Meglenni muszáj, jól lenni luxus

„Kedves Bátyám és Ángyom! Üdvözletem küldöm a távolból. Én egészséges vagyok, amit maguknak is szívből kívánok. Erre különös újság nincsen, van egy kis hó. A februári csomagot még nem kaptam meg, pedig nagyon várom. Most üdvözlöm az összes ismerőst. Maradok szeretettel a távolból, Jani”.

Ezt az üzenetet küldte családjának egy tábori levelezőlapon a Bács-Kiskun megyei Öregcsertőre, 1944. március 2-án az orosz frontról Vörös János honvéd, egy rég halott rokonom. A levelezőlap még mindig megvan, a nagymamám egyik fiókja mélyén bizonyítja, hogy a lehető legegyszerűbb, legsemmitmondóbb szavakat is súlyos és szívbe markoló közléssé emeli a háború mint kontextus. Vörös János honvéd semmit nem mond ezen a levelezőlapon, túl azon, hogy még mindig életben van, ebből a 285 karakterből valahogy mégis megelevenedik egy egész ember, minden bajával és félelmével.

Pontosan ezt teszi a kontextus az alábbi fotókkal is. A képek valószínűleg 1946-ban készültek az ausztriai Salzburgban, és többnyire máig azonosítatlan amerikai katonák szerepelnek rajtuk. A katonák ezeket a fotókat mellékelték a szeretteiknek, rokonaiknak írt levelekhez, néhányat pedig feltehetően saját használatra készíttettek, emlékül. Az erősen roncsolódott képanyagot a nyolcvanas évek végén találta meg egy Kurt Kaimbel nevű férfi Salzburgban, 1990-ben pedig Hollandiában Peaceful Action – Photographic Memories of Anonymous Occupation Soldiers in Europe 1946 címmel megjelent egy album, amiben az amerikaiakat ábrázoló salzburgi képek mellett Budapesten, szovjet katonákról készült fotók szerepelnek Kardos Sándor gyűjtéséből. Ebben a galériában a salzburgi képek közül válogattunk.

Az ausztriai városba 77 éve, 1945. május 5-én vonult be az amerikai hadsereg, majd itt rendezték be az Egyesült Államok által elfoglalt osztrák területek parancsnokságát. Ettől kezdve több mint tíz éven át, az osztrák semlegességi szerződés 1955-ös elfogadásáig meg is maradt az amerikai katonai jelenlét a városban, aminek lakói 1938-ban még az Anschluss után bevonuló német katonákat üdvözölték kitörő örömmel.

Fiatal amerikai férfiak ezrei tartózkodtak hónapokon, sőt éveken át ebben az osztrák városban. Felszabadítók voltak, hősök, akik véget vetettek a háborúnak, de idegenek is, nem csupán egy másik kultúra követei, de bizonyára sokak szemében megszállók, hódítók is. Ráadásul a nácik veresége után épphogy vége lett a második világháborúnak, alig egy évvel később már mindenki a két győztes szuperhatalom, az amerikaiak és a szovjetek összecsapását várta. A Salzburgban állomásozó amerikaiak közelről követhették nyomon a két nagyhatalom viszonyának elmérgesedését: az Ausztriával szomszédos Magyarországon és Csehszlovákiában már szovjet katonák állomásoztak. Valószínűleg nem volt könnyű mindezt átélniük katonaként, egy idegen országban, az otthontól több mint 7000 kilométernyire.

A fotók többségéről szélesen mosolygó amerikai férfiak néznek vissza ránk, ezek a salzburgi mosolyok azonban valahogy mégis mások, mint amilyenek otthon, az Egyesült Államokban lennének. Idegesség és félelem lakik bennük, a bajtársiasság mögött pedig felsejlik a honvágy, a magány és a bánat, éppen úgy, ahogy Vörös János honvéd februári csomagot hiányoló mondata mögött az éhség.

A képek persze többet árulnak el a szavaknál, bizonyára Vörös János rokonai is sokkal jobban örültek volna, ha a honvéd egy fotót is mellékelt volna a levelezőlapjához, elvégre más olvasni, és más látni, hogy még mindig egyben van az, akit szeretünk. Ebből a szempontból ezek a fotók bizonyítékok, nem csupán üzenik, de demonstrálják is: „Megvagyok.”

Világosan elkülönülnek a képeken azok a katonák, akik csak ezért ültek a kamera elé, hogy legyen mit mellékelni a következő levelükhöz; és azok, akik saját maguk számára akartak emléket a salzburgi időkről.

Meglenni ugyanis muszáj, jól lenni viszont luxus.

Szöveg: Sarkadi Zsolt; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs