Hogyan lettek „élet-halál urai” a fideszes képviselők a területfejlesztésben?

A 2010-es évek központosító kormányzati törekvései érdekes sokszínűséghez vezettek a területfejlesztésben 2014 és 2020 között. A következményeik egyrészt a projektek minőségén is jól látszottak: az érdemi fejlesztések mellett közismertté váltak értelmetlen, a források elherdálásával – netán ellopásával – járó projektek. Másrészt – ennek kevésbé szembetűnő előzményeképp – az ideális esetben főleg szakmai alapon működő forráselosztás rendszerébe bekapcsolódtak a politikai szempontok és szereplők, igaz, térben és időben eltérő mértékben és módon, derül ki a Korrupciókutató Központ Budapest (CRCB) legújabb interjús kutatásából.

Ahhoz, hogy beláthassuk, miképp juthattak befolyáshoz egyes helyi politikusok a területfejlesztésben, és hogyan jöhettek létre különös beruházások, érdemes tisztázni, hogy az Európai Unió által biztosított anyagi támogatás elosztásában – vagy legalábbis annak megtervezésében – az elmúlt évtized kezdetén kulcsfontosságú szerep jutott a megyei önkormányzatoknak. Ezek ekkor még kiterjedt intézményrendszerrel és feladatkörrel rendelkeztek, amelyek jó részét azonban elvesztették a 2010 utáni önkormányzati reformok révén, ám épp a területfejlesztési szerepkör kevéssé csorbult, a szabályozás szintjén legalábbis. Ennek ellenére a kiüresített megyei önkormányzatok mellett más szereplők is megjelentek a területfejlesztésben, például

a kormánypárti országgyűlési képviselők törekedtek a befolyásuk növelésére.

(2014-ben és 2018-ban néhány városi körzet kivételével az egyéni képviselői helyek mindegyikét a kormánypártok jelöltjei nyerték.)

A kutatás során az ország különböző részein többek között megyei és települési önkormányzati képviselőkkel, polgármesterekkel, vállalkozókkal és szakértőkkel készült két tucat interjú 2023-ban. Az egyik fő tanulság, hogy azok a megyei önkormányzatok, amelyek a területfejlesztési szaktudás felhalmozásával tulajdonképpen csak előre menekülhettek az eljelentéktelenedés elől, érdemben csak kivételesen tehettek a források megfelelő felhasználásáért. (Hogy ezek pontosan az ország mely térségeiben működnek, a tereptapasztalatok anonim feldolgozása miatt nem tehetjük közzé.) Ez persze főleg akkor volt lehetséges, ha az országgyűlési képviselők sem igyekeztek eléggé a saját hasznukra fordítani a területfejlesztési pénzeket.

E szerencsés együttállással szemben azonban jellemzően a kormánypártokhoz tartozó országgyűlési képviselő lett „élet és halál ura”, ahogy az interjúalanyok fogalmaztak.

Ehhez jellemzően szükséges volt a megyei önkormányzat közreműködése is, akár a passzivitás útján: az intézmények nemcsak a forráselosztásból, de az azokért való lobbizásból is kivonták magukat, teret hagyva az arra indíttatást érző országgyűlési képviselőknek, hogy a területfejlesztést a választókerületük szintjére „hozzák le”. A képviselők azonban sokszor a projektekhez nemcsak a forrást szerezték meg a kormányzattól, hanem a kivitelezőket is megadták a településeknek.

A haveri rendszerre jellemző gyakorlat főleg ott terjedhetett el, ahol a települési önkormányzatok sem tudnak érdemben fellépni a fideszes képviselővel szemben. Márpedig ez akkor is jellemző, ha egy polgármesternek és a testületének egyáltalán nincsenek kedvére a választókerületben zajló projektek és a kivitelezőik – az önkormányzatok jogköreinek és gazdálkodásának csorbításával gyakorivá váltak a kényszerhelyzetek. Az adminisztratív kapacitások hiányában ugyanis a kisebb települések számára nagy könnyebbség a kivitelező piaci alapú kiválasztásához szükséges pályáztatás elkerülése, és inkább arra fordítják az erőforrásaikat, hogy a számukra felajánlott projektbe valahogy belefaragják azokat a saját, valós igényeiket, amelyeket a kormányzati forráselvonások miatt nem tudnak máshogy megvalósítani.

A korrupció vagy legalábbis a bizarr projektek és a politikai célok térnyerése a területfejlesztésben az önkormányzatok leépítésével párhuzamban tankönyvi eset.

A támogatások, segélyek felhasználásával foglalkozó szakirodalom egyik fő megállapítása ugyanis, hogy a kedvezményezett országok, közigazgatási egységek intézményrendszerének minősége döntő szereppel bír a források hatékony felhasználásában: ahol jobb minőségű az intézményrendszer, ott kisebb a korrupció. (A kevéssé demokratikus rendszerekben inkább a kormányzat gyarapodása jellemző a társadalmi fejlődés helyett.)

A megyei és települési önkormányzatok hatásköreinek és anyagi mozgásterének tudatos beszűkítése nyomán viszont nemcsak az ellenőrzés lehetősége csúszott ki a kezükből, hanem kiszolgáltatottabbakká is váltak a területfejlesztési támogatásoknak. Ezek lehívása ráadásul egyfajta szükséggé is vált, az államapparátus és a választók is elvárják az önkormányzatoktól, illetve a választókerületi vezetőktől, hogy minél több uniós forrást és projektet hozzanak el (ez az úgynevezett abszorpciós kényszer).

„Jöjjön a pénz, költsük el időben, és akkor mindenki elégedett” – fogalmazott egy polgármester a jelenséggel kapcsolatban, ami szintén a területfejlesztés eseti, mennyiségi jellegű szemléletére utal, a hosszú távú, hasznossági és minőségi szempontok háttérbe szorulásával párhuzamosan.