Egy összetört ország szétszéledt családjait őrizték meg ezek a százéves üveglemezek
Bőrcsizmák és denevérbajuszok. Bokréták és keménykalapok. A Néprajzi Múzeum február 12-től látogatható Vágatlanul – Törékeny fényképek valósága című kiállítása kéttonnányi fényképészeti kincsből válogat. Szép arcokat és ünnepi öltözékeket, rakoncátlan inggallérokat, természetellenes testhelyzeteket és sok-sok merev tekintetet láthatunk a tárlaton. Eltökélt varrónők néznek vissza ránk, és riadt regruták. Szálfatartású nagypapák és magukra maradt menyasszonyok. Édes Annák és Nyilas Misik, Móricz-hősök és Szomory Dezső-alakok.
Az 1910-es évek vidéki Magyarországának fotográfusait és műtermi világát bemutató válogatás az első világháború utáni Magyarország teljes területét lefedi, és egy minden elemében eltűnt világot tesz emberközelivé.
A Néprajzi Múzeum munkatársai 1921–22-ben, 82 vidéki fotográfustól vásárolták meg a nagyjából 25 ezer üvegnegatívból álló anyagot. Az 1890-es évektől az 1920-as évekig ugyanis többnyire fényérzékeny zselatinos ezüsttel bevont üveglapra, azaz üvegnegatívra rögzítették a fényképeket. Ez a technológia forradalminak számított, méghozzá amiatt, mert nem igényelt hosszú beállást. A fotósok rendszerint megőrizték az üvegnegatívokat, melyek alapján bármikor újabb papírképet rendelhettek tőlük a kuncsaftjaik. A nehéz, nagy helyet foglaló üveglapok tárolása azonban nem volt egyszerű.
A Néprajzi Múzeum egyik korabeli dokumentumában erről a következő olvasható: „Voltak olyan esetek, amikor a fényképész 10-50000 darabnyi lemezanyagát potom áron eladta üvegkereskedőknek és tükörcsiszolóknak, vagy melegházas kertészeknek, vagy kocsiszámra kihordta a város végére, vagy fuvarköltség kímélése végett kertjében elásta, padlásra, pincébe hordatta stb. mert a háború alatt szinte epidémiává vált fényképeztetés annyi lemezt halmozott föl raktárukon, hogy a régiektől mindenáron meg kellett válniok.”
„Már a tizenkettedik óra is ütött felettünk a háborús évek mindent elpusztító zivatarában. Mentenünk kell, sürgősen mentenünk, ami még megmenthető belőlük. Egyelőre sajnos nem tehetünk mást, minthogy összegyűjtjük azokat a régi és ma már elpusztult népviseletet ábrázoló fényképeket és fényképlemezeket, amelyek vidékenként tapasztalásunk és hallomásunk szerint még nagy számban megszerezhetők, mielőtt végleg tönkremennének, vagy másféleképpen elkallódnának” – fogalmazta meg 1921. április 21-én kelt levelében a Néprajzi Múzeumot igazgató Bátky Zsigmond.
A sérülékeny anyagra készült fotók felvásárlása amiatt is fontosnak számított, mert, amint arra Bátky is utal, a háborús évek alatt, illetve a trianoni döntés következtében lehetetlenné vált a terepmunka a néprajzosok számára kiemelt jelentőségű területeken. Amint a kiállítás kurátorának, Bata Tímeának a Fotóművészet hasábjain megjelent tanulmányából kiderül, bő száz évvel ezelőtt elsősorban a népviseleteket, a népi ünnepségeket, népi foglalkozásokat és archetípusokat megörökítő képekre fókuszáltak a Néprajzi Múzeum gyűjtést kezdeményező munkatársai.
A fényképek készítői nem ritkán az üvegnegatívok emulziós oldalára karcolták fel a megrendeléssel kapcsolatos adatokat. Az üveglap tehát, amelyről később a fotográfus előhívta a papírképet, sokszor több információt is tartalmazott, mint az ügyfélnek átadott kópia. Erre utal a kiállítás címe, a Vágatlanul. Az üveglemezeken háttérbe tolt paravánokra, egymás mögé csúsztatott vásznakra bukkanhatunk. Olyan képelemekre, amiket a végleges fotóról jó esetben eltüntettek a mesterek. Néhány képen a textilhátteret tartó kezek is felfedezhetők, a fenti fotón pedig jól látszik a feltehetően igazolványkép készítésekor használt kartonszűkítő.
A frontra vezényelt férfiakkal levél, levelezőlap vagy egy frissen készült fotográfia hátuljára írt képeslap formájában tartották a kapcsolatot az otthoniak. A fenti, Kiss József által készített fotón a palóc asszony kezében papírlap látható. Ez alighanem a férje által a háborúból küldött levél lehet. A fotó megrendelője így tette egyértelművé, hogy a hátországba írt sorokat a posta rendben kézbesítette neki.
A fényképekből rendszerint több példányt hívtak elő, melyek közül egyet-egyet elajándékoztak vagy a távol lévő szeretteiknek postáztak el. A család tulajdonában maradt kópiák azonban az otthonok kiemelt jelentőségű tárgyaivá váltak. Afféle profán oltárokként funkcionálhattak. Akadtak családok, akik maguk barkácsoltak képkeretet, mások fafaragókat bíztak meg azok elkészítésével. A keret nélküli papírképeket fiókokban, dobozokban, albumokban tartották, a családi emlékezet halványulásával aztán ezek felkerültek a padlásokra, még később pedig gyűjtők vásárolták meg vagy közgyűjtemények fogadták be őket. Nem ritka persze az sem, hogy egy-egy költözés vagy haláleset után gazdag kollekciók vesztek oda.
A 20. század első évtizedeiben a fényképészek jellegzetes képtípusa volt a különféle foglalkozások képviselőit megörökítő fotó. Amint a Néprajzi Múzeum kiállításán kiderül, ezek a képek gyakran a munkavégzés helyén készültek, hitelesen mutatva be a mesterek és inasaik munkaruháit és az általuk használt eszközöket. A fenti fotón látható szakadt kötényű, dohányzó jászsági kőműveslegény az egyik leglezserebb a tárlaton szereplő figurák közül.
A korszak műtermi felvételeinek egy része a bevonulás előtti időszakot tükrözi – írja egy tanulmányában Bata Tímea. Ezek között nagy számban fellelhetők a regrutákat, vagyis a katonai alapkiképzést teljesítő fiúkat megörökítő felvételek. Ők szinte kivétel nélkül a jellegzetes bokrétás vagy pántlikás kalap társaságában láthatók. A pántlikákat többnyire eladósorban lévő lányok, a keresztszüleik vagy más rokonaik ajándékozták a fiúknak. Bár azért az kevéssé valószínű, hogy éppen a fent látható sarkadi varrólányok lepték meg vele a Peregről besorozott legényeket.
Az 1890-es évekre országszerte elérhetővé váltak a fényképezéshez szükséges technikai eszközök és nyersanyagok. Amint a Vágatlanul egyik falszövegéből kiderül, 1896-ra hazánkban mintegy négyezer fotográfus működött. A fenti képet készítő, a Fanto család által működtetett vállalkozás a kor legmodernebb felszerelésével ellátott, országos hírű műtermei közé tartozott. Ki tudja, milyen messzire vezetnek a fotó jobb alsó részén látható guruló bárány ikonográfiai alapjai, az viszont kétségtelen, hogy a szerepeltetése otthonosabbá varázsolja a kompozíciót.
A fotózás alkalmával a szereplők a legtöbb esetben gondosan összeállított, saját környezetükben pontosan értelmezhető viseletet öltöttek. Seresék is így tettek Maár Róza felvételén. Mivel egy-egy városi műterem vonzáskörzetébe akár több tucat település tartozott, több száz falu ünnepi és hétköznapi népviseletének pótolhatatlan forrását kínálja a Néprajzi Múzeumba az 1920-as évek elején bekerült gyűjtemény.
Kunt Ernő a paraszti fényképhasználatról szóló írásában azt állapította meg, hogy „a hivatásos fényképészek műtermei […] tulajdonképpen a privát és a nyilvános szféra sajátos zsilipkamrái, átváltoztató műhelyei voltak”. Ezek a képek, teszi hozzá Bata Tímea, jól demonstrálják azt az ellentétet is, mely a paraszti, parasztpolgári társadalom tagjai és a polgári hátterek, kellékek között feszült.
A távol lévők megidézése a családi fényképeken, illetve képeslapokon nemzetközileg ismert forma volt a háborús körülmények között, tudtuk meg Bata Tímeától. Egyes műtermekben, így az endrődi Szabó Imréében is, sokan készíttettek olyan fotót, amelyen a hiányzó családtagról a bevonulás előtt vagy a katonai szolgálat állomáshelyén készült képet montíroztak a friss családi fotó mellé. Ezzel – legalábbis vizuálisan – újraegyesült a család.
A 20. század első évtizedére a vidéki közösségekben is egyre gyakrabban készültek esküvői felvételek. A házasulandók öltözete roppant sokféle volt ekkoriban. Valakik hagyományos, népies viseletben keltek egybe, ahogy a fenti képen látható kiskunhalasi pár, másokon már a polgáriasodó hagyományokhoz kapcsolható fehér menyasszonyi ruha, illetve elegáns öltöny látható. De a kor jellemzője az is, hogy nem ritkán ez a két stílus keveredik.
A korszak fotográfusainak jellegzetes kellékei voltak a festett hátterek. A jobban sikerülteket általában Bécsből rendelték, és az 1890-es évek miliőjét reprezentálták ezek a darabok. Előfordultak persze házilag készített, kevésbé exkluzív paravánok is. De mi történt, amikor túl nagy társaság gyűlt össze az objektív előtt, ahogy a fenti képen is? Olyankor születtek a devecseri lagzin alkalmazotthoz hasonló, hibrid hátterek.
A fenti fénykép olyan, mintha egy alternatív univerzumban egymás mellett forgatták volna A Legyek Ura és a Szentivánéji álom némafilmes változatát, és a két stáb két kulcsjelenet között a bokrok között, a hecc kedvéért összeállt. A Beck Jenőnek modellt ülő és álló jászárokszállási fiúkat látva alighanem Oscar Wilde is újragondolta volna a dandységhez fűződő viszonyát.
Az első világháború a fotográfia tekintetében számos változást hozott, állapítja meg Bata Tímea. Ezek közé tartozik a háborúval kapcsolatos sajtófényképek, illetve a képes haditudósítások iránti olvasói igény. A nagy háború idején nem csupán hivatásos haditudósítók, hanem amatőrök és katonák is fényképeztek a harctereken, és a fénykép a háborús propaganda eszközeként is új jelentéstartalmat kapott.
A húsz műtermet bemutató, 25 ezer üvegnegatívból válogató Vágatlanul – Törékeny fényképek valósága című időszakos kiállítás július 5-ig látogatható a Néprajzi Múzeumban.