Mindig kicsit córesz van, spórolni kell, de mégsem egy gettó, amitől tartani kell

Talán semmi sem köti össze annyira a kelet-európaiakat, mint a szocialista lakótelepek. Kamcsatkától Sopronig tízmilliók élnek panelházakban, amelyek egyben egy letűnt korszak leginkább szembetűnő hagyatékai a mindennapokban.

A panelekkel széles néprétegeknek teremtettek komfortos – árammal, WC-vel és meleg vízzel ellátott – lakóhelyeket, és a mai napig alapvetően formálják a térségbeli társadalmakat. Csehországban vagy Lengyelországban a lakosság negyede él panelekben, és Magyarországon is bőven több mint egymillióan.

Hernád Géza fotós is egy volt közülük, egy barátságos, négyemeletes házakból álló, XVI. kerületi lakótelepen töltötte gyerekkorát a 80-as években. „Sokat gördeszkáztam, együtt jártuk a környékbeli lakótelepeket, hogy deszkázós helyeket keressünk. Szerettem a betondzsungeleket” – mondta Hernád.

Gyerekként nem volt számára nyomasztó a lakótelepi lét, de fiatal felnőttként már „minden vágya volt”, hogy elköltözhessen. A panelek világától azonban nem szakadt el teljesen, rövid időszakokra később is élt lakótelepen, 40 évesen pedig visszanyúlt a gyökereihez: szabadidejében elkezdett fotókat készíteni a számára lenyűgöző, 15 emeletes toronyépületekről.

„Mindig is próbáltam valahogy lefényképezni őket, de fotósként mindig a saját környezetedről a legnehezebb képeket csinálni” – mondta Hernád. Idővel elkezdett portrékat készíteni, és fokozatosan mélyült el a projektben, ami végül egy hat éven át tartó, nagy ívű fotósorozatban kerekedett ki. Az analóg technikával, nagy formátumú fényképezőgéppel készített képekből álló kiállítást a budapesti Capa Center 8F galériájában lehet megnézni február 22-ig.

Az országokon átívelő uniformizáltság, a szürke egyenépületek számtalan árnyalatot és egyéniséget rejtenek magukban. A szélsőségek keresése helyett azonban Hernád arra törekedett, hogy a lakótelepek minél hétköznapibb, átlagosabb arcát mutassa be.

Számos budapesti és vidéki – székesfehérvári, inotai, várpalotai vagy veszprémi – lakótelepen járt. Felmerült benne, hogy távolabbi lakótelepeket is fotózzon, de arra jutott, más utat választ.

„Rájöttem, hogy amit én kerestem, azt a sarkon is meg tudom találni. Nem a téma a különleges, hanem a megfogalmazás. Tehát nem egy enciklopédiát akartam gyártani, hogy beszámolok minden budapesti lakótelepről. Nem a krónikása akarok lenni a paneleknek, a projekt inkább egy meditatív, elgondolkodtató sorozattá formálódott át” – mondta Hernád. Emiatt kevésbé szívesen beszélt konkrét képekről, mivel a célja pont az volt, hogy egy általános érzetet adjon át, amely a kelet-európai identitás mélyebb rétegeit vizsgálja.

„Direkt nem a látványos vagy a szép dolgokat kerestem, hanem inkább egy életérzést próbáltam bemutatni, azt, hogy milyen az átlagos magyar feeling. Mindig kicsit córesz van, spórolni kell, de azt is meg akartam mutatni, hogy ez nem egy gettó, amitől tartani kell” – mondta Hernád.

Korábban rendszeresen találkozott azzal, hogy a lakótelep sokak szemében egy lesajnált, stigmatizált közeg, amely egyet jelent a szegénységgel, a rossz közbiztonsággal. Az egyik meglepő dolog volt számára, hogy ez a stigma mintha eltűnt volna, egyre inkább átlagos középosztálybelieknek látja a paneltelepek lakóit. „Nem látod a jövedelmi különbségeket a környező lakónegyedekhez képest. A lesajnált, prolinak indult lakótelepeken is már egymilliós négyzetméterárak vannak. Teljesen kijöttek a szegény kategóriából, vagy inkább az átlag is hozzájuk szegényedett” – mondta.

Ebben az is benne van, hogy több szempontból jót tett az öregedés a jellemzően 50-60 éves lakótömböknek. „Rengeteg archív fotót néztem, és feltűnő volt, hogy építési törmelékből csináltak dombokat, amelyeken pár szál kis fa állt. Mostanra azonban kifejezetten dús, nyugis zöldövezetté váltak, a fák teljesen benőtték a tereket a házak között” – mondta. A mostani új építésű, lakóparkoknak keresztelt háztömböknél is szellősebben építették a szocialista lakótelepeket.

Bár a szabványépületek ilyen szintű uniformizáltsága kívülről ridegnek is tűnhet, Hernádban az otthonosság érzete is megjelent. „Nagyon érdekes volt látni, hogy az egyenépületek miatt a lakótelepi életforma ugyanúgy jelen van egymástól távoli városokban. Az ember elmegy Dunaújvárosba vagy Veszprémbe, és bemegy egy ugyanolyan házba, mint ahol a sarkon a nagymamája lakott” – mondta Hernád.

Kifejezetten kerülte a drámát, a szélsőséges esetek kiragadását, de éppen azzal szembesült, hogy mennyire jelen vannak tragédiák az elsőre átlagosnak ható sorsok között is. „Nagyon megrázott, amikor egy inotai nénivel beszélgetve kiderült, hogy elvesztette a 6-7 éves lányát, mert elütötte egy busz” – mondta Hernád, aki a sorozat elkészítése közben vált kétgyerekes apává.

Az LTP. Élet kilátással című kiállítás február 22-ig tekinthető meg a Robert Capa Központ 8F Galériájában (1065 Budapest, Nagymező utca 8.), ingyen, mindennap 9 és 19 óra között.