Hótorlaszon átevickélő és verseny közben spagettit habzsoló bringások: Giro-történelem képekben

A Giro d'Italiáról úgy tartják a kerékpárosok, hogy a háromhetesek közül ezt a legnehezebb befejezni: az olasz körverseny alatt lehet pokoli hőség vagy éppen csontig hatoló hideg is. A több mint háromezer kilométert ma sem egyszerű letekerni, de a verseny első időszakában még extrémebbek voltak a távok a szinte járhatatlan országutakon. A több mint száz éve futó Giro jó néhány hőst és antihőst kitermelt, miközben hihetetlen momentumokkal is beírta magát a sporttörténelembe. Fekete-fehér fotókon idézzük meg a Giro nagy alakjait és néhány fontos pillanatát.

Úgy tartják, hogy az 1914-es Giro minden idők legnehezebb Grand Tourja volt. Már az önmagában sokat elárul a versenyről, hogy a 81 indulóból csupán 8 tudta befejezni az olasz kört. Még bőven a kerékpározás hőskorában vagyunk, ahol a „minél hosszabb egy szakasz, annál jobb” elvet követték, így ebben az évben egy átlagos etap körülbelül 400 kilométeres volt. Egy-egy pihenőnapot beiktatva nyolc nap alatt tudtak le közel 3200 kilométert a bringások – manapság ugyanehhez három hetet használnak fel a Girón.

Az 1914-es volt az a Giro, ahol a legalacsonyabb volt az átlagsebesség (23,37 km/h), ahol a legnagyobb volt a szakaszok átlagos hossza, ahol a legnagyobb volt a különbség az első és a második helyezett között a végső rangsorban, ahol a leghosszabb volt a szakaszidő és ahol a leghosszabb volt egy szökés. A hosszú távhoz pokoli időjárás is társult, hóviharok, heves esőzés is sújtotta a bringásokat, akik egy nap akár 19 órát is nyeregben töltöttek. Fejükre lámpákat erősítettek, hogy elkerüljék valahogy a korabeli utakon sem ritka, hatalmas kátyúkat.

A végső győztes Alfonso Calzolarinak sem volt egyszerű menete. A Stucchi kerékpárgyár versenyzőjének egy nappal rajt előtt egy jósnő azt mondta, hogy meg fogja nyerni a Girót, de az élete veszélybe fog kerülni. Mindkettő bejött. Az talán említést sem érdemel, hogy elforgatott útjelző táblák miatt eltévedt, a rossz időjárási és útviszonyok miatt többször bukott, és az sem volt meglepetés, hogy az ellendrukkerek szögeket szórtak ki az útra, de az elég ritkán fordult elő, hogy bárkit is meg akarjanak ölni menet közben. Calzolari először csak egy nagyvonalú ajánlatot kapott, az egyik szakasz után egy arcát eltakaró férfi kereste fel a hotelszobájában, és 15 ezer lírát ajánlott fel neki, ha elveszíti a Girót Giuseppe Azzini javára – a fődíj 30 ezer volt –, de a későbbi bajnok visszautasította ezt. A hatodik szakaszon azután egy piros versenyautóban álbajuszban és álszakállban utazó férfiak ajánlották fel neki, hogy vontatják egy kicsit. Calzolari ezzel sem élt, de ezek után megpróbálták elgázolni. El is sodorták, de nem voltak olyan súlyos sérülései, hogy ne tudta volna befejezni a versenyt. A győzelmében még ekkor sem lehetett biztos, mert vontatás miatt háromórás büntetést akartak kiszabni rá. Némi huzavona után aztán erről letettek a versenybírók.

A 1939-es Giro a címvédő Giovanni Valetti és Gino Bartali hatalmas csatáját hozta. Valetti a 11. szakasz után vette át a vezetést, és azt a 17. etapig őrizte is (ezen történt a képen látható bringaszerelés is). Ekkor viszont Bartali 3 perc 49 másodperces előnybe került, amit két szakaszon át kellett volna megőriznie a végső győzelemhez. Nem volt rá képes, Valetti és csapata agresszíven versenyezve már másnap visszavette az első helyet. A havas napon a közel 1900 méter magas Tonale-hágóra kaptatva megadásra kényszerítette Bartalit, aki ebben a korszakban a legerősebb bringásnak számított, 1938-ban például ő nyerte a Tour de France-t. Ezen a fotón jól látszik, hogy ebben a korszakban milyenek is voltak az országutak, a tükörsima aszfaltról csak álmodozhattak a bringások.

Egy tömegbukás mindig káoszt okoz a mezőnyben, amit ez az 1940-es években készült felvétel is bizonyít. Sérült bringások, összeakadt és tönkrement kerékpárok maradtak a földön.

A kerékpárosok a bringán ülve is tudnak pisilni, de azért nekik is kényelmesebb, ha megállhatnak. A kollektív vizelést akár sportági sajátosságnak is tekinthetjük, aminek nagyon is egyszerű oka van. Egymást segítve kevesebb erőfeszítésbe kerül utolérni a mezőnyt, mint szólózva. Míg korábban csak a versenyzők szégyenérzetére volt bízva, hol pisilnek, ma már büntetés jár azért, ha valaki nézők előtt végzi el a dolgát.

A Giro nagyon sokáig nem tudott kitörni az olasz háziverseny kategóriából, az 1950-es kiadás volt az első, amelyet egy külföldi nyert meg. A svájci Hugo Koblet-nak (képünkön ő fújja a vitálkapacitást mérő műszert), csak néhány kimagasló év jutott. Első komoly nemzetközi sikere éppen a Giro-győzelem volt a pályakerékpáros múlttal rendelkező svájcinak. Koblet-t a biciklizés sármőrjének tartották, a célba érkezések előtt mezének zsebéből előhúzta a fésűt, és belőtte a séróját, de olykor ásványvizet és kölnit is vitt magával, hogy rendbe szedje magát a bringán.

A második képen egy másik svájcit, Walter Diggelmannt láthatjuk, aki az 1953-as Girón egy defekt miatt nagyot bukott, és néhány nappal a vége előtt fel kellett adnia a versenyt.

A szintén svájci Ferdi Kübler 1950-ben Tour de France-t nyert, így a Girón is esélyesként lehetett számolni vele. 1953-ban viszont teljesen formán kívül volt, már az első szakaszt sem fejezte be. A Giro történetének ez a kiadása nélküle is emlékezetes lett. Ebben az évben mászták meg először a bringások a 2757 méter magas Stelvio-hágót, és egy sportszerű momentumot is feljegyeztek, amely később bekerült a bringások íratlan szabályai közé követendő példaként. A már említett Koblet egy szurkoló miatt bukott a negyedik szakaszon, és emiatt leszakadt a bolyról. Miután ezt két nagy esélyes, Louison Bobet és Fausto Coppi megtudta, visszafogta a tempót addig, amíg utol nem érte őket a bekötött fejű és átvérzett, szakadt mezű Koblet.

Az 1955-ös kiadás egy rövid időre Franciaországba is átruccant. A képen Giorgio Albani és Fausto Coppi vezeti át a bolyt a Torino és Cannes közötti szakaszon. Ebben az évben is drámaian alakult az összetett. Gastone Nencini a 20. szakaszon még vezetett, de Coppi és Fiorenzi Magni egy 160 kilométeres szökést végigvíve elvitték az első két helyet. Magni 13 másodperccel jobban állt, így megnyerte az összetettet. Előnyét még egy szakaszon kellett megőriznie.

A lecsukódó sorompó alatt átslisszanó Guido De Santit a mezőnyben csak Őrült szökevényként emlegették. Az olasz bringás kiváló sprinter volt, de a taktikai érzékével adódtak gondok. Ugyan rendszeresen meglépett a mezőnytől a versenyek korai szakaszában, kevés sikerrel járt, ugyanis általában kimerült az etapok végére, így tehetségéhez mérten ritkán nyert. A legsikeresebb Girója az 1953-at volt, amelyen három napon át viselhette a rózsaszín trikót, és végül a nyolcadik helyen zárt.

A másik képen Ferdinando Brandolinit láthatjuk, ahogy menet közben igazítanak valamit a kerékpárján.

A kopár hegyekre felvezető szerpentinek mindig látványos szakaszait jelentik a kerékpáros körversenyeknek. Az 1959-es Girón is a maiakhoz hasonló képek készültek, a Tonale-hágón a hajtűkanyarokat szurkolók sorfala között veszik a bringások. Az 1959-es kiadás Jaques Anquetil és a hegyimenő Charly Gaul párbaját hozta. Az utolsó előtti szakaszig Anquetil vezetett három és fél perccel, de a hegyeken eléhezett, és tízperces hátránnyal fejezte be az etapot, amivel a rózsaszín trikója is elúszott.

A Giro egyik legikonikusabb fotójává vált, ahogy Aldo Moser gyalog átevickél egy hótorlaszon. Az olasz körverseny magashegyi szakaszain ma sem ritka, hogy többméteres hófalak között tekernek a versenyzők, a kétezer méter feletti csúcsokon nemcsak megmarad a hó májusig, hanem még friss is esik belőle. Az 1965-ös Giro huszadik szakaszán, pocsék időben zajlott a verseny, még hózáport is kaptak a nyakukba az indulók, majd a Stelvio-hágón lévő útra ráomlott a hófal, amelyet nem sikerült maradéktalanul eltakarítani, így szó sem lehetett arról, hogy csak úgy beguruljanak a célba a bringások.

Eddy Merckxet minden idők legsikeresebb és legjobb kerékpárosának tartják, ötször nyerte meg a Giro d'Italiát és a Tour de France-ot is, és állandó sikeréhsége miatt a Kannibál nevet is megkapta. A körversenyeken páratlan sorozata az 1968-as Girón indult. Merckx a 12., nehéz hegyi szakaszon látványos győzelmet aratott. Az esőtől átázott és átfagyott bringás nemcsak leszakította veszélyes ellenfeleit, hanem szólózva egy kilencperces előnnyel vezető csoportot is befogott, mielőtt begurult a lavaredói célba. Ott aztán rögtön takaróba bugyolálták a belga bajnokot, aki nemcsak az összetettet nyerte meg később, hanem a gyorsasági és a hegyi pontversenyt is.

A kerékpárosoknál egykoron a tészta számított szuperételnek szénhidráttartalma miatt, egy tál spagetti biztosan került a vacsoraasztalra, ami egy olasz versenynél még inkább magától értetődő. A tészta azóta sem kopott ki a sportolók menüjéből, de már nem egyeduralkodó étel. Az 1966-os Giro egyik lassú rajtjánál a kor nagy sztárjai, Vittorio Adorni, Jacques Anquetil és Felice Gimondi spagettizett menet közben, Anquetil még egy szakácssapkát is felvett a bohóckodáshoz. A francia korábban kétszer nyerte meg a Girót, és harmadszorra is győzelmet vártak tőle. Erről egy dupladefekt miatt már az első szakaszon le kellett tennie. Gimondi egy interjújában a táplálkozásukról is beszélt, azt mondta, gyakran kaptak reggelire rizst és steaket, és ezt, ha reggel hétkor volt a rajt, hajnal négykor kellett belapátolniuk.

A mostani pápával, Ferenccel is több bringás találkozott már, például a tavalyi győztes Egan Bernal, de Peter Sagan is ellátogatott már hozzá, és egy kerékpárt is ajándékozott neki. A Giro, ahogy a pápa is, különleges helyet foglal el az olaszok szívében, így nem meglepő, hogy a kettőt olykor össze is kötik. 1974-ben ráadásul pont a Vatikánból indult az első szakasz, így kézenfekvő volt, hogy az akkor hivatalban lévő VI. Pál pápa is megjelenik a rajtnál. A pápa az akkor négyszeres győztes, címvédő Eddy Merckxet is fogadta, aki aztán, ha nem is feltétlenül a pápai áldásnak köszönhetően, de megnyerte ötödik olasz körversenyét is abban az évben.

A francia Bernard Hinault is azon kevesek egyike, aki mindhárom nagy körversenyt meg tudta nyerni. A Girón háromszor lett az övé az összetett. 1982-ben nem az övé volt a legerősebb csapat, de kapóra jött neki, hogy a legnagyobb riválisának számító svéd Tommy Prim csapata megosztott volt. A Bianchi inkább az olasz Silvano Continit támogatta, de így csak a második, harmadik hely jutott nekik.