A könnyes szemű Kádár János, a Nobel-békedíjas villanyszerelő, a szív pápája meg a többiek

A nyolcvanas évek Lengyelországában történelmet írtak a mindennapi emberek, Chris Niedenthal pedig tökéletesen ragadta meg a hétköznapok és a történelem egymásba érésének pillanatait. Megörökítette, amint II. János Pál pápává választása után először látogatott haza, fotózta a Szolidaritás első napjait, a kommunizmus bukását és az 1989-es demokratikus átmenetet. A Lengyel Intézetben látható, Esszencia című kiállításán nyomon követhetjük, amint Lech Wałęsa pocakot ereszt és nyakkendőre cseréli a kapucnis széldzsekit. Fáradt és eltökélt arcokat látunk, szűk egyenruhákat és szilaj, szláv bajuszokat. Bármennyire megrázó és kiélezett helyzeteket örökített is meg Niedenthal, valamiképpen mégis a derű és a reménykedés járja át a képeit.

1986-ban egy Kádár Jánosról készített portréjáért World Press Photo-díjat kapott, de nemcsak vezetőket fényképezett, hanem munkásokat is. Olyan, társadalmilag érzékeny sorozatok fűződnek továbbá a nevéhez, mint az értelmi fogyatékossággal élő gyerekek láthatatlanságának témáját feldolgozó Tabu – Hiányzó portrék vagy a Tadeusz Rolkéval közös, a lengyel–zsidó kapcsolatokról szóló Szomszédasszony című anyag.

A Lengyel Intézetben 38 fotóját állították ki, de érdemes szétnézni a honlapján is, ahol a wrocławi sorházak közti gazba installált vurstlival, a nyolcvanas évek Varsójának szürkeségét megtörő színes madárluficsokorral, egy disznaját sétáltató svájcisapkás lengyel férfival, a Gellért fürdőben ázó szépkorúakkal, fürdőkádban úszó pontyokkal, teljesen üres varsói húsbolttal, kalapács nélküli sarlóval, valamint kimelegedett, mosolygós zarándokokkal is találkozhatunk.

„Charlie Watts díszítések nélkül játszik, egyszerűen csak a zenekar állandó, viszonylag egyenletesen működő motorja. Én is így szerettem játszani: flanc nélkül, de lényegre törően. Vagyis egyenletesen és erősen. (…) Számomra az esszencia a legfontosabb. A fényképeim is ilyenek. Egyszerűek, újítások és extrém effektek nélkül – de esszenciálisak” – tartja az 1950. október 21-én született Chris Niedenthal.

Londonban jött világra, nem véletlen tehát, hogy a Rolling Stones dobosához viszonyít. Szerintem önmagában fontos ars poetica, hogy a Stonest, nem pedig a Beatlest választotta a fenti idézetben referenciaként. Mick Jagger (és persze Charlie Watts) zenekara mindig is fésületlenebb, nyersebb, lényegre törőbb és dögösebb volt, mint a liverpooliak. Ha szabad egy képzavarral élnem, Niedenthalnak sem beszélnek félre a képei.

Ezt a kisgyereket például mintha csak a gólya hagyta volna ezen a Krynica-Zdrój környéki ösvényen. Édesdeden alszik egy petrencerúdból, egy flaneltakaróból és egy lyukas vászondarabból eszkábált alkalmi bölcsőben. Elégedettnek tűnik. Talán a táskarádióból ciripelő Satisfaction altatta el.

Niedenthal édesanyja, Helena a háború előtt gyorsíróként dolgozott a Varsói Távirati Irodánál, majd 1939 szeptemberében, a lengyel kormánnyal együtt hagyta el a szülőhazáját. Már Nagy-Britanniában ismerkedtek össze a szülei, és ő is ott született. 1972-ben fejezte be a fotográfiai tanulmányait a London College of Printingben, majd fél évig a brit fővárosban működő Features International ügynökségnél dolgozott. Lengyelországot először a szülei és a nővére társaságában, 1963-ban látogatta meg. Charlie Watts abban az évben lett a Stones dobosa, Niedenthalnak pedig akkor már a birtokában volt az a Kodak Starmite fényképezőgép, amit a visszaemlékezése szerint 11 évesen kapott.

1975 márciusában igencsak várhatták Lengyelországban a tavaszt. Ezt viszi színre a képen látható marzannák, vagyis kiszebábuk szimbolikus vízbe fojtása. A kiszebáb kihajtása vagy elégetése Magyarországon is ismert népszokás. A szertartás időpontja tájegységenként változik. Valahol farsang farkán, azaz a nagyböjt kezdete előtt, másutt a húsvétot megelőző virágvasárnapon szokás megválni a téli hideget szimbolizáló kiszebáboktól. A kiszézők megbűvölve figyelték, hogyan hamvadnak el vagy épp fulladnak meg a leggyakrabban szalmából készülő, rongyos menyecskeruhába öltöztetett alakok, hogy véget érjen végre a téli betegségek időszaka, hogy a tavaszi napsütésnek adja át a helyét.

Ha volt is pár millió hithű kommunista a lengyelek között, a katolikus egyház sokkal többekhez juttatta el eredményesen az üzenetét. Martyn Rady Közép-Európa új története című könyvének adatai szerint Lengyelország 35 milliós lakosságából 30 millióan látogatták vasárnaponként a templomokat. Ráadásul azt követően, hogy a hatvanas évekre betiltották Lengyelországban a párton kívüli civil szervezeteket, az ellenzéki hagyomány a továbbra is aktív katolikus vitakörökben vitális maradt.

1978-ban a bíborosi konklávé Karol Józef Wojtyła krakkói püspököt választotta Rómában pápává. Amikor a pontifikátusát II. János Pál néven megkezdő főpap egy évvel később a szülőhazájában tett körutat, 13 millióan követték őt. Ilyenkor nem ritkán egy teherautó platójáról prédikált, és szeretetre, megbékélésre, valamint lelki megújulásra buzdította a honfitársait.

Izgalmas megfigyelni, ahogy Niedenthal kiválasztja a képei szemszögét. A pápamobilon, Wadowice határában utazó II. János Pált például alighanem egy autó tetőablakán kihajolva fotózta le. A kép készültének pillanatában nincsenek az út szélén emberek, ezért a konvoj közepén haladó és a fotó közepére komponált egyházfő sem oszt áldást, de a testtartása roppant kifejező. Meghatottnak tűnik, és egy kicsit fáradtnak is. Hazatért, akárcsak az őt fényképező, néhány gépkocsival előtte haladó Niedenthal.

1964-ben Niedenthal egyedül indult útnak, hogy felfedezze az országot, amit a szüleinek el kellett hagynia, 1971-ben pedig már idegenvezetőként kísért Lengyelországba érkező csoportokat. Különös sztalkerhelyzet lehetett, elvégre neki is csak a gyökerei voltak odavalósiak, és azelőtt zömmel Londonban zajlottak a napjai. Addigra azonban alighanem otthon érezhette magát Lengyelországban is. 1974 és 1978 között szabadúszó fotóriporterként dolgozott, mások mellett a német Stern és Geo, illetve a svéd Expressen című lapokban jelentek meg a képei. 1978-tól a Newsweekkel működött együtt, 1985-ben pedig a Time fotóriportere lett.

A lenti csókjelenet bármelyik kelet-európai mozifilmben megállná a helyét. Realistában és szürrealistában is. Lech Wałęsa, akit a történelemkönyvekben többnyire szónokként látunk a tömeg közepén, ezúttal a feleségétől búcsúzik. A gdański lakás virágmintás sötétítőfüggönye pont passzol Wałęsa dzsekijének színéhez, az ég szürke, az ajtókereten lóg egy kulcscsomó, a konyhaasztal tányérján pár falat maradék, Danuta pedig hanyagul felhajtotta az ingujját. Árad a képről a Rolling Stones-os megrendezett fésületlenség.

Lengyelország államadóssága a huszonötszörösére nőtt 1971 és 1979 között. Az évtized végére az ország teljes exportbevételét ennek törlesztésére kellett fordítani. Az állami számvevőszék jelentése szerint ráadásul úgy jutottak ide, hogy a vezetők gépjárművek, aranyórák, műtárgyak és külföldi nyaralók vásárlására fordították azt az összeget, amit ennél a közjót jobban szolgáló befektetésekre is lehetett volna költeni.

A Lengyel Kommunista Pártot vezető Edward Gierek a gazdasági mérleg javítása érdekében emelte az árakat, ez pedig 1980 nyarán sztrájkokhoz vezetett. A sztrájkolók nem randalíroztak és nem támadták meg a pártirodákat, hanem gyárakat foglaltak el és sztrájkbizottságokat hoztak létre, hogy a követeléseiknek érvényt szerezzenek. A Szolidaritás nevű új, országos szakszervezetet 1980 augusztusában alapították a Gdański Lenin Hajógyárban. Első vezetője az addig villanyszerelőként dolgozó, 1983-ban Nobel-békedíjjal kitüntetett Lech Wałęsa volt. A Szolidaritás nyomást gyakorolt a kommunista vezetésre, és arra kényszerítette Giereket, hogy engedjen az árakból, ismerje el a szakszervezetek alapításának jogát, tegye munkaszüneti nappá a szombatot, vasárnap pedig sugározzanak az állami rádióban szentmisét. 1980 végére a Szolidaritás tagsága meghaladta a 8 millió főt.

1981 elején azt a Wojciech Jaruzelski tábornokot ültették a miniszterelnöki székbe Gierek helyett, aki egy évtizeddel korábban azzal vált hírhedtté, hogy utasította a hadsereget: lőjenek a sztrájkolók közé. A lengyelek finoman szólva sem nézték jó szemmel a hatalomátvételét. Jaruzelski több városban magas rangú katonai vezetőket nevezett ki polgármesterré, az pedig, hogy militarizálta a helyi és a központi kormányzatot, még tovább fokozta a személyével kapcsolatos ellenérzéseket.

1981 októberében a védelmi miniszteri, valamint a miniszterelnöki poszt megtartása mellett ő lett a Lengyel Kommunista Párt feje. Két hónappal később a hadsereg átvette a hatalmat, és a Jaruzelski vezette Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa lépett a kormány helyére, december 13-án pedig arra ébredtek a lengyelek, hogy elvágták a telefonvezetékeket, az utcákat tankok lepték el, az állami televízióban pedig a hadsereg századosa olvasta fel a híreket a bemondó helyett.

A varsói Moszkva mozi az Apokalipszis, mostot vetíti egy nappal azután, hogy kihirdették a hadiállapotot. Nem olyan ez, mint egy abszurd lengyel kisregény nyitómondata? Niedenthal képéről leolvashatjuk, hogyan folytatódik a sztori: egy behavazott sörényű oroszlán őrzi a filmszínház bejáratát, mellette parkol egy fekete harckocsi. Még hogy a történelemnek nincs humora. A lesózott járdán álló kézitáskás, szőrmekucsmás alak ráadásul egy töprengő, elbizonytalanodott, a tréfát a legkevésbé sem értő Leninre hasonlít. Nem igaz?

„A csehszlovákokat megszelídítették a tankok, a magyarokat pedig először megölték az utcán, majd megvásárolták őket gulyással; de ahogy azt sok diktatórikus rezsim megtanulta, Lengyelország gyakorlatilag kormányozhatatlan volt” – írja a Közép-Európa új története című, nagy ívű könyve utolsó előtti, a kommunizmus közép-európai összeomlását megörökítő fejezetében Martyn Rady. A fenti képen a ZOMO, azaz a Polgári Rendőrség Gépesített Egységei láthatók, miközben igyekeznek móresre tanítani pár tucat békés tüntetőt.

1977 és 1980 között Lengyelországban mintegy harminc titkos kiadó működött, amelyek nagyjából 160 könyvet és hozzávetőleg 80 folyóiratot, valamint tankönyveket jelentettek meg, írja Martyn Rady. „A földalatti sajtó a munkásosztályt is megcélozta, kéthetente adta ki a Robotnik (Munkás) című lapot, ami tájékoztatta az olvasóit a jogaikról és a friss hírekről, és közölt útmutatókat szakszervezetek alapításához is.” A Robotnik 20 ezer példányban jelent meg, de ötször ennyien olvasták a becslések szerint. Ki tudja, talán a Lenin Hajógyár egyik sztrájkolója is ezt tartja a kezében épp.

A Lengyelország középső részén található kisvárosban, Jarocinban, a korábban ugyanott rendezett ifjúsági zenei találkozók nyomán épp abban az évben tartották az első rockfesztivált, amikor idehaza, az Óbudai-szigeten a KISZ megrendezte a Fekete Bárányok-koncertet, amelyen a Bizottság, a Beatrice, a P. Mobil és a Hobo Blues Band lépett fel. Niedenthal fotója öt évvel később (1985-ben), Jarocinban készült bár, de érdemes megfigyelni, hogy a rajongó fiatalok frizurája és öltözéke mennyire hasonlít a Fekete Bárányok-bulin csápolókéhoz. Hasonló lehetett az eksztázis is, amit a Nyugatról importált zene jelentett a Kelet Woodstockjának is hívott lengyelországi koncertsorozat résztvevőinek.

Ez a fotó harminc évvel azután készült Kádár Jánosról, hogy Magyarország szabadságharcának leverése érdekében az orosz tankok élén Moszkvából hazatért. Niedenthal díjnyertes portréja élesen mutatja meg, hogy nem telt el nyomtalanul az a három évtized. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első embere mintha kisírt szemmel állna modellt. Szűkre húzott nyakkendőben pózol és konfekciózakót visel. Mögötte Lenin-festmény. Jól látható, hogy a szocializmus század eleji nagy sakkjátékosa levett már pár bábut a tábláról, és mintha azt sugallná a Time címlapján megjelent fotó, hogy a Kádár által szimbolizált egész keleti blokk sakkban áll. Niedenthalnak ismert egy másik Kádár-portréja is, amin Kádár János, ha lehet, még leharcoltabbnak tűnik.

A Lengyel Kommunista Pártnak többmilliós tagsága volt, de sokan csak azért léptek be, hogy megtarthassák az állásukat. A tagsági igazolványok sorszámainál sokkal beszédesebb az a felmérés, amelyet először 1958-ban végeztek el, majd megismételték 1978-ban és 1983-ban is. Arra voltak kíváncsiak, a megkérdezett diákok marxistának tartják-e magukat. Először 2, azt követően 3, a harmadik alkalommal pedig a válaszadóknak ismét csak 2 százaléka felelt igennel. Az 1985-ben a Szovjetunió élére került Mihail Gorbacsov jól tette tehát, hogy nem küldött Varsóba tankokat, hanem táviratban gratulált a miniszterelnöki kinevezéshez Mazowieckinek.

Határozottság, szervezettség és önbizalom. A lengyeleknek a kommunista kormányukkal szembeni fellépése a teljes, megszállt Kelet-Európára hatást gyakorolt. Még az ortodoxia bástyájaként számontartott Kelet-Németországra is, ahol egyre több tüntetést szerveztek, hogy az ipar környezetkárosító hatásaival, az emberi jogok megsértésével, valamint a szűkös lakhatással kapcsolatban emeljék fel a szavukat. Az ő hangjuk nyitott rést a Berlint kettészelő falon, amelyet 1961 augusztusában, a kelet-berliniek nyugatra menekülésének megakadályozása érdekében épített a Német Demokratikus Köztársaság. A 155 km hosszú, őrtornyokkal megerősített betonszerkezet 1989. november 9-i leomlása a német újraegyesítés és a kommunista blokk összeomlásának szimbólumává vált.

Chris Niedenthal hosszú kihagyás után 2015-ben kezdett újra riportfotókat készíteni. Azt mondta erről: „Ez a szakma bizonyos értelemben küldetés. Ha egyszer ennyi történelmi eseményt örökítettem meg, úgy érzem, nem hagyhatom abba, dokumentálnom kell az állapotot, amibe most kerültünk. A régi Lengyelországban fontos nemzetközi lapoknak dolgoztam, most pedig a magam örömére készítek felvételeket.”

A Lengyel Intézet május 29-ig megtekinthető Esszencia című tárlatán ezek közül is láthatunk néhányat.