Az egész magyar fotográfia valójában egy kakukktojás
2022. május 29. – 22:50
Horváth Péter képeivel először a Fortepan miatt találkoztam: Tamási Miklós, a Fortepan főkurátora küldte el nekem az egyik anyagát arról, hogyan költöztek be a frissen épült Újpalotai lakótelepre. Izgalmas fotók voltak, erős jelenetek, jól kitalált képek és észrevett helyzetek is, amik nem annyira a pillanaton múltak. Rögtön megszerettem a jól láthatóan egyszerre többféle képben is utazó Horváth Péter gondolkodását.
Horváth Péter munkáját tekintve fotóriporter volt a legtöbbször, Baján kezdte a Bajai Vízügyi Igazgatóság fényképészeként; ha a többi bajai képét nézzük, már látszik, hogy a kezdetektől fogva sokat kísérletezett. Tagja a Duna Fotóklubnak, a Magyar Fotóművészek Szövetségének, dolgozott az MTI-ben, a Magyar Ifjúságnál, a Népszavában, a Képes 7-nél, a Mai Napnál és a Reformnál. 1996 óta az Axel Springer Kiadónál dolgozik.
Általában a fotóriporterektől valamiféle következetességet várnak el, egységes képi világot szeretnek látni tőlük a szerkesztőik. De Horváth Péter hiába dolgozott legtöbbet fotóriporterként, mindig volt igénye valami teljesen más képi gondolkodásra is a napi munkája mellett, néha az alatt is. A riportképei fogtak meg a legjobban. Azon csodálkoztam, amikor először láttam ezeket a képeket, hogy miért nem kerültek eddig a szemem elé.
Női szálak
Aztán átküldték a következő adag képet a Fortepantól: egy belvárosi női munkásszállóról a hetvenes évekből. Megint nagyon tetszett, amit láttam, tele volt az anyag erős képekkel, izgalmas kísérletekkel. Ráadásul a hetvenes években ritkán készültek anyagok a munkásokról. Ha készült is ilyen, az volt a jellemző, hogy nem jelent meg, mert nem szerették. Problémás volt, hogy a végén mindig kiderült, a munkára épülő rendszer érzéketlenül bánik a munkásaival. Így járt például Szalay Zoltán ingázókról készült sorozata is, ami végül nem jelenhetett meg a Tükör magazin induló számában. Helyette Hruscsov mosolygott az olvasókra.
Horváth Péter következő anyagánál láttam: már érzelmileg is teljesen a saját sztorijának a hatása alá került. Egy fotóriporter általában ezt nem engedheti meg magának. A kubai szövőnők élete Budapesten már egy olyan sztori volt, ami jól illeszkedett a szocialista baráti légkörbe, Kádár és Castro közé. De a képek java itt is valami többről beszél, a személyesség a fotós és a fotó alanyai között kölcsönös az egész riportban. Annak ellenére, hogy nem évekig járt vissza fényképezni, mégis valahogy megoldotta, hogy egy nagyon alapos sorozatot csináljon.
Éppen ráért
Amikor az utolsó anyagát szerkesztettem, még mindig nem tudtam, hogy azért nem értem, amit látok, mert valójában nem egy klasszikus fotóriporter képeivel van dolgom. Ebben az sem segített, hogy egy világtörténelmi pillanat néhány napjáról, a berlini fal leomlásáról készültek a képek, a városban összegyűlt a nemzetközi fotóriporter szakma. A kérdés továbbra is ugyanaz volt, hogy a kiemelkedő képek miért csak most kerülnek elém, csak abban bíztam, hogy egyáltalán nem most kerültek elő. Annyit tudtam még, hogy akkor éppen a Képes 7 nevű hetilapnál dolgozott, valóban fotóriporterként. A szerkesztőségben megkérdezték, hogy a két óra múlva induló géppel elmenne-e Berlinbe, ahol bontják a falat. Pont ráért.
A Fortepan egy szuper hely, akkor is az, ha időnként azt gondolom, néhány fotós képeinek nem csak ott lenne jó helye. Fontos lenne, ha történne velük valami kézzelfoghatóbb, például ha az életműveket összegző albumokban is megnézhetnénk, vagy kiállításon. Tavaly végre kiadtak egy átfogó kötetet Horváth Péter eddigi munkásságáról – azért nem az életművéről, mert a fotós jelen pillanatban is új projekteken dolgozik, az egyik az Otthon sorozat, ebből egy éven belül lesz kiállítás.
Szabad szemmel
A fotóművész eddigi életútját bemutató könyv irodalomjegyzékében aztán láttam, hogy Horváth Péterről azért jócskán akadnak források, és Gera Mihály már adott ki egy kisebb és egy nagyobb kötetet is tőle. Így világos, hogy az én hibám is, hogy nem ismertem a munkásságát.
Mentségemre szóljon, hogy ebből a korból és ebből az országból a nagy elődök ellenére bárki lehet kakukktojás. Bán András, a kötet szerkesztője úgy látja, hogy „Horváth Péter befutotta az amatőr fotósok szakmai életútját is, a hatalmi megrendelésre dolgozó riporterét is, a lazuló kötelmek között az országot felfedező újságíróét is, a maga képi problémáival laboratóriumban tevékenykedő autonóm fotósét is. Pályája így egyben a kor fotós szakmai lehetőségeinek is tükre. Ami hiányzik belőle: a nagy lehetőség, a nemzetközi kitörés, az önálló, minőségi fotóalbum, a hangos áttörést hozó kiállítás, a nagy múzeumok érdeklődése. Ebből egy-egy pillanatra adatott meg valamennyi néhány kollégájának – de a kor nem erről szólt. A Kádár-kor nem volt bezárkózó, csak beszorult egy politikai csapdába. Azoknak az éveknek a békés kisszerűsége újra és újra azzal nyomasztotta a művészeket, hogy meg kell elégedniük a hőzöngéssel, a morgolódással, a csendes ellenállással, de nem lesz részük menedzselésben, igazi sikerben.”
Még egy magyarázat a válogatás nem teljességére, szintén Bán András gondolatai alapján. Ha csak a riporteri munka mértékét számolgatjuk, az több száz ezer kép kell legyen, ha több évtizeden át heti egy riport 50-60 expozíciójával számolunk. A könyvbe körülbelül kétszázötven kép fért. Nekem vannak még a fortepanos emlékeim, ott van másik kétszázötven. Vagyis én csak ötszáz kép közül vettem ki ezt a huszonegyet, és írtam hozzá közel hatezer karaktert. Ahogy Horváth Péterrel egyeztettük a válogatást, elém került egy kép, megtetszett, mondta, hogy ez végül nem került be a könyvbe. Én mégis elkértem, hogy legyen a könyvhöz képest a mostani válogatásban egy kakukktojás. Elnézést kérek érte, de nem mondom meg, hogy melyik az, ha megpróbálják megtippelni, az jó játék lesz, aki eltalálja, annak elárulom.
