Velünk lesz Szeri Viktor, a Decolonize Your Mind Society, Leiner Laura, Székely Kriszta, Saiid, Grafitember, Simor Dániel, Sarkadi Zsolt, Cuhorka Emese és sokan mások.
Ha már egyszer odajuttattuk az eszközeinket, és elkezdtünk turkálni a Mars felszínén, érdemes lenne tisztázni, hogy mit gondolunk arról, meddig van jogunk átalakítani az ottani környezetet.
Kim Stanley Robinson sci-fi író Mars-sorozatának három könyve arról szól, hogy az ember megtelepedik a bolygón, városokat alapít, kivívja a Földtől való függetlenségét és új társadalmi berendezkedést hoz létre. Az érdekes persze nem maga a történet – egyedinek nemigen nevezhető – vonalvezetése, hanem az, ahogyan a társadalmi folyamatokat a szerző elképzeli. A sztori egy részében például a marsi telepesek elégedetlen kisebbsége fellázad, mert szerintük az embernek nincs joga beavatkozni a marsi természetbe, amely évmilliárdok alatt, jórészt az embertől függetlenül alakult ki. A lázadók ökoterrorista akciókkal tartják sakkban a többséget, és végül kivívják, hogy a bolygó egy jelentős részéhez ne nyúlhasson hozzá az ember.
Adam Mann tudományos újságíró a The New Yorkerben megjelent cikkében a fenti regényből kiindulva azt taglalja, lassan el kellene gondolkodnunk azon az egyáltalán nem egyszerű kérdésen, hogy kié a Mars, és mit tehet vele.
Mann egy 1990-es asztrobiológiai tudományos munkát idéz, amelynek szerzője, Christopher McKay (egyébként Robinson jó barátja) arra a konklúzióra jut, hogy a Marsnak tulajdonképpen „nincsenek jogai”. Érvelése szerint amikor az ember a természeti értékekről beszél, akkor élő organizmusokra gondol, vagyis leegyszerűsítve: ha a Marson nincs élet, akkor nincs természetes értéke. Robinson azonban nem ért egyet a barátjával, mégpedig azért, mert szerinte megváltozik a helyzet, ha tényleg lesznek a jövőben marsi telepesek, hiszen ők valamilyen módon viszonyulni fognak a környezetükhöz, vagyis el kell dönteniük, hogy mit kezdenek vele.
Az Amerikai Űrkutatási Ügynökség (NASA) cirkálója februárban landolt a bolygón, és többek között azzal a céllal néz körül a leszállási helyén, hogy az élet esetleges nyomait felfedezze. Körülbelül 30 mintát gyűjt majd be, és úgy fogja eltárolni, hogy egy következő küldetéssel ki lehessen juttatni a bolygóról, végső soron vissza lehessen hozni a Földre. Ezzel új fejezet kezdődhetne a két bolygó közötti, ember által létrehozott viszonyban.
Elon Musk kereskedelmi űrpróbálkozásai, majd Jeff Bezosnak, az Amazon tulajdonosának tervezett űrutazása óta egyre többet lehet olvasni arról, hogy a Föld országai, a milliárdosok és a nemzetközi űrügynökségek milyen technológiai fejlesztésekkel haladnak előre, és mik a terveik a jövőre, arról azonban kevesebb szó esik, hogy hogyan állunk ennek a folyamatnak az etikai hátterével.
Ismert vita, illetve párbeszéd van arról, hogy mennyire káros a Föld közvetlenebb űrbeli környezetének teleszemetelése, vagy arról, hogy kinek lehetne joga a Holdon megtelepedni, vagy annak nyersanyagait kitermelni, és a kritikusok általában azt mondják, megismételjük a Földön és a Földdel elkövetett hibáinkat: a felfedezés álarca mögé rejtve kizsákmányoljuk és örökre megváltoztatjuk az eredeti, „természetes” környezetet. A gyarmatosításhoz hasonlítják a folyamatot, és arra hívják fel a figyelmet, hogy annak későbbi, azaz mai megítélés is erősen ellentmondásos.
Hilding Neilson kanadai asztronómus szerint egyértelműnek vesszük például, hogy a Marsra úgy tekintünk, mint a korai amerikai telepesek a kontinens nyugati, felfedezetlen részére. Üres, ismeretlen területnek tartjuk, amelyre nem vonatkoznak szabályok, és azé lesz, aki meghódítja. A felfedezés egy olyan „természetes”, elfogadott joga a tudománynak, amelynek etikusságát eleve nem kérdőjelezzük meg. A felfedezéspártiak alapelvnek tartják, hogy a világ más részeire való utazás elkerülhetetlen, hogy a felfedezés iránti emberi érdeklődés bele van kódolva a génjeinkbe, és hogy a technológiai fejlődés egyenlő a morális fejlődéssel is.
Neilson ugyan a felfedezés mellett van, de szerinte befogadó módba kellene kapcsolnunk az agyunkat. Sokkal inkább a marsi környezet részének kellene lennünk, ha odamegyünk, minthogy a Marsot tegyük az emberi rendszerek részévé.
Mások viszont ezzel sem értenek egyet. Mann cikkében megszólal például Chanda Prescod-Weinstein elméleti fizikus is, aki egyértelműen nemmel válaszol arra a kérdésre, hogy miénk, embereké-e a Mars. Érvelése abból indul ki, hogy az ember is csak a saját környezetének egy kis része.
Itt ülök és kinézek az ablakon a környező fákra. A fotoszintézisüktől függök, vagyis attól, hogy a szént megkössék és megkönnyítsék számomra a levegővételt. Akkor most a Föld vagy a fák hozzám tartoznak, az enyémek?
Arra is utal, hogy az embertől nem áll messze a természet befogadása, a természeti népek jelentős része a környezetét egyfajta családtagként kezeli, és nekünk is érdemes lenne így gondolkodnunk. Ha a Mars a családunk egy tagja, akkor hogyan akarunk vele bánni?
Amikor arról beszélünk, hogy a Marson – akár az emberi megtelepedés miatt – át kellene alakítani a környezetet, mindenkinek a Föld és a környezeti pusztítás jut eszébe. Csakhogy sokan azzal érvelnek, hogy a Marson jelenlegi ismereteink szerint nincs az életnek semmi nyoma, ami ebből a szempontból döntő különbség.
Egy kőtömbnek nincsenek jogai – mondja például Robert Zubrin mérnök, a Mars Society alapító tagja.
Egy kőtömbnek nincs semmilyen képessége arra, hogy bármit csináljon, Michelangelo nem követett el bűnt a kőtömb ellen, amikor megfaragott egy szobrot, nem vette el a kőtömb jogát attól, hogy az ne legyen megfaragva, és az idők végezetéig zavartalanul ott legyen, ahol van – mondja.
Ez viszont abba az irányba hat, hogy az ember egészen addig szinte bármit megtehet a környezetével, ameddig az nem káros saját magára.
A bolygók védelme egyébként nem áll túl erős lábakon, de benne van néhány nemzetközi egyezményben is. Az Open Space Treaty (magyarul: Szerződés az államok tevékenységét szabályozó elvekről a világűr kutatása és felhasználása terén, beleértve a Holdat és más égitesteket) megtiltja az aláíróknak, hogy a Föld mikrobáit eljuttassák például a Marsra, vagy hogy bármilyen marsi mikroorganizmust (ha ilyen létezik) egyáltalán a Föld felé tereljenek, és ennek nyilván az a fő oka, hogy nem tudjuk előre felbecsülni, ennek milyen hatása lehetne az életünkre.
Az egyezmény 1967 óta van érvényben (Magyarország is aláírta), de azóta sok minden megváltozott. A marsi élet továbbra is erősen hipotetikus, de egyre több szakember véli úgy, hogy létrejötte csak idő kérdése.
