Csökken az óvodák kihasználtsága, de ez nem ok a bezárásukra

A születésszám csökkenésével a gyermeknevelési intézményrendszer kihasználtsága is mérséklődik, így racionális döntésnek tűnhet a férőhelyek csökkentése. Ez egyre többször napirendre is kerül: az elmúlt hetekben a főváros XII. kerületében merült fel négy óvoda bezárása, tavaly év végén Óbudán hét óvoda sorsa vált kétségessé, és az ország többi részében is akadnak hasonló példák. A kora gyermekkori ellátás azonban kulcsszerepet játszik a felnövő generációk későbbi életminőségében, az intézmények – a létszámok tükrében legalábbis – enyhülő terhelése tehát akár alkalmat is adhatna arra, hogy több figyelmet és jobb ellátást nyújtsanak az intézmények az oda járóknak.

Országos probléma, de vannak különbségek

A születések, illetve a népesség csökkenése évtizedek óta zajlik Magyarországon, amit a családpolitikai eszközök legfeljebb időszakosan tudtak lassítani, de megállítani nem (a népességfogyáshoz a gyermekvállalási kedv csökkenése mellett más tényezők is hozzájárulnak, mint például az elvándorlás). A születésszám ugyanakkor az elmúlt egy-két évben Budapesten különösen gyorsan csökkent.

Mindezek következtében az óvodák kihasználtsága is jócskán csökkent, 2012 és 2024 között a száz óvodai férőhelyre jutó gyermekek száma Budapesten 91,9 főről 77,1-re süllyedt, és a hasonló, tíz százalékot meghaladó visszaesés ezen az időtávon egyáltalán nem ritka Magyarország járásait nézve. Az alábbi térképen ugyanakkor az is látszik, hogy bizonyos térségekben – ezek jelölése kék – növekedett az óvodák kihasználtsága, ez azonban a járások alig ötödét jellemzi.

E változások révén 2024-ben Pest megyét leszámítva (a budapesti agglomerációban túltelítettség is előfordul) már az ország összes régiójában 85 százalékos vagy az alatti kihasználtsággal működtek az óvodák. Ráadásul nemcsak a férőhelyek kihasználtsága csökkent, hanem az óvodapedagógusok leterheltsége is, legalábbis az egy szakemberre jutó gyermekek számának változása alapján.

A gyermeknevelés egyre nehezebb szakma

Miközben a gyerekek száma általában véve csökken, közülük egyre többen sajátos nevelési igényűek (SNI), ami többletterhet ró az óvodákra. (A létszámokban az SNI-gyermekek a problémáik típusától függően akár két vagy három főnek is számíthatnak, ám a nekik szükséges figyelem és fejlesztés mértéke aligha számszerűsíthető ilyen módon.) Az elmúlt, 2024–2025. tanévben 109 430 SNI-gyermeket regisztrált a Központi Statisztikai Hivatal az óvodákban, általános és középfokú iskolákban, míg a 2001–2002. tanévben mindössze 58 615 volt a számuk.

Noha a drámai növekedés okai elsősorban a középfokú iskolarendszer hiányosságaihoz köthetők, a kedvezőtlen tendencia az óvodai ellátás szintjén is megfigyelhető: tavaly az óvodákban már 12 748 sajátos nevelési igényű gyerek volt – ez a szám 2020-ban és 2021-ben még 10 ezer körül mozgott. A változás az egyre jobban működő diagnosztikai eljárásoknak és a fokozódó szülői tudatosságnak is tulajdonítható, ám az intézményrendszer felkészültsége az SNI-gyermekek fogadására egyelőre kérdéses, már ami az infrastruktúrát és a szakembergárdát illeti.

Sorsdöntő a kora gyermekkori ellátás minősége

Az emberi idegrendszer sajátosságai miatt – az első néhány életévben nagyon gyorsan fejlődik a gyerekek agya, így rendkívül fogékonyak az őket érő ingerekre – kulcsszerepe van a minőségi óvodai gondozásnak a kognitív, érzelmi és szociális készségek kialakításában. James Heckman Nobel-díjas közgazdász modellje szerint a kora gyermekkori ellátásba történő befektetés csökkenti a későbbi bűnözést, javítja az egészségi állapotot, növeli a jövedelmet és az iskolai végzettséget. A haszon még számszerűsíthető is: a minőségi, 3-4 éveseknek szóló programok évente átlagosan 7-10 százalékos, a 0–5 éves korosztálynak nyújtott lehetőségek pedig akár 13 százalékos megtérülést hoznak.

Az óvodai ellátás fontossága ráadásul Magyarországon az elmúlt években azért is megnőtt, mert a 2010 óta lezajlott jogszabályi változások miatt a gyerekek alapvetően már hatévesen kénytelenek iskolába menni, a halasztás, az évvesztessé válás lehetőségét ugyanis egyre szigorúbb keretek övezik. Az óvodákra így fokozott terhet rónak az iskola-előkészítéssel kapcsolatos elvárások, amire a közelmúlt szakpolitikai elképzelései is ráerősítettek – a gyerekek tehát bár kevesebben vannak, és rövidebb ideig járnak óvodába, az intézményrendszer felelőssége jócskán megnőtt az iskolai és a későbbi pályafutásuk sikerességével kapcsolatban.

A fenntartók spórolni kényszerülnek

Az óvodák mindeddig kimaradtak a köznevelést központosító törekvésekből, a helyi önkormányzatok tartják fenn őket, igaz, állami normatíva és további támogatások igénybevétele mellett. A települések anyagi lehetőségei azonban évek óta egyre szűkebbek a kormányzati elvonások miatt, ami nem csak a gyermeknevelési intézmények területén készteti őket spórolásra – Gödöllőn például a helyi szakrendelőt kénytelen volt átadni a város a Semmelweis Egyetemnek.

Bár a kormány gyakran kampányol a bölcsődei és óvodai férőhelyek számának növekedésével és az állami közreműködéssel felépült új intézményekkel, a személyi és működési költségek kigazdálkodása, illetve az épületek fenntartása, az ingatlanvagyon kezelése végső soron jellemzően az önkormányzatok (illetve az egyházak) hatásköre. Így a támogatások hatékonysága is kérdésessé válik az olyan megszorítások mellett, mint például a szolidaritási hozzájárulás előírása és növelése.