Nem a Dunát kell Pakshoz igazítani, hanem az atomerőművet a folyó korlátaihoz

A paksi kérdésről zajló vita legfontosabb félrecsúszása, hogy Paks sérülékenységéből nem az következik elsőként, hogy vízlépcsőt kell építeni a Dunára, hanem az, hogy az erőmű hűtési rendszerét kellett volna időben a folyó hidrológiai és klimatológiai valóságához igazítani.

A ma működő VVER-440-es erőművek többsége hűtőtornyokkal üzemel. A csehországi Dukovany, a szlovákiai Bohunice (Apátszentmihály) és Mochovce (Mohi), az ukrajnai Rivne és az örményországi Metsamor egyaránt rendelkezik ilyen rendszerrel. Kivétel volt a finnországi Loviisa, amely a hideg és bőséges vízkészletű Balti-tenger partján épült. De a 2011-es stresszteszt után itt is szükségét látták annak, hogy 2015-ben kiegészítő hűtőtornyokat létesítsenek a biztonság növelése érdekében. Az észak-oroszországi Kola sajátos eset, az északi sarkkörtől északra fekvő erőműnek nincs hűtőtornya, helyette egy tavat töltenek fel a langyos hűtővízzel, amit a sarki körülmények között téli haltenyésztésre használnak.

Így a működő VVER-440-es flottában gyakorlatilag Paks maradt az egyetlen olyan – mérsékelt övi – telephely, amely nem rendelkezik hűtőtornyokkal.

A kérdés tehát nem az, hogy műszakilag lehetséges-e hűtőtornyokat építeni egy VVER-440-es erőműhöz. A nemzetközi példák alapján egyértelműen igen. A valódi kérdés inkább az, hogy miért nem történt ez meg az elmúlt évtizedekben.

Wagner Ernő írásának fontos érdeme, hogy a paksi alacsony vízállás ügyét nem pillanatnyi üzemeltetési zavarként, hanem hosszabb távú vízgazdálkodási problémaként értelmezi. Ebben teljesen igaza van. Helyesen mutat rá arra, hogy a Duna medersüllyedése, a kisvizes időszakok gyakoribbá válása és az energetikai infrastruktúra sérülékenysége nem egymástól független jelenségek.

A következtetésnél azonban el kell választani egymástól két külön kérdést: a Duna vízgazdálkodási problémáját és a paksi erőmű hűtéstechnikai sérülékenységét. Ez a különbség döntő:

a vízlépcső a folyó működését változtatja meg az erőmű igényeihez szabva, míg a hűtőtorony az erőművet igazítja hozzá a folyó természetes korlátaihoz.

A logikai hiba – véleményem szerint tehát – az, hogy a helyi, erőművi hűtéstechnikai sérülékenységből automatikusan országos folyószabályozási program következik. A vízlépcső tehát Paks üzembiztonsági kérdéseire adható, leginkább túlzó és drága megoldás. Az „ágyúval a verébre” közmondásos esete.

Paksnál a közvetlen probléma az, hogy az ország legfontosabb villamosenergia-termelő létesítményének hőelvezetése túl nagy mértékben függ a Duna nyári kisvízi és magas vízhőmérsékleti állapotától. Ezt a függést oldani kell és nem adottságként kezelni.

Másként fogalmazva: a döntő kérdés nem az, hogy miért nem tettünk több ezer tonna betont a Dunába, hanem az, hogy miért nem épült ki időben olyan zárt vagy részben zárt hűtési rendszer, amely csökkenti a Duna vízállásától és vízhőmérsékletétől való függést.

Wagner úr joggal hangsúlyozza, hogy Paksnál a medián vízállás hosszú távon jelentősen süllyedt párhuzamosan a bevágódással, és hogy a jelenség már a paksi bővítéshez kapcsolódó korábbi hidrológiai háttértanulmányokban is megjelent. A 2003-as rekordalacsony vízállás óta pedig minden szakembernek nyilvánvaló kellett volna hogy legyen a hűtőtorony fontossága. Több mint húszévnyi mulasztásról beszélünk. A mulasztás intézményi halogatásként írható le – „majd az utódom megoldja” –, illetve presztízsberuházásokra (például stadionokra) költötték a forrásokat.

A kelet-közép-európai technokrata gondolkodás egyik visszatérő tévedése, hogy a rendszerszintű problémát látványos műtárgyban szereti megjeleníteni. A beton könnyen kommunikálható. Át lehet vágni előtte egy nemzeti színű szalagot, bele lehet állítani a kamerát, és az intézkedés kézzelfoghatóvá válik. A vízgazdálkodási rendszer sérülékenysége azonban nem mindig ott oldható meg, ahol a legnagyobb műtárgy épül. Sokszor éppen fordítva: a valódi megoldás kevésbé látványos, de célzottabb, olcsóbb és kisebb külső ökológiai kockázattal jár.

Ettől függetlenül a vízlépcsők és duzzasztók kérdését nem lehet igazolni azzal, hogy „máshol is vannak”. A duzzasztók súlyos környezeti hatásokkal járhatnak, különösen síkvidéki, kis esésű folyószakaszokon. A duzzasztás megváltoztatja a folyó sebességviszonyait, hordalékszállítását, hőháztartását, oxigénviszonyait és élőhelyi mozaikosságát. Felvízi oldalon feliszapolódást okozhat, alvízi oldalon pedig a hordalékhiány miatt tisztavíz-eróziót, vagyis medermélyülést és partalámosást válthat ki. A nemzetközi szakirodalom általános megállapítása szerint a gátak megszakítják a hordalék és a tápanyagok természetes hosszirányú kapcsolatát, a nagyobb szabályozó műtárgyak pedig különösen erősen feldarabolják a vízgyűjtőket.

A nagymarosi vízlépcső esetében – ha elkészült volna – a tisztavíz-erózió nem elvont kockázat lett volna. Az alvízi medermélyülés éppen azokat a kavicsos, jó vízvezető földtani rétegeket érinthette volna, amelyekre a budapesti parti szűrésű csápos kutak és a szentendrei térség fúrt kútjai is támaszkodnak. Vagyis a duzzasztás nemcsak élőhelyi és hordalékgazdálkodási kérdés lett volna, hanem közvetlen ivóvízbázis-védelmi kockázat is. Azaz jelentősen rontotta volna Budapest és a Dunakanyar lakóinak vízellátását.

A duzzasztás hatásai nem merülnek ki a természetes élőhelyek átalakulásában. A víz áramlásának lelassítása rontja a vízminőséget, növeli az algásodás kockázatát, és gyengíti a folyó természetes öntisztuló képességét. A hordalék felhalmozódása rendszeresebb és költségesebb kotrási munkákat tesz szükségessé, miközben a hordalékhiány a duzzasztó alatti szakaszokon fokozza a medereróziót, így növelve a partvédelmi és hídvédelmi beavatkozások költségeit. A halállomány és a természetes vízi környezet változásai érzékenyen érintik a horgászatot, valamint a vízhez kötődő turisztikai és ökoturisztikai szolgáltatásokat, csökkentve az ezekből származó helyi bevételeket. Ez pedig nem politikai jelszóval, hanem nyílt modellezéssel, független hatásvizsgálattal és több évtizedes üzemeltetési forgatókönyvekkel dönthető el.

Érdemes itt külön elválasztani Wagner Ernő írását a tágabb közbeszédben gyakran megjelenő leegyszerűsítésektől. A szerző nem, de a populáris közbeszéd állítja azt, hogy egy dunai vízlépcső önmagában megoldaná a Homokhátság vagy a Sárrét vízhiányát. Ez fizikai értelemben téves. A víz nem folyik felfelé. A térségi vízpótlás külön csatornarendszereket, szivattyúzást, tározást, de még inkább talajvíz-visszatartást, tájhasználati változást és ökológiai szempontból is értékelhető tájhasználatot igényelne. Ezt nem lehet néhány dunai műtárggyal helyettesíteni.

A paksi ügyben ezért a fogalmi tisztázás a legfontosabb. A vízlépcső elsősorban folyógazdálkodási és környezetvédelmi kérdés. A döntéshozatalnál azt kell mérlegelni, hogy a medersüllyedés, a kisvízi állapotok, a mellékágak kiszáradása és a hajózási problémák kára hogyan viszonyulna egy duzzasztómű gazdasági, hidromorfológiai, ökológiai és tájképi káraihoz. Ez legitim szakmai vita. De nem ugyanaz a vita, mint az, hogy a paksi erőmű hűtését miért nem tettük évtizedek alatt kevésbé Duna-függővé.

Ha ezt a két kérdést összekeverjük, akkor a vita rossz irányba fordult. A vízlépcső látványos, nagy, technokrata válasz. A hűtőtorony kevésbé látványos, de célzottabb válasz.

És a piszkos anyagiakat is érdemes fontolóra venni: egy hűtőtorony darabja körülbelül 10 millió eurós nagyságrend (durván 35 milliárd forint), és négy kellene belőle. A vízlépcső több száz milliós nagyságrend felett található. Szóval bekerülési költségét tekintve is jelentős különbség van e két megoldás között.

Paks sérülékenysége tehát nem bizonyíték arra, hogy Magyarországnak sürgősen vízlépcsőt kell építenie.

Inkább annak bizonyítéka, hogy egy stratégiai fontosságú erőmű hűtési rendszerét nem igazítottuk hozzá időben a Duna ismert hidrológiai és klimatológiai változásaihoz. A vízlépcső kérdése maradjon ott, ahová tartozik: a Duna jövőjéről, a medersüllyedésről, a hordalékról, az árterekről, a mellékágakról, a hajózásról és a természetvédelmi mérlegről szóló nyílt szakmai vitában.

Paks esetében viszont a valós, arányos és olcsóbb megoldás elsőként nem a folyó átalakítása, hanem az erőmű hűtési rendszerének korszerűsítése lenne. Másként: nem a Duna tartozik Pakshoz. Paksnak kell alkalmazkodnia a Dunához.