Remélem, ma már nem hiszi el senki, hogy a Beatrice csirkét darált a színpadon

A Rákosi- és a Kádár-kor politikai rendőrsége nem válogatott a zenei műfajok között. Érdekelte őket a hagyományos tánczene, a magyar nóta, de előszeretettel foglalkoztak a dzsessz- és a rockszíntér képviselőivel is, derül ki az újságíró, levéltáros, kutató és nem mellesleg zenerajongó Szőnyei Tamás nemrég megjelent angol nyelvű könyvéből.

A közel száz hálózati személy jelentéseit felhasználó Popular Music and the Secret Service in Hungary, 1945–1990 – Records, Files and Uncovered Stories személyes történeteken keresztül meséli el, hogy a divattól a politikáig, az életmódtól a faji és generációs kérdésekig, a dizájntól a bizniszig a zenének mindenhez köze van. A második világháború utáni állambiztonsághoz is, amely „ifjúságvédelmi” okból mindvégig figyelemmel kísérte a területet.

Miért hirdettek harcot az improvizatív dzsessz és az erotikus revü ellen Rákosiék? Megegyeznek-e a jelentésekben népszerű előadók a korabeli slágerlisták szereplőivel? Miért rettegett a diszkóktól a Kádár-rezsim, és miért volt fontos számukra, hogy DJ-ket is beszervezzenek? Ezekről is beszélgettünk a szerzővel, akinek az új kötetét a brit Routledge adta ki.

A könyv címében popular music szerepel, mert szerencsétlennek tartom a könnyűzene-komolyzene kategorizálást, pláne a light és a serious szavakkal, angolul. Ennek a fals dichotómiának a meghaladásáról már évtizedekkel ezelőtt is szó esett, de a zenei diskurzus nemigen tud elszakadni tőle. A magam részéről, én ezt teszem. Persze, a populáris se tökéletes, de pontosabb, átfogó jelzőt nem tudok.

Ez a fogalmi problematika is a magyar sajátosságok közé tartozik, amelyeket megpróbáltam elmagyarázni a külföldi olvasónak. Sok ilyesmi jött elő a munka során, a zenei intézményrendszertől kezdve az állambiztonsági szervek működésén és a történelmi eseményeken át az összes énekesig és együttesig, akikről a könyvben szó esik. Mindent és mindenkit be kellett mutatni, hogy az olvasó át tudja élni a történeteket. Mert ez a kötet személyes történeteken keresztül vezet végig az 1945 és 1990 közötti időszakon, és azt meséli el, hogyan foglalkozott a hatalom és különösen a politikai rendőrség a populáris zenei élet szereplőivel, a hagyományos tánczenétől a magyar nótán és a dzsesszen át a rockig.

Hogy konkrétan a kérdésre válaszoljak, az elképzeléseimet két körülmény határozta meg. Egyrészt, hogy a könyv dokumentumokra alapul, másrészt pedig hogy nemzetközi közegnek szól. Minden sztorit dokumentumok alapján bontottam ki, és semmit nem tárgyalhattam olyan részletekbe menően, mintha hazai közönségnek írnék. Egyensúlyt kellett találnom. A főhősöket nem lehetett nélkülözni, de mellékszereplőkkel hiba lett volna túlterhelni az olvasót.

1980-ban, 23 éves koromban írtam azt a bizonyos olvasói levelet, és ezt követően kezdte közölni a cikkeimet a Magyar Ifjúság. 1987-ben lettem a lap belső munkatársa. Zenei újságíró akartam lenni, azzal foglalkozni, ami érdekelt, amit szerettem, ami megmozgatott. Explicit módon biztos nem fogalmaztam meg, hogy ez politika vagy történelem, ugyanakkor nyilvánvaló volt számomra is, mint szerintem sokaknak: a populáris zene társadalmi jelenség.

Szinte mindenhez köze van, a divattól a politikáig, az életmódtól a faji és generációs kérdésekig, a dizájntól a bizniszig, Keleten és Nyugaton egyaránt, de a Délről se feledkezzünk el.

Túl azon, hogy a zene önmagában is élvezetes – kinek-kinek ízlése szerint –, ez a kiterjedt összefüggésrendszer mutatja, hogy jóval több, mint ritmus, dallam és harmónia vagy akár ezek hiánya.

A Nyilván tartottakhoz vezető kutatás befejezése óta jó néhány új iratot találtam, ahogy más kutatók is számos dokumentumot feldolgoztak, és az időközben feltárt dossziék egy része alapján az elmúlt években nekem is több írásom megjelent, kiegészítve a korábbiakat. Az Élet és Irodalomban például a nyugati populáris zene beszivárgását elősegítő fellazítási politika elleni küzdelemről és a magyar nóta szférájának állambiztonsági megítéléséről, a Magyar Narancsban Som Lajos és Bódy Magdi összekapcsolódó esetéről, az ÁBTL folyóiratában, a Betekintőben a zenés szórakoztatóipar ellenőrzéséről az ötvenes években, illetve a legkorábbi punkperekről és a CPg-t érintő állambiztonsági torzításokról. Egy 2019-es konferencián, az MTA Zenetudományi Intézetében arról beszéltem, milyen közvetlenül avatkozott be a politikai rendőrség a zenei életbe, például az osztrák Falco 1986-os budapesti koncertműsorába. Dokumentáltam továbbá, hogy Bors Jenő és Erdős Péter lemezkiadói vezetőként az állambiztonsági szolgálat hivatalos kapcsolata volt.

A Nyilván tartottakban már leírtak mellett mindezeket beépítettem az angol könyvembe. Fontos változás, hogy visszanyúltam a Nyilván tartottakban meghatározott kezdőpont, 1960 elé, mert egyértelművé vált, hogy az állambiztonság már korábban is foglalkozott az előadókkal és közönségükkel, műfaji megkülönböztetéstől függetlenül.

A világháborút követő demokratikus átalakulás röpke reménye után a Rákosi-éra „csak” hét-nyolc évig tartott, ráadásul Sztálin halála után egy Nagy Imre vezette, enyhülő szakasz közbeiktatásával, míg Kádár hatalomra kerülése és félreállítása között több mint harminc év telt el. Ez nemcsak Rákosihoz mérten, de önmagában is igen hosszú és egyúttal lényegesen eltérő periódusokból összeálló korszak. Közben a politikai és a gazdasági berendezkedés is változott, akárcsak a kulturális intézményrendszer és maga a populáris zene.

A könyvben is leírtam, hogy az egypárti diktatúra kiépítése a kulturális, és így a zenei életben is a szovjetizálás jegyében zajlott. Államosítottak, központosítottak, ellenőriztek, illetve harcot hirdettek a nyugati burzsoá dekadencia romlott termékei ellen, mint például az improvizatív dzsessz vagy az erotikus revü. Abban az időszakban csak tiltott vagy támogatott műfajok és műalkotások léteztek, a harmadik T, azaz a tűrt kategória megjelenése és egyre szélesebbé válása már a Kádár-éra jellegzetessége.

A populáris műfajok helyzete is változott, eleinte mozgósító feladatot szántak a tömegdaloknak, sőt talán a táncdalokat is ilyennek szerették volna, aztán a szórakoztatást, kikapcsolódást szolgáló funkció került előtérbe. Ehhez képest az Illés úttörő tevékenysége egészen új helyzetet teremtett. Jött a Bereményi Géza dalszövege óta közmondásos „ifjúsági probléma” háttérzenéjét adó beat és rock, ami ebben a tekintetben átvette a hatvanas években már polgárjogot nyert dzsessz „lázadó” szerepét, majd a táncházi mozgalom, amely a nacionalizmus feléledésének rémképét vetítette elő, aztán a már alapbeállításban ellenzékinek látszó új hullám és punk.

A politika célja mindig az volt, hogy megnyerje a szocializmus ügyének az ifjúságot, az állambiztonság feladata pedig, hogy az ezzel ellentétes folyamatoknak gátat szabjon, így az úgynevezett ifjúságvédelem vonalán mindvégig figyelmet kellett fordítaniuk a zene területére is.

Nehéz ügy ez. Léteznek statisztikák a belső apparátus, illetve a hálózat létszámáról, de így, erre a területre leszűkítve még a becslés is bizonytalan. Ebben a könyvben közel száz hálózati személy jelentéseit használtam fel. Volt, akit kifejezetten a zenei közegre vagy saját baráti társaságára állítottak rá, másokat egyéb területekre, és zenészekről vagy zenei eseményekről csak alkalmilag adtak információt.

Tartótisztjeik többnyire az ifjúságvédelmi, a kulturális, az oktatási és az egyházi ügyekkel foglalkozó állambiztonsági osztályokon, egyes esetekben a hírszerzésnél vagy a kémelhárításnál dolgoztak. Nem mernék számot mondani. Legfeljebb annyit, hogy kár volt ezzel bajlódniuk, viszont akaratukon kívül is használható nyersanyagot termeltek az utókor kutatóinak, miközben sokak életét megkeserítették.

Részben igen, részben nem. Az Illés és az Omega rajongótábora nagyjából hasonló méretű lehetett, de az előzőnek jóval több „ügye” akadt, mint az utóbbinak. A Vágtázó Halottkémek slágerlistán nem szerepelt, túl sok sajtója sem volt, habár Grandpierre Attilával épp akkoriban közölt hosszú interjút a Mozgó Világ a nyolcvanas évek közepén, amikor a politikai rendőrség szerette volna megakadályozni a fellépéseiket. Ez olykor sikerült, sokszor nem. Kovács Kati vagy Korda György, a Neoton, a Hungária vagy az LGT népszerűsége és magyar poptörténeti jelentősége vitathatatlan, de nem voltak a politikai rendőrség figyelmének fókuszában. Hogy a Bizottságot idézzem, „ez már nem esztétika”.

Nem szeretnék leegyszerűsítő választ adni, mert ez nem vagy-vagy kérdés, és azt is mindig figyelembe kell venni, hogy mennyire más idők jártak a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején, vagyis a kitelepítések és a koncepciós perek idején, az 1968-as reform környékén vagy a nyolcvanas években. De mindig a fennálló rendszer védelme volt a cél, a lázadás megelőzése és megakadályozása pedig információt igényelt mindenhonnan, így a zenei szubkultúrákból is.

Az információt olyanoktól kellett beszerezni, akik járatosak voltak az adott közegben – e tekintetben tehát a politikai rendőrség folyamatos tanulási, megértési kényszerben élt. Aminek az írásos nyomai olykor valóban megmosolyogtatók. Az is igaz, hogy mint minden intézményben vagy csapatban, itt is fontos volt teljesíteni, bizonyítani, eredményesnek mutatkozni. A megismerés és a teljesítés kétféle motivációja egyaránt hatott a szervezet működésére, de ezzel együtt is könnyen lehet olyan érzésünk egyes iratok láttán, hogy a munka látszatát próbálták kelteni, amikor például politikai vagy közbiztonsági szempontból előre borítékolhatóan ártalmatlan eseményekre figyeltek – vagy éppen a figyelem látszatát próbálták kelteni. Az egypártrendszer logikájából azonban érthető, hogy intézkedni akartak, ha a rezsimet megkérdőjelezni vagy támadni látszó jelenségeket észleltek.

Magamat okolhatom, amiért Chris Bohn egyébként megtisztelő ajánló soraiban, a zenei világba történő rendőri beavatkozások kapcsán, bent ragadt az, hogy újfasiszta punkokat börtönöztek be. Sajnos átsiklottam a pontatlanság fölött, mert lett volna módom változtatást javasolni a megfogalmazásban. Annál inkább, mivel a nyolcvanas évek pereiről szóló fejezetben világos különbséget teszek az eljárás alá vont punkok, illetve szkinhedek dalszövegei között, és szó esik arról is, ahogyan a különbségtétel helyett összemosódtak – részben talán manipuláció, részben ismerethiány miatt – a radikális punk, illetve szkinhed együttesek, amelyek egyaránt kommunistaellenesek voltak, de rasszista vagy fasiszta irányba az utóbbiak mentek el.

Ezt a valóban makacs legendát járja körül Takács Tibor 2021-ben megjelent könyve, a Botrányt akarunk! – Rágalmak a CPg és a magyar punkmozgalom ellen, és én is érintem ezt a korábban említett írásomban, ami a Betekintőben jelent meg. Egyéb legendák, amelyek máig tartják magukat, noha megcáfolták őket? Nem is tudom. Remélem, ma már tényleg nem hiszi el senki, hogy a Beatrice csirkét darált volna a színpadon, de ezt bele se vettem a könyvbe.

A fejezetcím az egyik kedvenc zenekarom, a Talking Heads 1979-es albumára, a Fear of Musicra utal. Máig rejtély számomra, hogy mit jelenthetett nekik a zenétől való félelem, de nem próbáltam kinyomozni.

Viszont ha a politikai rendszer és a zenei intézményrendszer szemszögéből, hazai viszonyokra fordítom ezt, akkor elég könnyen értelmet tudok kölcsönözni a zenétől való félelemnek. Idekívánkozik a Kontroll Csoport dalszövege, amit a könyvem végén idéztem is: „A rock’n’roll egy állat, veszélyesebb nálad, a tenyeredből eteted őt. A rock’n’roll egy ember, nem tarthatod szemmel, nincsen annyi szabadidőd. A rock’n’rollból élsz, a rock’n’rolltól félsz.”

A Fear of Music A oldalát – ugyebár eredetileg vinylalbumról beszélünk – a Life During Wartime zárja. Ennek a refrénje szerint „This ain’t no party, this ain’t no disco, this ain’t no fooling around. No time for dancing or lovey-dovey, I ain’t got time for that now.” Hogy tehát a háború nem tréfadolog, háborús időkben nincs helye bulizásnak. Így, a Talking Heads hipnotikus ritmusain keresztül jutottam el a zenétől és a diszkótól való félelemhez, ami persze elsőre irracionális, politikai paranoiának tűnik. Hiszen a lemezkiadó szempontjából a diszkó ideális volt, logikus, hogy rá fogadtak, a Neoton és Szűcs Judith irgalmatlan sok lemezt adott el politikai problémáktól és cenzori kellemetlenkedéstől mentesen, és akár még a Beatrice is sikeres diszkózenekar lehetett volna, ha továbbsegítik őket a Gyere, kislány, gyere útján. Nem így tettek, erre megkapták a legproblémásabb együttesek egyikét.

A diszkós szórakozóhelyek tömegeket vonzottak, gazdasági vagy erkölcsrendészeti szempontból pedig szürke zónának számítottak, ami megannyi kérdést vetett fel. Vajon szabályosan számoltak el a belépti díjakkal? Fizettek-e vámot a külföldről behozott technikai berendezésekért? Legálisan kölcsönözték ezeket? Jogtisztán vetítettek videókat? És egyáltalán: milyen tartalommal?

Operatív szempontból – hogy az állambiztonsági zsargont idézzem – fontos körülmény volt az is, hogy a DJ-k, főleg azok, akik nemcsak klubokban pörgettek lemezeket, hanem koncerteken is közreműködtek műsorvezetőként, mindenkit ismertek a szakmában, így rengeteg információval segíthették a belügyet, ha beszervezték őket. Többeket sikerült, és kaptak is tőlük információkat. Már a Nyilván tartottakban is szó volt arról, hogyan próbálták saját emberük révén befolyásolni a diszkózás központi szabályrendszerének a kialakítását. Ez az angol könyvben is szerepel, és igazi unikum lehet a nyugati olvasó számára.

Ezeket az évtizedeket most nem kellett visszahallgatnom, inkább csak ellenőriztem magam időnként, hogy pontosan emlékszem-e. Ehelyett azt kerestem a YouTube-on, amit kevésbé ismertem. De nem zenetörténeti megfontolásból, hanem hogy átérezzem azoknak a daloknak, műfajoknak és korszakoknak a hangulatát, amelyek írás közben épp sorra kerülnek. Hogy a fülemben legyen azoknak az énekeseknek a hangja, akiknek az állambiztonsági történeteivel foglalkozom.

Így hát életemben nem hallgattam annyi Kalmár Pált és Karády Katalint, mint most. Vettem is egy adag Rózsavölgyi-kiadású nosztalgia-CD-t, Lantos Olivért, Fényes Katót és másokat. Talán hülyén hangzik, de sajnálom, hogy Kapitány Anniról gyakorlatilag semmi állambiztonsági anyagot nem találtam, mert így egy lábjegyzetnyi említés kivételével kimaradt a könyvből. Sok magyar nótát meg irredenta dalt is hallgattam, mert a színtér egyes képviselői visszasírták a régi szép időket, és emiatt célkeresztbe kerültek. Vendéglőben nehezen bírnám elviselni a nótázást, de így, laptopon, fülhallgatóval egész jól ment.

Visszatekintve, valóban van egy íve a munkáimnak. Úgy érzem, egyik következett a másikból. Az új hullám évtizede második kötetét – amiben a magyar színtérről is volt szó – egészítette ki az állambiztonsági háttér felrajzolásával a Nyilván tartottak. Ennek folyományaként született az irodalmi élet állambiztonsági megfigyelését feldolgozó Titkos írás 2012-ben. Az ezt követő Pokoli aranykor tervezésekor a szemünk előtt lebegett, hogy az alternatív, underground, új hullámos zenekarok plakátjai vizuális kvalitásuk miatt méltók arra, hogy a nemzetközi nyilvánosság elé tárjuk őket. Noha angol nyelven nem jelent meg az album, de legalább a magyar kiadást sikerült eljuttatni fontos külföldi közgyűjteményekbe, könyvtárakba, mint például a New York-i MoMA, a londoni Victoria & Albert Museum, a párizsi Pompidou Központ vagy a berlini Kunstbibliothek.

A nemzetközi közönség pedig most az állambiztonsági aktivitás felől közelíthet a magyar populáris zenéhez – biztattam is a reménybeli olvasót, hogy keressen rá a könyvben szereplő előadókra, együttesekre, hallgasson bele a zenéjükbe. Hogy a Popular Music and the Secret Service után mi jöhet, még nem tudom. Szeretném, ha a könyv olvasókra találna és némi visszhangot keltene külföldön, próbálok is tenni ennek érdekében. Többen kérdezték, lesz-e magyar változata. Nem tudom. Nyitott vagyok a jó ajánlatokra, de ez nem csak rajtam múlik. Közben pedig olyan történeteket dolgozok fel, amelyek kimaradtak a Titkos írás két kötetéből.