A meztelenség nagyvárosi találmány

Leopárdmintás szőnyegre lépő, ruhátlan nő. Finom anyagú sállal betakart arcú, tükörbe néző, fatörzsre támaszkodó, lepkehálóval ügyeskedő. Karikát hajtó, birkózó, esetleg Atlaszként ábrázolt sovány és ugyancsak meztelen férfiak. Enteriőrbe állított és absztrakt térben ábrázolt modellek. Hatalmas kellékkagylók között nyújtózkodó és cseresznyevirágot szagolgató akt. Sámlin, esetleg mosdótál mellett ülő, sziklán álló, félig leengedett ablakredőnyök előtt pózoló alak. A Mai Manó Ház Fénybe vetkőzve – Testábrázolás a XX. század elején című, a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből válogató tárlata kilenc alkotó munkáin keresztül mutatja be az aktfotográfia száz évvel ezelőtti kérdéseit és határait.

A magyar fotográfia – olvassuk a tárlaton – ekkortájt különösen termékeny szellemi közegben működött. A szecesszió emberképének felszabadító hatása, a testi kultúrát hirdető új mozgalmak – mint a Madzsar Alice-féle testnevelési és mozdulatművészeti iskola, ahol ruha nélkül tornáztak a nők – mind hozzájárultak a testhez való viszony átformálásához. A meztelenség többé nem pusztán szemérmi kérdés volt, hanem a természetességhez való visszatérés jelképe, ami a test egészségét és harmóniáját hangsúlyozta.

„Az 1910-es évek Budapestjén, aki csak tehette, hosszabb-rövidebb időre rendszeresen távozott a városból. A rohamtempóban fejlődő metropolisz problémái, a piszok, a rossz levegő és az egyre távolodó természet nyugtalanította a jómódú polgárságot, akik megengedhették maguknak, hogy ilyen luxusproblémákkal foglalkozzanak. A ruha nélkül végzett tornagyakorlatok pedig hamar összekapcsolódtak az egészség megőrzésének fontosságával, a friss levegővel, a budai hegyekben tett kirándulásokkal és a napfürdővel. A meztelenség kultusza nagyvárosi találmány volt, ahol a természetességet könnyen el lehetett adni, hiszen valójában egyre távolabb kerültek tőle” – olvassuk Koniorczyk Borbála Női szörnyetegek című könyvében. A szerző azt is hozzáteszi, hogy a ruhátlanság hamar kikerült a pesti éjszaka bugyraiból, és utat talált a progresszív polgári otthonokba. Voltaképpen ennek a folyamatnak a lenyomatai a tárlaton bemutatott aktfotók. Amelyek tehát (hasonlóan a Néprajzi Múzeumban kiállított, a 1910-es évek vidéki Magyarországának fotográfusait és műtermi világát bemutató válogatáshoz) a fotótörténeti-esztétikai értékelés mellett a divat-, a viselkedés- és az életmódtörténet felől is olvashatók.

Az akt továbbá a női testről való modern gondolkodás lenyomata is. Somosi Rita, a tárlat kurátora ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, „a századeleji nő ideális testalkata sokkal puhább, nőiesebb, teltkarcsúbb volt. A 20-as, 30-as években viszont már az izmosabb, vékonyabb, kis mellű és rövid hajú nők közül kerültek ki az aktképek modelljei.” Akik között nagy számban voltak táncosnők és prostituáltak is.

„Az aktfotográfusnak tehát nagyon alkalmas modellre van szüksége. Fontos az érdekes arc is, de majdnem lényegesebb a szép, hajlékony testalkat és a végtagok jó arányai. Nem alkalmasak a túl sovány, csontos nők, de persze kövér, idomtalan egyének sem. (Jó, kivételek azonban elképzelhetők.) Ideális aktmodell a kisportolt, izmos, telt idomú és hajlékony derekú női test: ilyeneket természetesen többnyire hivatásos táncosnők között találunk, akik ezen értékes testi kvalitásuk mellett rugalmas mozgásúak és ezt a készségüket magasra értékeljük aktbeállításainknál” – szögezte le Pécsi az aktfotografálásról szóló, az 1930-as években tartott előadásában.

Az aktfotográfia a fotózás feltalálásával egyidős. A tájfestészettel, a zsánerképekkel és a csendélettel, vagyis a képzőművészet hagyományos témáival együtt egyből a 19. században születő médium érdeklődési körébe került. A festészeti tradícióban rendszerint bibliai és mitológiai történetek, esetleg allegorikus témák kínáltak alkalmat aktábrázolásokra, és ezeket játékba hozták a 20. század elejének fotográfusai is. Az aktok között a leginkább elterjedt képtípusok, például az pamlagra dőlő, az ágyon fekvő vagy az enteriőrbe állított modellek a festészetben régtől ismert toposzok.

Számos aktfotót (is) készítő alkotó ezért kimondottan törekedett rá, hogy ne csak megfogalmazásában, elrendezésében, hanem technikailag is festményszerűek legyenek a képei. Ezt a célt szolgálták például a brómolaj nyomatok elmosódott, lágyabb vonalai, tudtuk meg Somosi Ritától. A Fénybe vetkőzve című tárlat kurátora hangsúlyozta, hogy bár a képzőművészet felől ismert és jól dekódolható volt tehát az akt, a fotó médiumának technológiai pontossága, objektivitása miatt a kor emberének egyszerre voltak sokkolók, meghökkentők és izgalmasak a meztelen testekről készült felvételek.

A 19. század vége felé nagyjából egyhavi fizetésbe került egy akt dagerrotípia, tudtuk meg Somosi Ritától. Később azonban, a technológia fejlődésével olcsóbbá váltak ezek a kópiák. Így sokkal több ember számára vált elérhetővé a fotográfia. „A megrendelők legnagyobb része klasszikus szobrok, vagy világhírű festmények ismert pózaiban fotografáltatja le magát, vannak azonban, akik futurista ízű, excentrikus pózokat választanak. Az egyedüli ruhadarab, amelynek szerep jut a fotográfiákban, egy vékony fátyollepel, vannak azonban megrendelők, akik beérik egy fügefalevéllel is, a fügefalevél természetesen direkt erre a célra készült »testhezálló« papírmasélemez” – derül ki a Kozma Béla által jegyzett, a Miskolci Reggeli Hírlap 1925. január elsejei számában megjelent riportból. A szerző aggódva húzta alá, hogy az aktfotografáltatás a fővárosban egyre nagyobb méreteket ölt. „Nincs nap, hogy szinte tömegesen ne kapnának megrendelést fényképészek, mert a megrendelők – természetesen kizárólag hölgyek, még pedig a tizenhat évestől nem ritkán a hatvanöt esztendős korhatárig – valósággal egymás kezébe adják a kilincset.”

„Kérem, rettenetes, hogy mit művelnek ezek a pesti nők. Az ember megdöbben, hogy egész fejletlen gyerekleányok is beállítanak és aktfelvételt kérnek. Kikergetjük őket természetesen” – nyugtatta meg a Miskolci Reggeli Hírlap újságíróját egy Rákóczi úti műterem tulajdonosa.

Egy másik vállalkozó pedig így panaszkodott: „Száz nő közül hetven nincs megelégedve a fényképpel. Visszaadják: javítsuk ki. Az orra elrajzolt, a karja vékony, a vádliját ellenben véknyítani kell, a dereka karcsúbb legyen, a szájából el kell retusálni és így tovább. Jönnek mamák, akiknek öt-hat gyermekük sír odahaza, itt meg peplonokat csavarva maguk köré, vesztaszüzekké maszkírozzák magukat. A sok különféle és lehetetlennél lehetetlenebb kívánság között is külön említésre érdemes az a korosabb úrhölgy, aki mintegy két héttel ezelőtt járt fönn nálam, és arra kért, fotografáljam le a fejét és kopírozzam rá egy fiatal lány aktjára. A különös megrendelő testvérek között is volt hatvanöt-hatvanhat éves. Megmagyaráztam neki, hogy lehetetlenséget kíván, mi ilyen munkát nem csinálunk. Méltatlankodva elment, de a napokban újból feljött és diadallal mutatott egy fényképet. Ránéztem és elfutott a düh: valami paccer ráfotografálta a matróna fejét a milói Vénusz törzsére. Ilyen piszkos konkurenciával kell nekünk küzdenünk.”

Ahogy a fenti eset is mutatja, az aktfotografálásról egész eltérő módon gondolkoztak a műfajban alkotók. „Az aktfényképezésnek távolabbi célja is van. Nemcsak az a cél, hogy művészit alkosson, hanem hogy korképet adjon. Tükrözze vissza egy ország, egy nemzet, vagy népfaj testalkatát, ízlését, kultúráját, erkölcsös vagy lazább felfogását. Az aktideál mindig a nagy tömeg általánosabb testalkatából alakul ki” – állapította meg a Művészi akt foto című, 1936-ban megjelent könyvében dr. Gyulai Ferenc. Funk Pál, művésznevén Angelo pedig egy 1924-ben tartott előadásában azt mondta: „Hiszen az aktfotográfia miből is áll? Mi a technikai feladat? Az eleven, lélegző embert, az emberben láthatatlanul, a természet által belelehelt pszichét, a szervezetben működő szívet, tüdőt, lelket, az izomzatot, csontrendszert kívülről reprodukálni művészi készséggel.”

Angelo kétségkívül a 20–30-as évek fotósfejedelmének számított. Szürreális, glamúros stílusa, amelyet az esztétikailag egészen mást hozó ötvenes évekre is sikerült átmentenie, száz közül is megismerhetővé tette a munkáit. Számos színésznőt és művészt fotografált. Egy anekdota szerint a művészneve onnan származik, hogy angyali türelemmel retusálta a képeket.

„Aktfotográfia? Hát igen: készítünk aktfotográfiákat, de nem megrendelésre, hanem saját passziónkra. Ha jól tudom, Magyarországon csak ketten, Pécsi József és én foglalkozunk művészi aktfotografálással, ezeket a képeket azonban mi kiállításra készítjük. Megrendelésre már csak azért sem készítek aktfelvételt, mert gyakorlati tapasztalatom, hogy csak állandó modellről lehet kifogástalan képet készíteni. Aktot fotografálni jól csak igazi művészember tud, aki nemcsak mesterségével, de a képzőművészeti problémákkal is tisztában van” – fejtette ki a már többször idézett, Kozma Béla által jegyzett riportban Angelo.

Az Angelo által szóba hozott Pécsi Józseftől látható a legnagyobb válogatás a Mai Manó tárlatán. Pécsi kísérletező alkat volt, széles skálán mozognak a fotói a festményeket idéző beállításoktól az art deco plakátokat megidéző fényeken át egészen az avantgárd kompozíciókig. Tanított, foglalkozott reklámfotográfiával, lapot is igazgatott, illetve megjelentek az aktjaiból albumok is.

„A stílusosan hangolt környezet: hátterek, függönyök és más dekorációs tárgyak, de különösen a megfelelő jól variálható világítás azok a külső kellékek, amelyek hasznosak egy jó aktfotó megcsinálásához. Sajnos számos aktfotó csak l’art pour l’art készül: a szép nőt, a karcsú, hajlékony testet óhajtja a szemlélő gyönyörűségére megörökíteni. Az is lehet cél, de nem tartalmas és komoly művészi program, csak a természet eme remek alkotásának pontos és hű visszaadása. Az ideális értelemben vett aktfotográfiáról csak akkor lehet szó, ha az őszinte belső élmény és egyéni meglátás eredménye” – fogalmazott Pécsi egy, az aktfényképezésről szóló előadásában, aminek írott változata a Magyar Fotográfia 1931/22. számában jelent meg.

A tárlaton külön szakaszon láthatók Máté Olga és Bäck Manci fényképei. Somosi Rita kurátor arra volt kíváncsi, vajon a női fotográfusok másként gondolkoztak-e a női testről, a meztelenségről és az aktról. Szerinte az ő képeiken a férfi fotósok képeire kevésbé jellemző intimitás és lágyság érhető tetten. Ehhez nagyon hasonlót fogalmazott meg Az Ujság egy 1910-ben, a Műcsarnokban tartott fotókiállításról beszámolót író szerzője is, aki Gaiduschek Erzsi és Máté Olga műveit emelte ki. Mint írja: „Máté Olga fényképei csupa intimitások. (…) Ez a két nő fényképész szinte azt az érzést kelti az emberben, hogy a fényképészet voltaképpen asszonyi művészet. Asszony keze adhat csak ilyen lágyságot és melegséget a kéregpapír formáinak.”

Somosi Rita azt is megfigyelte, hogy Máté Olga és Bäck Manci sokkal természetesebb kompozíciókkal dolgozott, mint a kortársaik java. Náluk a természetes hangulatú ruhátlanság a társadalmi béklyókból való kiszabadulás, tulajdonképpen a szabadság szimbóluma.

De mi a helyzet a férfiaktokkal? Pécsi József már idézett szövege erre a kérdésre is kitér. „Férfiakttal aránylag kevesen foglalkoznak, mert ezt a feladatot bajos és helytelen is műteremben megoldani. A férfitest a műterem miliőjében furcsán és banálisan hat. Annál több beállítási lehetőség kínálkozik az atlétika terén a szabadban, a sportpályán, vízen, a turisztika keretében stb, ahol a férfias mozdulatok, az erőtől duzzadó plasztikus izomzat előnyösen és artisztikusan érvényesülhetnek. Férfiaktot csak erőteljes, kisportolt, jól megalkotott egyénekről érdemes csinálni.”

Ami az aktfotók korabeli felhasználását illeti, azok egy részét egyszerűen hazavitték a megrendelők. „Hány nő fényképezteti le magát (nőfényképésznél, vagy néha férfinél is) hogy magát és az aktját láthassa, barátnőit bosszantsa, de az aktképet a férjnek megmutatni nem meri” – fogalmazott dr. Gyulai. A fotók egy része – leginkább azok, amelyek kevésbé voltak művészi megfogalmazásúak és igényűek, inkább pikánsaknak voltak mondhatók – a szürke- vagy inkább a feketegazdaság kevéssé ismert tereiben cserélt gazdát. Somosi Rita szerint számos fotós éppen a lekövethetetlenség miatt nem szignózta az aktjait.

A ruhátlan fotók egy része pedig a művészeti oktatás szemléltetőanyaga lett, és voltaképpen a hús-vér modelleket helyettesítette. A 19. század végétől ugyanis egyre több művészi akadémia és magániskola működött, és egyszerűen gazdaságosabb volt élő modellek helyett fotográfiákat alkalmazni a tanórákon. A Magyar Képzőművészeti Főiskolának is volt egy aktgyűjteménye, tudtuk meg Somosi Ritától. 1879-ben Kelety Gusztáv, az intézmény akkori rektora, Székely Bertalannal Párizsba utazott, hogy a francia fővárosban szerezzenek be a hallgatók számára különböző testhelyzetű aktokat. Vagyis, bár kezdetben a fotográfia rengeteget vett át a festészettől, ebben a tekintetben megfigyelhető egyfajta visszahatás is a két médium között.

A Fénybe vetkőzve – Testábrázolás a XX. század elején című, a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből válogató tárlat március 22-ig látogatható a Mai Manó Házban.