A kormányváltás után sok területen lehetett jelentős változásokra számítani, és az egyik fontos terület ezek közül a gazdaságpolitika volt. Az előző kormánynak éveken keresztül nem sikerült beindítania a gazdasági növekedést. Ehhez persze a kedvezőtlen külső körülmények is hozzájárultak, ugyanakkor sok közgazdász gondolta úgy, hogy már az a gazdaságpolitikai irányvonal sem volt alkalmas a magyar gazdaság előtt álló kihívások kezelésére, amiben a Nagy Márton-féle gazdaságirányítás gondolkodott.
A nemzetgazdasági miniszter még 2024 elején is arról beszélt, hogy a magas nyomású gazdaságpolitika híve, aminek ő a lényegét ekkoriban abban ragadta meg, hogy a cégeknek állami támogatásokkal, olcsó, de célzott hitelekkel lehet segíteni. Ez magas béremelkedést hoz, de nem okoz inflációt, mert közben a cégek kényszer alá is kerülnek, hogy hatékonyabbá váljanak és ne áremelésből gazdálkodják ki a béremeléseket.
A magas nyomású gazdaság koncepciója az 1960-as évekből származik, és az a lényege, hogy bizonyos körülmények között – leginkább gazdasági válságok után – a gazdaság költségvetési élénkítésen keresztüli pörgetésével a teljesítményt tartósan, a termelékenység emelése mellett lehet javítani, mivel a kereslet növekedése ilyen helyzetben a termelés tényezői, a munkaerő és a tőke jobb kihasználtságához járulhat hozzá.
Magyarországon ez a 2010-es évek második felében lett követendő irányvonal, és ebben az időszakban – ahogy arról Madár István, a Portfolio vezető elemzője 2023-ban részletesebben is írt – még meg is voltak a feltételei (alacsony infláció, olcsó hitelek, stabil külső egyensúly, aktivizálható munkaerő-tartalék), 2020 után viszont már szinte alig. Magasabb lett az infláció, nem volt meg a külső egyensúly, és munkaerőhiány lett. Madár, és a magas nyomású gazdaságot kritizáló Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke is amellett érvelt, hogy a régi stratégiát el kellett volna hagyni, és a gazdaságpolitikának a termelékenység növelésére kellett volna fókuszálnia, hogy a cégek magasabb hozzáadott értékű tevékenységekkel tudjanak becsatlakozni a globális munkamegosztásba.
Több hatékonyság, kisebb béremelések
Bár arról, hogy pontosan milyen gazdaságpolitikai stratégia vagy növekedési modell váltja a magas nyomásút, egyelőre nagyon konkrétan nem beszéltek az új kormány gazdaságpolitikusai, a Pénzügyminisztérium nemrég publikálta a 2027 és 2030 közötti időszakra szóló középtávú gazdaságpolitikai és költségvetési programját, amiből már látszanak fontos különbségek az előző kormány stratégiájához képest.
- Például az előző kormány hibájaként azonosítja, hogy a termelékenység növekedése folyamatosan lassult, mert az erőforrások nem a jól teljesítő szereplőkhöz jutottak. Az új kormány szerint a régi gazdaságpolitika ehhez bizonytalan és változékony játékszabályokkal, szándékosan torzított versenyfeltételekkel, továbbá a közbeszerzési és támogatási rendszer politikai szempontok alá rendelésével járult hozzá. Ezen változtatni akarnak, hogy a jól teljesítő cégek tudjanak érvényesülni.
- A Nagy Márton által is emlegetett támogatások a program szerint gyakran nem voltak hatékonyak, torzították a gazdaságszerkezetet, és nem a rátermettebb cégek fennmaradásához járultak hozzá. Ezzel szemben az új kormány a termelékenységre épülő növekedési modellt céloz meg, amelyben „a reálbérek növekedése a termelékenység bővülésével kerül összhangba”.
- A dokumentum megállapítja, hogy a „jövő növekedési modellje nem az olcsó munkaerőre, a gyenge nemzeti valutára vagy a laza szabályozási környezetre épül, hanem a termelékenység növelésére és a magas hozzáadott értékre”. Középtávú jövőképnek pedig az eurót jelöli meg, az euróövezeti tagság kapcsán pedig megjegyzi, hogy „az szilárd horgonyt ad a költségvetésnek, és segíti a gazdasági modellváltást”.
Az euróra tehát nem célként, hanem eszközként tekint, ami a modellváltáshoz járulhat hozzá.
A dokumentum alapján szembetűnő, hogy a kormány elég visszafogott bérnövekedéssel számol 2030-ig: amíg 2016 és 2020 között a KSH adatai szerint a nettó reálkereset éves szinten jellemzően 5-10 százalékkal, 2021 és 2025 között pedig szintén jelentős mértékben, több évben 3-5 százalék körüli ütemben nőtt, addig az új kormány középtávú gazdaságpolitikai és költségvetési programja 2027-ben 3,1 2028 és 2030 között mindössze évi 2,5-2,6 százalékos nettó reálbér-növekedést vetít előre.
A 2,5-2,6 százalékos éves növekedési ütem nagyjából megfelel az 1992 és 2025 közötti időszak átlagának, a 2010 és 2025 közötti 4,3 százalékos éves átlagos növekedéstől viszont jelentősen elmarad (és bár bruttó adatot a dokumentum nem tartalmaz, ezek az arányok nagyságrendileg így is érvényesülnek).
De pontosan miért számol kisebb növekedéssel a kormány, ha az átlagember szempontjából igazából nem a gazdasági modellváltás, hanem ez a fontos, és a kabinet sem olcsó munkaerőre építő gazdaságot szeretne? Egyáltalán miért nem lettek hatékonyabbak korábban a cégek a magasabb béremelésektől, úgy ahogy azt Nagy Márton szerette volna? És miből fizettek több bért a cégek, ha nem abból, hogy hatékonyabbak lettek? Mit lehet várni az új kormánytól, és vajon az euróbevezetés ára, hogy pár évig alacsonyabb béremelésekkel beérni? Ebben a cikkben ezekre a kérdésekre próbálunk meg választ adni.
Euróbevezetés előtt is lehet nagy bérnövekedés
Mielőtt részletesebben is rátérnénk a hazai makrogazdasági folyamatokra, érdemes egy pillantást vetni azoknak a régiós országoknak a statisztikáira, amelyek az EU-ban utoljára vezették be az eurót. Ez alapján ugyanis az is könnyebben megítélhető, hogy az euró bevezetése miatt lehet-e szükséges alacsonyabb reálbér-növekedés. Az alábbi ábrán Bulgária 2026-os, Horvátország 2023-as, Litvánia 2015-ös és Lettország 2014-es euróbevezetése előtti bő másfél évtized*
Az ábra alapján egyrészt az látszik, hogy az euróbevezetés időzítésétől függetlenül lehetett nagyobb és kisebb az átlagos reálbér-növekedés egy országban. Lettországban és Litvániában is erre az időszakra esett a 2008-as válság, ami mindkét országban reálbércsökkenést is okozott, ugyanakkor Lettországban mégis jóval magasabb, átlagosan 5,6 százalékos növekedés jellemezte az euróbevezetés előtti másfél évtizedet, míg Litvániában csak jóval visszafogottabb, 3,6 százalékos. De még a később csatlakozó Bulgária és Horvátország között is jelentős volt a különbség: amíg ugyanis 2009 és 2022 között Horvátországban átlagosan enyhén (0,4 százalékkal) még csökkentek is reálbérek, Bulgáriában jelentősen, átlagban 5,5 százalékkal nőttek.
Ha az összehasonlítás kedvéért feltételezzük, hogy Magyarország 2031-ben bevezeti az eurót (amire reálisan egyébként kicsi az esély), a 2016 és 2025 közötti 10 év adatait tudjuk összevetni a fentiekkel. Ebben az időszakban a hazai bruttó reálbérek 5,4 százalékkal emelkedtek átlagosan, ami a bolgár és a lett átlagnál alacsonyabb, a horvátnál és a litvánnál viszont magasabb. Ha a kormány előrejelzését is figyelembe vesszük (és kicsivel alacsonyabb számokat feltételezünk, mivel az szja-csökkentés miatt a nettó magasabb lesz a bruttónál), a magyar adat még így is középen lenne a vizsgált öt ország mezőnyében. Ez alapján az látszik tehát, hogy magasabb és alacsonyabb reálbér-növekedés után is be lehet vezetni az eurót. Sőt, Bulgária és Litvánia példája alapján még a növekedési ütem lassulása sem feltétlenül szükséges hozzá.
Profit és béremelés volt, a fejlesztés elmaradt
A lassabb betervezett reálbér-növekedés tehát kevésbé következik az euró bevezetésének tervéből, és inkább a magas nyomású gazdaságpolitika kifulladásához van köze. Ahogy Nagy Márton nyilatkozata alapján is látszott, a terv még a járvány után is az volt, hogy a béremelési kényszer – például a bérskála alsó 50 százalékát felhúzó komolyabb minimálbér-emelések – hatékonyságnövelésre kényszeríti a hazai vállalatokat. Ez azonban nem igazán valósult meg. Ahogy az alábbi ábrán is látszik, az eurót idén és 2023-ban bevezető Bulgária és Horvátország munkaerő-termelékenységének növekedése 2015-ben lehagyta Magyarországét, és 2020 után ez a folyamat még fel is gyorsult.
Virovácz Péter, az ING Bank vezető elemzője szerint a hatékonyságnövekedés elmaradásához az is hozzájárult, hogy a járvány után valójában már a munkaerőpiac sem volt annyira feszes, hogy a cégekből kikényszerítse a fejlesztéseket. A hangsúly ráadásul annyira a bérfejlesztések irányába tolódott, hogy az már azoknak a beruházásoknak a rovására ment, amelyek a hatékonyságot javíthatták volna.
„Az előző évek reálbér-növekedésének jelentős része nem a termelékenység javulásán alapult, hanem a vállalati nyereségek, megtakarítások és pénzügyi tartalékok terhére valósult meg, amit ideiglenesen tudott tompítani a költségvetési költekezés is. Mára elfogyott az ilyen jellegű pénzügyi mozgástere a vállalatoknak, ami abban is megmutatkozik, hogy a vállalati megtakarítási ráta jócskán negatívba fordult tavaly”
– írta megkeresésünkre ifjabb Becsey Zsolt, az UniCredit vezető közgazdásza. Becsey szerint a beruházási ráta szinte pontosan lekövette ezt a kedvezőtlen ívet, ami azt jelenti, hogy az emelkedő bérterhek – és egyes ágazatoknál a szektorális adók – kiszorították a beruházásokat.
A hatékonyságjavulás elmaradása kapcsán Becsey a ciklikus hatások jelentőségét is kiemelte. Az elmúlt években a bérdinamika emelkedése mellett a külső környezet, a gazdasági kilátások is romlottak, és emiatt a vállalati működési eredmények is csökkentek. Ennek hatására – és mert a korábbi években valószínűleg túlkapacitások is létrejöttek – a vállalatvezetők úgy döntöttek, hogy nem ruháznak be a vállalatukba. A szabad céges jövedelmek egy jelentős része ezért a cégtulajdonosokhoz került (vegyes jövedelem*
Becsey Zsolt szerint Magyarországon az elmúlt húsz évben annyira erős volt a támogatott pénzügyi ösztönzők jelenléte a vállalati finanszírozási piacon, hogy a cégek egy része a normál gazdálkodásának részeként tekint rá. A korábban nagyon olcsón felvett, jelentős részben támogatott hitelek aránya viszont az új támogatott kihelyezések csökkenésével párhuzamosan az elmúlt években fokozatosan csökkent a vállalatok könyveiben is, ami ugyan kisebb mértékben, mint a költségnyomás és a bizonytalanság, de szintén rontotta a beruházási hajlandóságot és a kamateredményeket is.
A járvány óta tartó időszak trendjeit összefoglalva tehát nagyon leegyszerűsítve az látszik, hogy
javuló gazdasági kilátások híján, uniós források nélkül a vállalatok fejlesztésekre kevesebbet, bérekre és tulajdonosi jövedelmekre pedig többet fordítottak.
Nem lehet tovább spórolni a fejlesztéseken
Kicsit hosszabb távon nézve Virovácz Péter szerint az is nagyon fontos, hogy az exportáló cégek körében a forintgyengülés is akadályozta a hatékonyság növelését, mivel a bérköltségek növelését és a nyereség egy részét is elő lehetett teremteni pusztán abból, hogy az euróban keletkező bevételek az árfolyam változása miatt többet értek forintban.
Azok a források, amik a hatékonyságjavítást szolgálták volna, Virovácz szerint gyakran rosszul lettek felhasználva. Széles körben elterjedt gyakorlat volt, hogy a támogatásokat olyan módon keretezzék át, hogy a bérek emelésére lehessen őket használni. A támogatásokból gyakran valósultak meg nem produktív beruházások is. Például kicserélték az asztalokat, de ettől nem lett jobb a cég, nem lett hatékonyabb a termelése.
„Egész egyszerűen a magyar gazdaság belekényelmesedett ebbe a struktúrába”
– mondta Virovácz.
Ennek viszont már önmagában az is véget vethet, hogy a gazdaságpolitika kijelölte az euróbevezetés szándékát. Ez ugyanis azt jelenti, hogy már rövidebb távon sem lehet arra számítani, hogy a forintgyengülés „termeli ki” a béremelések és a nyereség forrását. Abban Virovácz Péter és Becsey Zsolt is egyetértett, hogy a következő időszakban érvényesülhet egy olyan összefüggés, hogy az alacsonyabb reálbér-növekedés után a gazdaság képessé válhat önmagától is nagyobb bérnövekedési tempóra kapcsolni.
„A következő pár évben nem a bérkonvergencián van a fókusz, hanem arra van szükség, hogy a piac magából kidolgozza azt a fajta hatékonyságnövekedést, ami majd megteremti a tartós bérnövekedés lehetőségét” – mondta erről Virovácz Péter. Szerinte egy átmeneti időszak minimum öt, de inkább tíz évbe telik, viszont ilyen időtávon már megteremhetők a bérkonvergencia alapfeltételei.
„Ha elfogadjuk azt az alapelvet, hogy alacsonyabb inflációs környezetben a háztartásoknak és a vállalatoknak is könnyebb tervezni, akkor igen. Meg lehet pörgetni a gazdaságot reálbéremeléssel akár évekig is, de a hosszú távú növekedést a hosszú távú döntések, azaz a beruházások alapozzák meg”
– írta az arra vonatkozó kérdésünkre Becsey Zsolt, hogy a rövid távon alacsonyabb reálbér-növekedés után jöhet-e magasabb. Szerinte ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a beruházások csak a fogyasztás kárára nőhetnek, inkább arra kell összpontosítania a gazdaságpolitikának, hogy mindkettő szerény, de stabil mértékben emelkedhessen. „A felívelések és a visszaesések váltakozása károsabb, mint a »lassú víz partot mos« elv” – írta erről.
