Ő karácsonyfa akart lenni. De hát a környékén ki nem?

Öt éve már, hogy még egy előző életünkben, az előző szerkesztőségünkben elkezdtünk összeválogatni a karácsonyi és adventi időszak groteszk pillanataiból egy nagyképes anyagra valót. A Telexben, némi kihagyás után, most újraélesztjük ezt a hagyományt. A képekhez azok hangulatához illő, hasonlóan groteszk mininovellákat fűztünk, ezúttal is az örkényi egypercesek néha komor, néha könnyed hangulatában. A szövegeinkben ezúttal Hamvas Béla-, Márai Sándor-, Petri György-, Örkény István- és Kovács Ákos-utalásokat, vendégszövegeket, illetve idézeteket is elrejtettünk.

Ketten járták a várost. Munkásruhájukban fel se tűntek a járókelőknek. Ketten járták a várost, karácsonyt vittek mindenhová, és beszélgettek. Vagyis csak az egyik beszélt, a másik bólogatott, fejet csóvált, néha hümmögött egyet.

– Mondom az asszonynak, halászlé is legyen! És ne is akárhogyan! Pontypatkóval és ikrával. Ha ikrával csinálják a halászlét, akkor olyan sűrű, szinte krémes állagú lesz.

A másik bólintott.

– Persze lehet, a halászlé az én dolgom lenne. Mert végül is a halászlé férfiügy. Nem gondolja?

Fákat díszítettek, régebben fénysorokat is aggattak rájuk, aztán már csak üveggömböket, olykor egy-egy boát, girlandot.

– A töltött káposzta lehet női ügy, a bejgli nem különben, meg a mézeskalács. De a halászlé… Na mindegy is, ki tudja, idén mi lesz, a kétezres mákot, a háromezres pontyot, a négyezres diót hogy fizetjük meg…

Évek óta figyeltem őket. A másik egyszer, egyetlen egyszer szólalt meg. Ezt mondta, látszólag semmire nem reagálva:

– A nagy emberi kollektívum, minden ember találkozása és egysége az isteni létben, apokaliptikus esemény, egyike a világtörténet legutolsó és legnagyobb eseményeinek. Addig csak az Én-ek vannak, fajok, nemzetek, nyelvek, vallások, érdekek, szenvedélyek, csak szellem, természet, eszme, igazság. Ünnep nincs. Nem is lehet. Ami van, csak a hétköznap, néha világosabb, néha sötétebb. Mert az ünnep apokaliptikus természetű: az Utolsó Időben nyugszik.

Ezután elhallgatott. A másik sem szólalt meg többé.

Többé senki nem látta őket.

Feloldották, újrakeverték, visszatöltötték. Újrahasznosították. Szebb életed lesz, mondták neki. És most itt áll, pucéran, kilapítva és kizsigerelve, gúnyos torzójaként annak, amit képviselnie kellene. Egész nap duzzog, morog, zsörtölődik. Alsó szomszédja nem bírja idegekkel, egy frontátvonulás előtti estén, amikor az embernek csak azért nem hasogat a feje, mert nincs is, felszól neki, a hangja bántó, recsegő, de hát nehéz a hangszínt, a tónust szabályozni, ha az embernek, aki valójában nem is ember, csak egy lenge, rózsaszín alsónemű, szóval az embernek nincs feje, nincsenek hangszálai és más hangképző szervei sem, hát akár sértőnek is tűnhet a hang, pedig valójában csak fájdalmas, felszól, de inkább beszól neki, mert van, amikor az ember türelmét veszti, pláne ha nem is ember, hanem egy lenge, rózsaszín alsónemű:

„Hagyja már ezt az örökös siránkozást, a maga létének legalább nem az ad egyedül értelmet, hogy meg akarnak szabadulni magától”.

Azóta hallgat. Stille Nacht, néha ennyit mond, és undorral leveti egy-egy műanyag tűlevelét.

Az ige már azelőtt kihirdetett, hogy ők a saját létezésük tényét egyáltalán felfogták volna. Tudták, hogy egyszer eljön az, aki egy leend közülük, de mégis több bármelyiküknél, sőt, több mindegyiküknél, aki fényt visz az éjszakába és a sötét nappalokba. Létüknek és létezésüknek az adott értelmet, hogy várták a Nagy Kiemelkedést.

És amikor ez megtörtént, amikor a Tízágú Csillag föléjük magasodott, ahogy ez a próféciában állt, egy pillanatra, de tényleg csak annyira, olyan rövidke időre, hogy sokan közülük, akik már az emlékezetek előtti idők óta ott lógtak a kopott és egyre kopottabb falon, elrévedtek, hogy valóban látták-e, vagy csak látni vélték, mert látni akarták, szóval egy olyan rövid pillanatra, hogy az még a kvantumállapotban is alig volt érzékelhető, minden fénybe borult. Azóta a Tízágú Csillag, amely ellentmondást nem tűrően föléjük magasodott, épp olyan halvány pislákolással világít, mint ők mindannyian. Mégis: valahogy senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni, hogy ő a kiválasztott.

Egy kis zalai faluból származott. Nagy álmai voltak. De hát kinek nincsenek nagy álmai? Ki lánglelkű költő akar, más ünnepelt tudós, kalandos életet élő titkosügynök, ünnepelt rocksztár. Ő karácsonyfa akart lenni. De hát a környékén ki nem?

A vasútállomáson találkoztak, egy nagyváros rendezőpályaudvarán. Dob, ahogy a roggyant kartonpapírból készült doboz hívta magát, szintén az álmait akarta megtalálni a nagyvárosban: hogy karácsonyi csomag legyen. Együtt vándoroltak a város kiesebb, de inkább kietlenebb vidékein, míg végül itt kötöttek ki, egy elhagyatott külvárosi ház előtt, egy néptelen utcában, egy roggyant padon.

Végül is nem minden élet tündérmese.

Férje évekkel ezelőtt elhagyta, a gyerekei évente egyszer, karácsonykor látogatják, már ha egyáltalán: egyikük Londonban él, a másikat szanatóriumok és drogambulanciák között dobálja ide-oda az élet. Munkahelyén semmire nem becsülik, fizetésemelést sem kapott, pedig ebben az inflációban így nem lehet megélni. Egy sötét, húgyszagú terézvárosi kapualjban egy jósnő, bagó- és fokhagymaszagú, ráncos öregasszony, azt mondta neki, karácsonykor megmutatják neki a kiutat. A pontos címet is megmondta, hogy hová menjen.

De amikor odaért, úgy érezte magát, mint az utolsó homokszem egy homokórában, az az utolsó homokszem, amelynek a nagy atomvillanás előtt már épp nem volt ideje lepörögni.

Előveszi, megélezi, szeletel. Húsz deka, huszonkettő, maradhat?, maradhat. Tíz deka, tizenegy, maradhat?, maradhat. Egyre ritkábban maradhat. Egyre kevesebben jönnek a boltba.

Az égre néz. A mennyezeti tükröt látja. A legmagasabb magasságokat álmodja magának. Egyre gyakrabban nézhet az égre, egyre gyakrabban látja a mennyezeti tükröt. A legmagasabb magasságokon túlra néz. Álmai hatósági árasak.

Előveszi, megélezi, szeletel. Karácsonyi díszekbe öltözteti a savanyú másodperceket. Zsírszag, fokhagyma szaga, a mérleg álmosan pislákoló kijelzője, edzett pengék csattogása, fogyatkozó délutánok. Sapkája alatt izzadó fejbőr.

Egyszer bejött egy ember, az arca véres, ruhái tépettek. Azt mondta, születésnapja van, és hogy kérhetne-e a pár falatot, lehetőleg nem sertésből. Kizavarta. Az ember szomorúan nézett rá, aztán az ujjait a tükör üvege felé emelte, megnyúltak azok az ujjak, megnyúlt a kéz, elnyúlt az egész teste a tükör felé, magába szívta a férfit az a tükör, eltűnt örökre.

Előveszi, megélezi, szeletel. Girlandot húz a hiú ábrándokra. Ha a tükörre néz, és eszébe jut az a véres arcú férfi, köp egy nagyot. A kolbászok fagyott jégcsapként lengedeznek a szívében.

Előveszi, megélezi, szeletel. Feldarabolva találják meg az ünnep utáni reggelen. Mindenhol tükörszilánkok.

Reggelire felszívott egy csíkot. Nem kívánt ételt. Nyomasztotta a feladat, és nyomasztotta, hogy a szomszéd kutyája, sorban a harmadik reggelen is, az ajtaja elé szart. Ki kell találnia valamit. Élete legszarabb reklámmegrendelése volt. Az agya vitustáncot járt, kétségbeesés és világhódító tervek között hullámvasutazott.

Harangok csengenek, bonganak a fejében, amikor a Photoshop elé ül, rajzolni kezd, bizonytalanul hullámzó képek a fejében, egy öltönyös férfi kutyafejet növeszt, és a BB-8 formájú hóemberére piszkít, „alma, dió, mogyoró, fehér csoki, fekete hó”, rikoltozza. Majd csend lesz, csend és végtelen üresség. És abból az űrből, valahonnan nagyon messziről, de nagyon tisztán ezt hallja:

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok... A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen.

Este a takarítónő találja meg. Orrából vér szivárog, maga alá csinált, és úgy morog, mint egy csontját féltő kutya. Gépén egy üzenet villog, „Köszönöm, megvettem. Boldog karácsonyt neked is!” Mesterséges kómába teszik, de a karácsonyi díszítés, amit az 1000 Termék Közkereseti Társaság rendelt tőle, túléli őt.

Egy ember jött ide hozzám. Megállt velem szemben. Egyedül voltam már a téren, a társaimat mind elvitték, magányomban egy haldokló akácfához támaszkodtam, hátha a testmelegemmel sikerült életben tartanom.

A férfi rám nézett. Szakállas volt, ritkuló sötét szakállába már őszes szálak keveredtek. Szájából kevert illata párolgott, energikus, izzó nézése éles kontrasztban volt enervált testtartásával – és azzal a ténnyel, hogy a férfi már több mint húsz éve halott volt. Rám nézett, és recés, keletlen hangon csak annyit mondott:

Nem árt, ha valaki a karácsony-
fa díszítése közben
átérezi az életlen láncfűrész-
fogak nyiszálását,
a rugóig vásó szénkefék finom,
maradéktalan szétporlását,
a túlmelegedett
motor mélyülő hangját.
Vége van.

És azzal vége volt. A férfi megszűnt létezni, mögöttem a fényes kocka megszűnt létezni, alattam a csillogó, nedves kövek megszűntek létezni. Csak én maradtam ott, és az akácfa, szoros ölelésben.

Hallada Judit és Hallada Juditné született Hubauer Sándor évek óta kétségbeesetten próbálkoztak, hogy gyerekük szülessen. Nőgyógyász és andrológus, meddőségi klinikák és spermaszámszámlálás, vajákosok és javasasszonyok, a modern tudomány technikai vívmányai és az évszázados természeti praktikák, ráolvasások – semmi sem segített. Minden vizsgálat szerint mindketten egészséges, nemző- és szülőképes fiatal felnőttek voltak, minden tekintetben alkalmasak arra, hogy gyerekük szülessen.

Hallada Juditné született Hubauer Sándort november végén rúgták ki állásából. Egy nemzetközi food delivery szolgáltató Budapestre telepített nemzetközi szolgáltatóközpontjában volt junior production planning & recruitment specialist, biztos jövőt ígérő, jól fizetett állásban dolgozott napi 16-18 órát. Kirúgása után napokig enerváltan nézegette a LinkedIn borzasztó magyartalansággal megfogalmazott állásajánlatait, majd a lépcsőházuk aljában meglátott, kézírásos hirdetés nyomán jelentkezett segédnek egy ács mellé. Könnyen tanult, és jó volt a kézügyessége, napokon belül úgy bánt a fűrésszel, gyaluval, kalapáccsal, fejszével, mintha világéletében ezt csinálta volna.

Visszatekintve az előző hónapokra, évekre, összehasonlítva a mostani nyugodt, kiegyensúlyozott életével, természetes volt, hogy a felesége december végére teherbe essen. De tényleg nem minden élet tündérmese.

Önerőből jutott ilyen magasra. Nem volt lappföldi, de még csak északi származású sem, kétéves volt, amikor a balkáni háborúk elöl menekülő szüleivel megérkeztek a Skandináv-félsziget egy eldugott csücskébe. Nem volt túl jó eszű, de végtelenül szorgalmasan és kitartóan dolgozott, hogy elérje céljait. Mivel szegény sorból származott, a híresen bőkezű skandináv ellátórendszer ellenére szán, manók és rénszarvasok nélkül kellett kitanulnia a szakmát – de sikerült. És most itt áll az uniós támogatással vásárolt létrája tetején, mostanában már létrán jár a házakba, mert a kéményeket elfalazták a Nagy Energiaválság miatt, hogy ha már füst nincs, ami távozzon rajtuk, legalább a meleget ne engedjék ki.

Szóval itt állt uniós támogatású létrája tetején, alacsony volt a létra, újra és újra maga után kellett húznia, de a támogatásból túl sokat levettek a sikerdíjak, adók és járulékok, valamint az alkotmányos költségek, a maradékból már csak ekkorára futotta. Állt a létrán, már csak egy lépés, maximum kettő, és megveti a lábát az erkélyen, bent keksz várja és tej, már ha szerencséje van, és a háziaknak sikerült hatósági áras tejet szerezniük, leteszi az ajándékot, és már megy is.

De akkor, akkor meghallott valamit, és amit meghallott, attól egészen új dimenziók nyíltak előtte, szédülni kezdett, a világ folyamatosan távolodott el előle, mintha egy kamerán át nézné, és az egyre messzebbre zoomolná őt a mindennapoktól. Pillanatok alatt összetöpörödött, keze és lába puha bábbá vált, és ott maradt, örökké és mozdulatlanul a létráján. Mellette fakuló uniós zászlót csapkodott a szél, szemében hatalmas koronás címer tükröződött, fülében visszhangoztak az utolsó szavak, amiket akkor hallott, az időtlenségbe merevedése pillanatában: „Ki kell szakadnunk a mindennapokat uraló globális rendszerek kényelméből... Összességében úgy tűnik, az emberiség visszametszésén, a teremtett világ lerombolásán dolgozó erők mintha siettetnék a katasztrófa felé tartó folyamatot.”

– Gáspár, Menyhárt, Boldizsár? – Kérdezte Mária zavartan. A három simára borotvált képű, csillogó arcú férfi inkább tűnt bálba induló fuvarosnak, favágónak vagy egy nagyobb násznép egy-egy kisebb figyelmet érdemelt tagjának, mint a három királynak, akik a lángos csillag után vándoroltak át a sivatagon.
– Mózes, Gábris és a harmadik, akinek mi se tudjuk a nevét… Néma, tetszik tudni – mondta az egyik kockás inges, akinek olyan volt az arca, mintha ecetes citromot szopogatott volna. – Na de ki ez az arab férfi?
József zavartan harákolt.
– Shabbat van, ilyenkor egy zsidó nem dolgozhat. De az arab, az igen. És hát a tető, az olyan, hogy az nem várhat, meg hát a pénz is kevés, jól jön minden munkaóra, minden munkanap.
Mária a három férfi felé fordult.
– Hoztak aranyat hat marékkal? Tömjént egész vasfazékkal?
A három férfi összenézett.
– Hogyne, hát… Persze… De szóval ez az arab, ez akkor biztosan nem arab?
József mérgesen felhorkant.
– Mondtam már, álruhában dolgoztam, feketén. Itt a kis puttó, eggyel több éhes száj, a bárányokat is el kellett már adnom, ez az egy szamár s marha maradt…
De nem tudta befejezni, a három férfi álruháját, süvegét levetve elkiáltotta magát:
– Mi vagyunk a vámszedők, a vámszedők és adóellenőrök, itt feketefoglalkoztatás esete forog fenn! Taj- és adókártyákat földre dobni, mirhát elengedni, feltartott kézzel a jászol előtt felsorakozni!

A négy evangélista fájó fejjel ébredt a Három Csillaghoz Czímzett Fogadóban. Egymásra néztek, hogy mindhárman ugyanazt az álmot látták-e, és látták a többiek tekintetén, hogy igen. Nagy bőszen írni kezdték azt a változatot, amiben este, a borozgatás előtt megállapodtak. Ha az ember élete már nem tündérmese, legalább a könyvekben adják meg ezt az illúziót.

Tavaszra készült el Nagykunábránd központjában a két világháború helyi áldozataira emlékeztető szoborcsoport. Decemberben a község közössége, a helyi kulturális elit – amely elsősorban egy néhány éve a fővárosból ideköltözött nyugalmazott fagottművészből, egy országosan elismert kőfaragóból, egykori balett-táncos feleségéből és a helyi néptánccsoport vezetőjéből állt – kitalálta, hogy az advent üzenetét egy koszorú elhelyezésével is szimbolizálni kell.

A koszorúra kiírt közbeszerzést, akárcsak az elmúlt tizennyolc év összes hasonló munkát – igaz, ezen munkák száma nem volt túl magas – Hajnika, a helyi virágkötöző nyerte, akinek rossz nyelvek szerint nem véletlenül egyezett meg a vezetékneve és lakcíme a polgármesterével. Ezt azonban nyilvánosan senki nem tette volna szóvá, hacsak nem döntött visszafordíthatatlanul az elköltözés mellett – az elmúlt húsz évben azonban nem volt példa arra, hogy Nagykunábrándot bárki életében elhagyta volna. Így aztán akkor is mindenki csak hümmögött, amikor az adventi koszorúval feldíszítették a szoborcsoportot, és csak otthon, a négy fal homályos biztonságában beszélték meg, hogy azért ez a koszorúméret mégis csak túlzás volt, nemdebár, Nusikám?

Kisrezsi Béla kinézett tizedik emeleti, napkeleti fekvésű másfél szoba, összkomfortos lakása ablakán. Dunkle Nacht, heilige Nacht, hallotta valahonnan a Nagy Energiaválság kezdetén újraírt dalt. De sehol nem látott senkit, az utcák üresek voltak és sötétek, a szállingózó hópihék sem adtak semmi fényt, mintha csak a sötétet erősítették volna fel. Még huszonhét perce maradt, huszonhét perc árammal, aztán a Nemzeti Fényforrás Közszolgáltató (Nemfény) Zrt. másik öt lakásban kapcsolja fel a villanyt. Irigykedve gondolt a két szinttel alatta lakó Vastagékra, akik az őszi lottónyereményükből egy majdnem másfél méter hosszú fénysorra is futotta. Arra gondolt, hogy talán, egy spórolósabb év után, vagy ha megelégedne a tizenhét helyett tizenhat, netán tizenöt és fél fokkal otthon, jövő karácsonykor legalább félméternyi karácsonyi fény neki is lehetne. Sőt – mert ilyen telhetetlenek vagyunk! – mindjárt továbbszőtte ábrándjait: hát még ha megtanulna fény nélkül élni, braille-írással írni, mindig nyers ételt enni, akkor milyen arany élete lenne. De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el sem tudta képzelni.