Évtizedek óta fotózza azt, ha valami kimondatlan
Vladimír Birgus fotói olyanok, mint Közép-Kelet-Európa történelme: sokáig minden komor és fekete-fehér, aztán egyszer csak betör a szín. De attól, hogy még valami színes, nem jelenti azt, hogy vidám is szép is. Az egyszerre tanár, iskolavezető, kurátor, szakíró és fotográfus Birgus elképesztően produktív karrierje során fotózta a régiót, aztán ahogy lehetett, a régióból kikandikálva azokat a helyszíneket is, amik minden szempont szerint távol esnek a saját hazájától.
De a cseh szemlélete ott is megmaradt: minden játékosan kritikus és fanyar egyszerre. Birgus életművéből a budapesti Mai Manó Házban Valami kimondatlan címmel nyílt kiállítás, a fotós ezt szubjektív dokumentarizmuson alapuló sorozatát még a hetvenes években kezdte, és egészen a napjainkig tart.
Vladimír Olomouc 1954-ben született Frýdek-Místekben. A családi fényképezőgéppel kezdett képeket készíteni tízévesen, a dolog annyira megtetszett neki, hogy fotós szakkörre járt már általános iskolában, tizenegy évesen pedig egy gyerekeknek rendezett országos fotóversenyt is megnyert. Tizenhét évesen már önálló kiállítása volt. Fiatalkorában egyszerre hallgatott művészetelméletet a az olomouci egyetemen, és járt az ország legismertebb művészeti iskolájára, a FAMU-ra. Birgus nemcsak fotós, hanem elméleti szakíró is, akit aktívan érdekelt az ország fotótörténete.
Ahogy a Mai Manó kiállításról készült szövege írja, Birgus elsősorban dokumentarista fotográfusként volt ismert a kommunista időszakban, a fekete-fehér portréi laikus szemmel készülhettek volna akár Magyarországon, vagy bárhol a keleti blokkban. A fotós megjárta a nyolcvanas években a balti államokat és Oroszországot is, nagyon leegyszerűsítve az utcákon olvasható feliratokról, vagy a képek címeiből lehet tájékozódni, nem azokról a tekintetekről, amik sokszor a fényképezőgépbe néznek.
Birgus nem maradt meg kizárólag a komor, monokróm szocialista mindennapok krónikásának – bár ha életének ez a szakasza érdekel valakit, akkor lehet böngészni a honlapján a Volt egyszer egy kelet (1973-1989) című válogatást. Ennek az egyik oka az lett, hogy elkezdett színes filmeket használni, akár nem sokkal korábban Martin Parr, de a szemlélete változatlan maradt, csak ami még korábban a fekete-fehér alapanyag miatt karcos vagy nyers volt, kapott egy esztétikai és jelentésbeli extra réteget is. A másik oka pedig az, hogy akárcsak Magyarországon, arrafelé is rendszerváltás történt.
„A rendszerváltás utáni évtizedben különösen hangsúlyossá vált nála a színek festői intenzitása: képein a hétköznapi jelenetekből kiragadott részletek gyakran szimbolikus, olykor álomszerű atmoszférát teremtenek” – írja a Mai Manó szövege. Az intézményben nem először bukkan fel Birgus, az ezredfordulón személyesen nyitotta a Cseh avantgárd fotográfia 1918-1939 című tárlatot, aminek társkurátora is volt.
Bár Birgus még a szocializmusban is tudott utazni – 1975-ben önkéntesként megjárta Londont is, a nyolcvanas években kiállítóként a litván Kaunast –, egyre jobban érdekelték a messzebbi tájak, és az ottani látványok. A mostani tárlatán láthatóak olyan képek, amik Sydney-ben vagy Maspalomasban készültek.
Birgus már a pályája korai szakaszában tanítani kezdett, és azóta is meghatározó szereplője a cseh fotográfiai oktatásnak. Huszonnyolc évesen átvette a cseh fotósok szakszervezete által grundolt Fotográfiai Intézet vezetését, bár némileg megnehezítette a helyzetet, hogy be kellett vonulnia katonának, miután felülvizsgálták egy korábbi orvosi kérelmét. Életének visszatérő elemeként sikerült kiharcolnia, hogy egyszerre lehessen sorkatona és az intézet vezetője.
Birgus fényképei a világ számos jelentős intézménye – többek között a párizsi Musée Européen de la Photographie, a kölni Ludwig Museum, a San Franciscó-i Museum of Modern Art és a tokiói Metropolitan Museum of Photography – gyűjteményében megtalálhatók.
A kiállítás május 17-ig tekinthető meg a budapesti Mai Manó Házban, további információk itt érhetőek el.