A szerző erdőmérnök, erdőtűzvédelmi szakértő. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.
Lukács Andrásnak, a Levegő Munkacsoport elnökének nemrég G7-en megjelent cikke a tűzifa áfacsökkentésétől indul, de eljut addig a megállapításig, hogy a tűzifa felhasználás egy súlyosan környezetszennyező tevékenység, továbbá a fák kivágása – sőt még a holtfa eltávolítása is – rontja az erdők egészségét, ellenálló képességét, ami tovább csökkenti a szén-dioxid-elnyelő képességüket.
A cikk és a benne hivatkozott tanulmányok állításainak számos része helytálló, azonban a szerző a fő üzenetének, a tűzifával való fűtés rendkívül környezetszennyező voltának hangsúlyozása érdekében számos fontos tényezőt figyelmen kívül hagy. A tűzifahasználat megítélése összetett kérdéskör, így rendkívül súlyos hiba, ha megpróbáljuk leegyszerűsíteni és egyes jellemzői mentén ítéletet mondani róla.
A tűzifával való fűtés körülbelül 1,5 millió embert, közel 650 ezer háztartást közvetlenül érint ma Magyarországon, így minden, a tűzifa használatával, illetve a használat javításával kapcsolatos megállapítás, javaslat kidolgozásánál ezt is figyelembe kell venni.
Indokolt azt is vizsgálni, hogy a tűzifa ipari méretű, energetikai célú felhasználása (erőművek, fűtőművek stb.) hol és milyen mértékben, feltételekkel indokolt.
A tűzifa mennyiben megújuló energiaforrás?
Az Európai Unió nem véletlenül tekinti megújuló energiának és karbonsemlegesnek a tűzifát. Ha mennyiségi értelemben nem használjuk túl erdeinket, fával borított területeinket, azaz nem vágunk több fát, mint amennyi a faállomány úgynevezett növedéke, akkor valójában az erdők és egyéb faállományok szénmegkötő képességét nem rontjuk.
Szénmegkötés szempontjából elegendő lenne csak a mennyiségi szempontokat vizsgálni, de mind a nemzeti szabályozás (erdőtörvény, természetvédelmi törvény) mind az uniós szabályozás (NATURA irányelv, megújuló energia irányelv REDIII, EUDR rendelet) számos ökológiai, fenntarthatósági szempont vizsgálatát is megköveteli.
A tűzifa valójában az egyetlen időjárásfüggetlen megújuló energiahordozó, amelyet hazánkban előállított, lebomló, természetes napelemek (azaz fák) termelnek, és az energiatárolás is természetes úton valósul meg.
Egy erdő vagy egyéb fával borított terület emellett számos más védelmi, rekreációs funkcióval is rendelkezik. Ehhez a napelemhez nem kellenek félvezetők, energia, import, nem okoz nehézséget az elhasznált napelemek vagy szélturbinák hulladékkezelése. Az energiatároláshoz sem kell akkumulátor vagy sok betonnal létrehozott szivattyús erőmű.
A tűzifa stratégiai jelentőségét az adja, hogy olyan megújuló energiahordozó, amely akkor is működik, ha nem süt a nap, nem fúj a szél, elszakadt a villanyvezeték vagy nem jön a gáz.
Ideális esetben fát csak az elővigyázatosság elvét és a klímaváltozás miatti kockázatokat szem előtt tartva szabad kitermelni, úgy, hogy az erdővédelmi, természetvédelmi, tájhasználati szempontok ne sérüljenek, a termőhely ne degradálódjon, és amit kitermeltünk, azt a természet adományaként kezelve minél hatékonyabban használjuk fel.
Nem önmagával a tűzifa energetikai felhasználásával van gond, hanem azzal, hogy mennyit, honnan származót és milyen minőségűt, azaz leginkább milyen nedvességtartalmú fát használunk fűtésre, illetve milyen távolságra szállítjuk azt. Száraz, bármilyen időjárási viszonyok között járható úton elérhető telephelyeken feldolgozott, lehetőség szerint helyben termelt tűzifát kell biztosítani a tűzifavásárlóknak, és segíteni kell a helyi települési kapcsolt kis fűtőművek kialakítását a szállítási távolságok csökkentése érdekében.
Az autókhoz hasonlóan a fatüzelésnél is elérhető már a részecskeszűrő, amit több országban már lakossági fűtésnél is alkalmaznak. A passzív szűrőmegoldás körülbelül 300 euró, az aktív szűrőrendszerek körülbelül 1000 euróba kerülnek, ez egy akkumulátoros energiatárolónál jóval olcsóbb. Az itthoni, fatüzeléssel fűtött, rosszabb energetikájú ingatlanoknál vélhetően nem ezzel kell kezdeni a korszerűsítést, önmagában a száraz tűzifa is sokat tud segíteni, de a helyi fűtőműveket el kell és lehet látni ilyen technológiával.
Mi lesz, ha nem vágunk fát?
A fák szakszerűtlen, klímaváltozást, állományviszonyokat, ökológiai szempontokat figyelmen kívül hagyó kivágása valóban ronthatja az erdők egészségi állapotát és ellenállóképességét.
De ugyanezt okozza, ha nem vágunk fát a magyar erdőkben és faállományokban.
Természetesen vannak olyan védett erdők, ahol fát kitermelni kizárólag az erdőkezelés részeként szabad, a többkorú, reziliens állományok kialakítása, természetvédelmi, fajvédelmi célok megvalósítása, invazív fajok eltávolítása érdekében.
De ha az említett cikkben javasoltak szerint a légköri szén-dioxid mennyiségének csökkentése érdekében mint energiában és energiatároló kapacitásban gazdag ország nem használjuk a korábban említett előnyei ellenére sem a tűzifát, hanem az erdőkben képződő biomasszát teljes egészében kint hagyjuk az erdőben, hatalmas öngólt rúgunk.
Mert az otthagyott faanyag el fog égni, csak nem kazánokban, kályhákban, hanem nagy kiterjedésű, intenzív erdőtüzekben, degradálva a termőhelyet, veszélyeztetve az élet- és vagyonbiztonságot.
Ezekben a tüzekben nemcsak nagy mennyiségű holt fás biomassza és magasabb nedvességtartalmú élő biomassza ég el, hanem a felszíni humifikálódó biomasszaréteg is. Intenzívebb tüzeknél maga a termőhely károsodik, kedvezőtlen domborzati viszonyok esetén a következő jelentősebb csapadék az egész felső termőréteget lemoshatja. Ráadásul az ilyen tüzek oltásához nagy mennyiségű víz is kell, amiben éppen nem állunk jól.
Bizonyos mértékig minden erdőnek előnyére válik a lassan lebomló, szén-dioxidot lassan kibocsátó holt fa, ami élőhelyet teremtve növeli az adott társulás változatosságát és ellenálló képességét. De ha a holt biomassza mennyisége túl magas, és ez kiegészül a klímaváltozás okozta mortalitással, a csapadékhiány miatti szárazsággal, ami növeli a könnyű holt biomassza és az élő fákon elszáradt levél mennyiségét, akkor az a kérdés marad, hogy mikor és hány helyen gyullad meg és hogyan tudjuk eloltani a tüzet.
Az erdő- és vegetációtüzek nem maguktól keletkeznek, Európában mi emberek okozzuk a szabadtéri tüzek 99 százalékát. Ennek kisebb része szándékos, nagyobb része gondatlan, mint az eldobott cigarettacsikk, az el nem oltott tábortűz vagy tűzgyújtási tilalom alatt meggyújtott tűz, tűzijáték, kínai repülő lámpás, rosszul karbantartott, meghibásodott munkagép, beszorult vasúti fék vagy defektes gépjármű, stb. Tűzkeletkezési ok van bőven, és a tűzhöz szükséges éghető anyag (biomassza) és oxigén is elérhető. Kommunikációval, oktatással sokat lehet javítani a helyzeten, de teljesen nem lehet kizárni, hogy tüzet fogunk okozni.
A kialakuló erdőtűz terjedését az időjárás, a domborzat és a biomassza befolyásolja. Előbbi kettőt nem tudjuk befolyásolni, sőt az időjárási szélsőségek, a csapadékhiány, a magas hőmérséklet egyre alacsonyabb biomassza nedvességtartalmat okoz, ami gyorsan terjedő, magas intenzitású koronatüzeket eredményez.
Az ökológiai szempontok szerint megfelelően kezelt erdőkben nagyobb az élő biomassza aránya, lassabban terjed a tűz, azaz „könnyebben” oltható. A holt, otthagyott biomassza, a holtfa arányának minden határon túl való növelése helyett annak az egészséges erdő kialakulása érdekében való helyes mennyiségére kell törekedni. Tehát nem fekete-fehér alapon kell dönteni, hanem több, összefüggő szempont együttes vizsgálatával. Az erdőtűz szempontjából reziliens erdők kialakításához tudatos tájhasználat és biomassza-menedzsment szükséges, különösen a sűrűn lakott Európában.
Magyarországon a magánerdők 30 százaléka rendezetlen, ennek egyaránt oka az átgondolatlan kárpótlás és vagyonnevesítés, a földhasználati szabályozás, a klímaváltozás, a területalapú támogatás hiánya, valamint a részben az állam által okozott fapiaci zavarok. Ezekben a gazdálkodó nélküli, kezeletlen, fakitermelés nélküli erdőkben nagyon sok helyen megnőtt a mortalitás, valamint számos invazív faj jelent meg. Az elmúlt évek nagyobb erdőtüzei közül több ilyen területen alakult ki vagy gyorsult fel, fejlődött koronatűzzé.
Az ilyen területek úgynevezett ugrótűz-potenciálja nagyon magas, a felszálló zsarátnokmennyiség a légköri viszonyok függvényében több kilométerre is újabb tüzeket tud gyújtani. Nem kell hozzá a sajtóban sokszor említett pyrocumulonimbusz jelenség. Ugyanilyen kockázatosak a településkörnyéki felhagyott, kezeletlen ingatlanok, amelyek miatt Magyarországon is jelentősen megnőtt a határterületi úgynevezett „wildland-urban interface” tüzek száma, és súlyosbodtak a következményeik.
Hasonlóan a szénmegkötéshez, a tűzmegelőzés és a biomassza-menedzsment sem lehet kizárólagos szempont, de még védett erdőkben is figyelembe kell venni a jövőben, ha nem akarjuk az egész védendő értéket kockáztatni.
A tűzpászták, biomasszapászták, víznyerő helyek, korai észlelési rendszerek kialakítása mellett az ellenőrzött tüzekre is szükségünk van. Ez a külföldön széles körben alkalmazott gyakorlat a holt biomassza mennyiségének csökkentését és a koronatüzek kialakulását okozó, úgynevezett létrabiomassza eltávolítását szolgálja.
Mert a tűz jó szolga csak rossz mester. Ezért használják adott esetben a nagy kiterjedésű erdőtüzeknél is a védekezésben a biomassza mennyiség csökkentésére akár ellentűzként, akár kiégetésként. Mert egy nagy kiterjedésű tűznél, ha lenne is elegendő víz, jellemzően nincs elegendő kapacitás a helyszínre juttatására.
A tűzifa áfacsökkentésének előnyei és kockázatai
Lehet, hogy az áfacsökkentés nem a legcélzottabb szociálpolitikai eszköz, de egy termék/szolgáltatás áfacsökkentését nem csak ebből a szempontból érdemes értékelni. Az áfacsökkentés hatásai eltérően maradnak meg egyes termékpályáknál, de minden esetben hozzájárulhatnak az adott piac fehéredéséhez.
A jogszerűtlenül, az erdészeti és a tulajdonosvédelmi szabályokat megsértve kitermelt faanyag nagy részét tűzifaként hozzák forgalomba, de sokszor a jogszerűen kitermelt faanyag egy részét is feketén, szállítójegy nélkül értékesítik. A 27 százalék nagyon jelentős arány, főleg egy alacsony jövedelmezőségű termékpályánál. Mivel ebben az esetben egyéb adóterhek sem jelentkeznek, a versenyelőny ennél még nagyobb.
A szigorú számadású szállítójegy ma hazánkban az a dokumentum, amellyel akár a szállítás, értékesítés után évekkel is ellenőrizhető, hogy mennyire volt jogszerű a tűzifa-értékesítés, szállítás. Ha valaki szállítójegy nélkül, nem nyomonkövethetően értékesít tűzifát, az vélelmezhetően a fásítás károsításával járó fakitermelést végzett, de mindenképpen versenyhátrányt jelent a jogkövető erdőgazdálkodóknak, és kiszámíthatatlanná teszi a helyi kereslet-kínálat mennyiségét, nehezíti a tervezhetőséget.
Ahhoz, hogy száraz tűzifa legyen a piacon, a gazdálkodónak legalább egy évre kell készletezni, viszont, ha a készlet nem lesz eladható, még a keménylombos fafajoknál is minőségromlás kezdődik, fafajonként eltérő idő után.
Az illegális kitermelés és a falopás nagyobb részét nem a rászorulók követik el, nekik se eszközük, se szállítójárművük nincs hozzá, ők jellemzően csak megvásárolják ezt a faanyagot, mert első ránézésre olcsóbban adják nekik.
A nem nyomonkövethető, szállítójegy nélküli értékesítés (leborítjuk és már ott sem vagyunk) végül a vásárlóknak is sokszor jóval drágább. Mert bár az egységár a hirdetésekben alacsonyabbnak tűnik, de a vásárló nem kapja meg az ígért mennyiséget és minőséget. Volt olyan vásárló, aki vissza akarta küldeni a jogszerűen működő erdőgazdálkodó által kiszállított tűzifa felét, mert ő mindig két köbmétert rendelt, de az sosem volt annyi, mint a szállítójeggyel, jogszerűen leszállított, valóban két köbméter tűzifa.
Az áfacsökkentés rövid távon viszont okozhat lokális piaci zavarokat, ami felemésztheti a remélt árelőnyt.
Az állam az összes magyar erdő 55 százalékán gazdálkodik, így az állami árképzés meghatározó a tűzifapiacon, ha az erdei rakodón lévő sarangolt vagy hosszú tűzifát nézzük. Ezt azonban még fel kell dolgozni, el kell szállítani, így a feldolgozott tűzifa esetében az ár alakulása már jelentős mértékben elszakadhat az állami erdőgazdaságoknál meghatározottól. Az alacsonyabb állami tűzifaár várhatóan növeli a keresletet. Az állami tűzifa mennyisége azonban nem korlátlan, az erdőborítottság és a kitermelhető faanyag mennyisége térben nem igazodik a kereslethez, a magasabb keresletű területeken kevesebb az erdő vagy több a védett kímélendő erdőterület. Az állami erdőgazdaságoknál a valós piaci ártól eltérően meghatározott tűzifaár tehát kiszámíthatatlan hatásokat generálhat.
A kisebb, jellemzően alanyi áfamentes magánerdő-gazdálkodóknak viszont 22 százalékos árcsökkentést jelent egy ekkora áfacsökkentés, ami az egész fakitermelést is gazdaságtalanná teheti, hiszen a fakitermelés utáni áfát ők nem tudják levonni. Ezért vagy kivárnak, vagy nem termelnek. A tűzifa fajlagos szállítási költsége magas, ezért a lokális hiányok könnyebben okoznak áremelkedést, a piaci pánik okozta keresletről nem is beszélve. A helyi hiányok orvoslása miatt a magasabb szállítási távolság környezetvédelmi szempontból sem kívánatos.
Ez elnyelheti az árcsökkentő hatást, mint ahogy történt ez a hatósági áras tűzifánál, amikor a feldolgozási és szállítási költségek árrobbanása még drágábbá is tette a tűzifát. Az erdőgazdálkodóknak pedig egyrészt megemelte a fakitermelési költségeket, majd évekre tönkretette a tűzifapiacot, ami a fakitermelési kapacitások további csökkenését is okozta. Arról nem is beszélve, hogy a vásárlók körében a végeredmény rengeteg csalódás, bosszúság volt, ami éppen a jogkövető, elérhető erdőgazdálkodókon, tűzifa-kereskedőkön csapódott le.
Sajnos ezt a keresletcsökkenési időszakot szándék és célzott forgóeszköz-finanszírozás hiányában nem a száraz tűzifakészletek kialakítására használtuk fel.
A megoldáshoz koordináció és a magánerdőgazdálkodók segítése lenne szükséges, érdemes lehet átmenetileg egy kompenzációs felár vagy bizonyos távolságig útdíjkedvezmény bevezetési lehetőségét is mérlegelni.
A szociális tűzifaprogram
A szociális tűzifa mennyiségének megduplázása véleményem szerint jó dolog, hiszen több embernek több tüzelővel tudnak segíteni az önkormányzatok.
Azonban mindenképpen az lenne a kívánatos, hogy száraz tűzifát tudjanak vásárolni az önkormányzatok, hiszen ez nemcsak kibocsátási szempontból sokszorosan kedvezőbb, de 30 százalékkal kevesebb is kellene belőle, azonos fűtőérték eléréséhez.
Sajnos a szociális tűzifa országos egységárát eddig úgy alakították ki, hogy az jellemzően a piaci ár alatt volt, ami a magánerdőgazdálkodókat az ország nagy részén kiszorította ebből a lehetőségből, még akkor is, ha helyben és szárazabb faanyag készlettel rendelkeztek. A magánerdőgazdálkodó, aki valós piaci és erdőtulajdonosi elvárások mellett gazdálkodik, nem fog veszteséggel szociális tűzifát eladni, az állami erdőgazdálkodóknak viszont kötelező volt a központi áron biztosítani a tűzifát.
Ez egyes területeken (például az Alföldön) különösen a kétszeres mennyiségű szociális tűzifa ártámogatásnál csökkentheti az állami erdőgazdálkodó piaci tűzifakészletét is, és ha a megnövekedett keresletet minden mérlegelés nélkül köteles kielégíteni, akkor az átszállításokat generál jelentős többletköltségért, illetve az önkormányzatok által viselendő szállítási költségek lehetnek jóval magasabbak. Ez a lokális tűzifapiacokon kisebb zavarokat és jelentős átszállítási feladatokat okoz. Ha pedig a védett állami erdőterületeken csökkenteni, de legalábbis nem növelni szeretnénk a fakitermeléseket, akkor még indokoltabb a rendszer nyitása a magánerdőgazdálkodók felé.
Az ország egyes területeinek erdősültsége, termőhelyi viszonyai, az állami és magánerdő területi aránya, a tűzifakereslet és kínálat aránya, a kitermelési és erdőfelújítási költségek jelentősen eltérnek, amelyek a tűzifaválasztékok ármeghatározásában is megjelennek. Keménylombos tűzifa esetében az árkülönbség akár bruttó 10–15 ezer forint is lehet az ország különböző részein.
Ha bármilyen eszközzel egységes árat határoznak meg a tűzifára, akkor a megszokott piaci árhoz képest egyes helyeken drasztikus áremelkedést vagy éppen drasztikus árcsökkenést okoznak.
Az áremelkedés nehezen védhető, az indokolatlan csökkenés pedig jelentős piaci zavarokat, hirtelen többszörösére emelkedő lakossági befektetési jellegű vagy éppen a fekete kereskedelmet éltető spekulációs keresletet okoz, a tűzifakészlet-hiány pedig drasztikus kitermelési és szállítási költségnövekedéshez vezet. Azaz az erdőgazdálkodó mindenképpen rosszul jár, a végfogyasztó pedig nem jár jobban, mert az árcsökkenést elviszi a szállítási és feldolgozási költség drasztikus növekedése.
Megoldás az lehet, hogy a szociális tűzifánál is a régiós piaci árhoz kell igazítani a támogatást, így az egyes önkormányzatok támogatási intenzitása is hasonló szinten tartható. Középtávon pedig megfelelő tervezéssel stratégiai tűzifakészleteket kell képezni, az állami és a magánerdőgazdálkodók bevonásával; amelyek a következő évben száraz szociális tűzifaként kioszthatók. Ezekhez tűzifafeldolgozó kapacitásokat is lehet illeszteni megfelelő fejlesztésekkel, pályázati forrásokkal, hogy a 21. században ne fejszével kelljen hasítani több ezer köbméter faanyagot.
A történelmi léptékű aszály, a tartós vízhiány rámutatott az erdők kiemelt szerepére és fontosságára a hazai tájhasználatban. Minden eddiginél fontosabb, hogy az erdőtörvényben leírtak szerint az erdőgazdálkodás és az erdőkezelés során biztosítsuk az erdő mint természeti tényezőktől függő és emberi beavatkozásokkal érintett életközösség és élőhely fennmaradását, védelmét, gyarapodását, továbbá az erdő hármas funkciójának, azaz a környezetre, társadalomra, valamint a gazdaságra gyakorolt hatásának kiteljesedését.
Az erdőknél sem szabad egy-egy szempontot kiragadni, mert máshol okozunk problémát. Az egyes erdők jellemzői alapján határozható meg, hogy egyes szempontok milyen módon érvényesíthetők, de csak az a megoldás lehet tartós, amely a védelmi szempontok mellett a piaci folyamatokat is számításba veszi, és a megoldásokba a magánerdőgazdálkodókat is bevonja partnerként.
