Amikor a papa fogsoráról megcsináltam azt a képet, akkor úgy éreztem, hogy ez túl sok

Leé Sándor (96) és Leé Sándorné Marika (83) a kőbányai újhegyi lakótelepen élő nyugdíjas házaspár. 63 éve házasok, két gyermekük és hat unokájuk van. 1957-es megismerkedésük óta nem töltöttek jelentősebb időt külön. Sándor 89 éves koráig tevékeny életet élt, művezetőként, borászként, Marika pedig könyvelőként dolgozott. 2015-ben Sándort egy éven belül két stroke döntötte le a lábáról. Állapota azóta folyamatosan romlik, demenciával párosul, emiatt erősen korlátozottá vált beszédében és mentális képességeiben. Mozgásában és a lakáson belüli tájékozódásban is feleségére támaszkodik.

Marika minden erejével és szeretetével ápolja és segíti férjét orvosi segítség nélkül. Mivel Sándor már nem képes elhagyni a lakást, életét bent vagy erkélyükön ücsörögve tölti, ahol rossz látása ellenére is láthatja a külvilágot, és napfény érheti őt. Marika számára férjének ápolása egy 24 órás feladat, azonban töretlen szeretete és odaadása minden akadálynál erősebb. (Szajki Bálint)

Egészségben, betegségben

„Tudtam, hogy egyre kevesebb dolog megy a papának, néhány dologban már olyan gondoskodásra szorul szinte, mint egy csecsemő. Tudtam, hogy ez évről évre nehezebb, a mama mégsem kér segítséget. Neki ez természetes, hogy gondoskodik a papáról.”

Szajki Bálint iskolai feladatként kapta meg a párkapcsolat témakört a fotóriporteri képzésen, kézenfekvőnek érezte, hogy a nagyszüleit fényképezze. Témavezetője biztatta, hogy vigye tovább a témát, végül ez a sorozat lett a vizsgamunkája. Annak ellenére, hogy a fotós nagyon közeli viszonyban áll a nagyszüleivel, kicsi gyerekkora óta részt vesznek az életében, és most is gyakran látogatja őket, a sorozat elkészítése nem volt számára könnyű. A nehézséget nem a fényképezőgép jelenléte okozta, a nagymamája soha egy szóval nem mondta, hogy zavarja, fárasztja vagy útban van. „Mintha észre sem vette volna, hogy fényképezem, csak örült, hogy meglátogatom, hogy megyek” – meséli Bálint. Amivel meg kellett küzdenie, az éppen a közelség élménye volt, és a szembesülés a neki fontos emberek valóságával.

„Ilyen mélységében korábban én sem láttam bele a napjaikba. Tudtam, mit jelent gondozni valakit, aki ennyire elesett. De egy csomó helyzetet én is akkor láttam először, és akkor értettem meg, hogy ez mennyi energia. Ez nekem is nagyon nehéz volt. Amikor a papa fogsoráról megcsináltam azt a képet, akkor úgy éreztem, hogy ez túl sok, túl nehéz, abbahagyom. Át kellett állítanom a fejemben az egészet, hogy én azért vagyok itt, hogy fényképezzek, és nem lehet elbújnom egy másik szobában.”

A sorozat szűk fél éven át készül. Amikor a fotós először megmutatta a munkát a nagyszülőknek, aggódott, mert tudta, hogy ezek a képek nem feltétlenül családialbum-kompatibilisek: „Kicsit féltem, mert voltak olyan képek, amik bemutatták a nagypapámnak azt az állapotát, ezt az esendőséget, amire lehet, hogy a nagymamám már nem büszke, a nagypapám pedig már nem tudja, hogy büszke lenne-e rá, vagy sem. A mama megnézte, és meghatódott, hogy mennyire kedves képek. Ő nem azt látta benne, hogy van egy idős, elesett ember, aki kiszolgáltatott és ápolásra szorul, hanem azt látta benne, hogy mennyire szeretik egymást, hogy itt van a férje, akiről gondoskodik, és hogy ez mennyire természetes.”

A következő kritikus pillanat a fotósnak az volt, amikor a képek először kerültek a nagy nyilvánosság elé, amikor a vizsgamunka kikerült a MÚOSZ weboldalára. „Furcsa, vegyes érzés volt, hogy bárki láthatja, ahogyan fürdetik a nagyapámat. Ha nem ebben az állapotában lenne a papa, mit gondolna? Az egész család számára mindig ő volt a férfi, a szikla. Mindannyiunknak nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy ő ilyen állapotba került. Nekem talán ez volt az egyik módja, hogy ezt kidolgozzam magamból. De őt nagyon nem ilyennek ismertük, és ez a kontraszt elég erős. Végigdolgozta az életét, iszonyú munkabírással, soha nem volt ismert ember, vajon mit szólna hozzá, hogy őt így ismerik meg az emberek? Mit szólna a stroke előtti énje ehhez?”

Amiért Bálint mégis fontosnak érezte, hogy másoknak betekintést engedjen a neki legfontosabb emberek érzékeny pillanataiba, és nevezett képeivel a 41. Sajtófotó Pályázaton, az a nagymamájáról, ugyanakkor a nagymamájának is szól. Azt meséli, hogy a mama élete nagy részében háziasszony volt, mindig a családjának, a férjének élt, soha nem is volt kérdés benne, hogy ennek máshogyan kell lennie. Az utóbbi 6-7 évben pedig, amióta a férje beteg lett, minden személyes prioritását és vágyát felülírta az, hogy róla gondoskodjon.

„Embertelen önfeláldozás, amit csinál. Minden egyes napja, minden perce erről szól. Három-négy órákat alszik mindössze, de amikor felriad is azt figyeli, hogy a papa jól van-e, életben van-e. Az, hogy valaki minden elé helyezze azt, hogy a másikról gondoskodjon, példaértékű.”

A képsorozat fogadtatása és a díjak nemcsak a fotósnak jelentettek elismerést, a nagymama is büszke volt: „Most végre látják azt a munkát, amit csinál, mert ez eddig teljesen láthatatlan volt.” Idegenekkel elkészíteni egy ilyen anyagot egészen biztosan más és hosszadalmasabb folyamat lett volna Bálint szerint, mert sok találkozással, hosszú idő alatt közel lehet kerülni valakihez, de egy kamera jelenléte könnyen kizökkent egy-egy helyzetben. „A képek elkészítésében az is nagy szerepet játszott, hogy én mennyire szeretem őket, én hogyan fényképezem őket.”

(A 41. Sajtófotó Pályázaton díjazott, Egészségben, betegségben című sorozatot egy bővebb verziójában mutatjuk be.)