Ezeken a fotókon nincsen semmi rendkívüli, kivéve mindent

Asger Carlsen dán fotós tizenhat évesen kezdett fényképezni, egyik első képét egy vele ordibáló rendőrről készítette, és a helyi újságnak adta el. Kezdetben sajtófotós volt tíz éven át, de később nem csak témájában tért vissza a rendőrséghez, hanem dolgozott bűnügyi technikusként is. Képein jól láthatóan nem stimmelnek a dolgok. Amorf emberi testek, szokatlan protézisek, elfolyó végtagok, kifacsart formák, földöntúli arcvonások, perverznek tűnő anatómia, megelevenedett ektoplazma. Ábrázolásai végletesen naturalisták, feltéve, ha létezik egyáltalán ez a természet, mert úgy tűnik, hogy minden máshol van, mint kéne lennie.

Carlsen, mint sok más fotós, New Yorkba ment karriert csinálni. Többnyire alkalmazott fotósként hirdetéseket és termékkampányokat fotózott magazinoknak. Mindig is szeretett hosszan bíbelődni a képmódosító szoftverekkel, valahogy ez kötötte le igazán. Sokáig nézte a képeket, és kereste, hogyan hozhat ki belőlük valami teljesen váratlan látványt. Erre a képességére, de legalábbis az alkalmazott munkák szintjén nem nagyon talált terepet. Első képeiről nem is gondolta, hogy bárkinek látnia kéne. Konkrétan egy portréfotónál sokszorosította a szemeket egymás fölé klónozva. Az első négy kép egy baráti beszélgetésen került elő a fiókból, csak úgy, minden különösebb szándék nélkül, de pont jókor, jó helyen. A barát, akinek mutatta, egy kurátor volt, és így be is rakta a négy képet a galéria következő bemutatójára.

Man in Black

Az egész képmanipulációs képalkotás 2006-ban kezdődött nála. Asger Carlsen munkáiban igazából sok művészeti ág ér össze. A kicsavart testek pontos anatómiai rendet követnek, aminek alapja a rajz, a művészeti anatómia, a szobrászat és a festészet is. A kezdetben festőnek készülő művészt Fracis Bacon, Hans Bellmer és a szürrealisták munkái is inspirálták, de a munka alapja a fotográfia maradt. A cikk elején említett ektoplazma nem csak az okkult, a tudományos-fantasztikus világ, hanem a képzőművészet visszatérő motívuma is. A továbbra is New Yorkban élő művész képei mára elég jól ismertek, és összetéveszthetetlenek. Sorozatait olyan neves újságok közölték, mint a The New Yorker, The Huffington Post, Wired Magazine, Frieze Magazine, Dazed and Confused, Vice Magazine, Juxtapoz és a Garage Magazine.

Ha a filmek felől figyelünk az áthallásokra, megtalálhatjuk az előképeket a 70-es, 80-as évek sci-fi-és horrorfilmjeiben, de akár a Man in Black földönkívüli szereplőire is gondolhatunk, vagy a Légy című kultikus test-horror filmre, amit David Cronenberg rendezett. Az aprólékosan létrehozott látvány talán leginkább mégis szoborszerűséget ad a fiktív lényeknek. Saját bevallása szerint egy húszperces fotózás után akár két év utómunka is jöhet. Önmagában persze egy bravúros szoftverhasználat még nem kulcs a művészeti galériákhoz. A Photoshopot pont azért fejlesztették, hogy elsősorban iparági igényeket szolgáljon ki a képmódosítások terén. De ahogy régen a virtuóz rajzkészség képes volt lenyűgözni a közönséget, úgy manapság a kreatív és hibátlan szoftverhasználat működhet ehelyett, különösen ha szokatlan látványvilágot hoz létre. Az ismertnek tűnő látványvilágokat meg már lassan a leghétköznapibb szinteken sem tudjuk megkülönböztetni egymástól.

Mint a jó horror

A valóságérzetünk birizgálása alaposan felépített referenciákon kalandozik Asger Carlsen világában. A fekete-fehér választása sokat hagy a képzeletünkre, ami ettől igazán aktív működésbe kezd. Előfordul, hogy a színeket is használja, de itt most a színek hiánya egy kicsit megkegyelmez az érzékeinknek, és az undor helyett inkább csak a bizarrban tartja a képeket. Lehet, hogy ettől csak súlyosabb a hatás, csakúgy, mint a jó horror esetén, amikor nekünk kell végül a legrosszabb verziót elképzelnünk. A jeleneteiben pont az a furcsa, hogy elvileg minden stimmel, első ránézésre lehetnének sima eseményfotók, családi portrék vagy sajtóképek. De végig a profizmusban van a lényeg, ravaszul kitalált minden részlet, a magas fokú szakmai ismeretek a világítás használatában is a végső és sokkoló hatásra mennek rá.

Carlsen szerint akkor sikeres a darab, ha valami igazán ismerős, de ugyanakkor valami teljesen ismeretlen dolgot tartalmaz végül. Egyes képek valójában hátborzongatónak tűnnek, vagy undort váltanak ki, de valójában a hétköznapiságuk miatt legtöbbjük roppant humoros is egyben. Igazából azt szereti, ha a munkái tartalmaznak felismerhető részeket, de a képek egyszerre idéznek meg valós és nem valós dolgokat, így összességében valahol a kettő között lebegnek. Ellentétben Joel-Peter Witkin sokkoló és felkavaró képeivel – aki ténylegesen holttestekkel dolgozott –, itt nem valódi testeket, preparátumokat látunk, talán ez ad némi könnyebbséget a befogadásukhoz is, hogy tudhatjuk, amit látunk, az végül nem is történt meg. Igazából akkor járunk legközelebb a megoldáshoz, ha ezeket a képeket nem fotónak, hanem nem létező szobrok dokumentációjának tekintjük.