlesztési program belső finanszírozási forrása is. Annyi viszont következik, hogy a „nem tudunk többet fizetni” és a „jelenlegi megtérülési céljaink mellett nem éri meg” két különböző mondat. A gazdaságpolitikának pedig tudnia kell, melyiket hallja éppen – főleg akkor, ha a beszélő közpénzt is kap.

Van a vitának egy szereplője, akit mindkét oldal tárgyként kezel: maga a vendégmunkás. A magyar szabályozás a 2023-as vendégmunkás-törvény óta munkáltatóhoz kötött, szigorúan időkorlátos engedélyt ad, amelyhez sem családegyesítési lehetőség, sem letelepedési út nem társul. Akinek a magyarországi tartózkodása a munkáltatójától függ, annak az alkupozíciója nem mérhető össze a helyi munkavállalóéval – akkor sem, ha az alapbére papíron azonos.

A cikk forrásai a vendégmunkások „stabilitását” dicsérik; érdemes kimondani, hogy ez a stabilitás részben a kiszolgáltatottság mellékterméke. Aki szerint a vendégmunka rendben van, annak a jogok kiegyenlítését is vállalnia kell: a munkáltatóváltás valós lehetőségét, kötelező lakhatási minimumfeltételeket, a közvetítői díjak áthárításának tilalmát. Ha ettől a modell „megdrágul”, az pontosan azt mutatja meg, hogy a versenyelőny mekkora része származott a jogfosztottságból.

És itt jutunk el a szerkezeti kérdéshez. A cikk forrásai szerint Nyugat-Európában évtizedek óta vendégmunkások végzik a helyiek által elkerült munkákat, ezért nekünk sem érdemes átugrani ezt a lépcsőfokot. Csakhogy a nyugati vendégmunka nem önálló lépcsőfok, hanem egy szélesebb intézményi csomag része: Nyugaton ugyanis magasabb termelékenységű gazdaság, erősebb kollektív alku, kiterjedt jóléti rendszer és működő felnőttképzés veszi körül.

Az EU-ban átlagosan minden tizedik munkavállaló külföldi, Csehországban pedig a külföldi munkavállalók aránya több mint kétszerese a magyarnak – mégsem a cseh bérek csúsztak a régió aljára, mert ott a külföldi munkaerő diverzifikáltabb, termelékenyebb ipari szerkezetbe illeszkedik. Ha Magyarország a vendégmunkát arra használja, hogy alacsony bérekre és alacsony hazai hozzáadott értékre épülő üzleti modelleket konzerváljon – miközben például az akkumulátoriparba legalább 1300 milliárd forint közpénz ment –, akkor nem a nyugati fejlődési pályát másoljuk, csak berendezkedünk a lépcső alján.

Mit lehetne tenni ehelyett? Rövid távon kárminimalizálást: átmeneti, ágazati kvóták nyilvános munkaerőigény-igazolással, a megkezdett beruházások jogbiztonságának garantálása, valamint a munkajogi minimumok azonnali és következetes érvényesítése. Középtávon képességépítést: fizetett, jövedelempótlással és gyermekfelügyelettel támogatott felnőttképzés – a legutóbbi magyar PIAAC-mérésben a felnőttek közel ötöde az alapszintnél gyengébb eredményt ért el szövegértésből –, mobilitási és bérlakásprogramok, az állami beruházási támogatások bér- és termelékenységi vállalásokhoz kötése. Hosszú távon pedig annak kimondását, hogy

a támogatáspolitika nem szentesítheti örökre a betanított összeszerelésre optimalizált szerkezetet: a közpénznek a hazai tulajdonú vállalatok technológiai felzárkózását és a magasabb hozzáadott értékű munkahelyek létrejöttét kell ösztönöznie.

A vendégmunkások nem arra valók, hogy a segítségükkel határozatlan ideig elhalasszuk a magyar gazdaság szerkezeti kérdéseit. De a magyar betanított munkásokat sem lehet azzal az üzenettel magukra hagyni, hogy váljanak olcsóbbá, termelékenyebbé, vagy tűnjenek el a statisztikából. A feladat nem a két csoport egymásnak eresztése, hanem egy olyan átmenet megszervezése, amelyben a termelékenység növekedésének költségeit nem kizárólag a leggyengébb alkupozíciójú emberek viselik, a hasznaiból pedig ők is részesednek. Ehhez először a kérdést kell jól feltenni. Nem azt, hogyan biztosítsunk munkaerőt a mai gyáraknak – hanem azt, hogy milyen gyárakra akarjuk a holnap gazdaságát építeni.

A cikkben szereplő számítások háttéranyagai ellenőrzés céljából elkérhetők a szerzőtől. Minden adat a 2026. július 15-i állapotot tükrözi; forrása a szövegben megtalálható. A nyelvi szerkesztésben mesterséges intelligencia működött közre. A tartalom, a szakmai érvek és a gondolatmenet a saját munkámat és álláspontomat tükrözik.