A következő észak-koreai képek mindegyike attól igaz, hogy hamis

Egyszer régen egy NDK-s munkás állást kapott Szibériában. Tudta, hogy az összes levelét cenzorok fogják olvasni, ezért az egyik barátjával megegyezett egy titkos kódban: „Ha kék tintával írt levelet kapsz tőlem, akkor annak minden szava igaz lesz, ha viszont vörös tintával írok, az mind hazugság.” Egy hónap múlva meg is érkezett az első levél Szibériából, kék tintával. Ezt írta a barátjának: „Itt minden csodaszép, a boltok polcai roskadoznak az élelmiszerektől, a lakásom tágas és jól fűtött, a mozikban nyugati filmeket játszanak, rengeteg szép lány van, és mind csak egy kis kalandra vár. Csupán egyetlenegy dolgot nem lehet szerezni: vörös tintát.”

Ezt a régi anekdotát valószínűleg mindenki ismeri, aki élt a keleti blokkban. Volt gulágos, recskes verziója is, vélhetően minden olyan szörnyű helyről elterjedt, ahol a kommunisták embereket sanyargattak. Max Pinckers belga fotóst is megfogta a keletnémet munkás története, Slavoj Žižek Welcome to the Desert of the Real című könyve alapján hivatkozik rá a Red Ink (Vörös tinta) című, Észak-Koreában készített fotósorozata felvezetőjében.

Capa megint kiborult volna

Robert Capa és John Steinbeck 1947-ben a Szovjetunióba utazott megnézni, hogyan is fest az az ország, amelyik megnyerte a második világháborút. Capa örömmel állt rá a felkérésre, mert mindig is szeretett olyan helyeken dolgozni, ahol más nyugati fotósok nem jártak előtte. Az úti beszámoló Orosz napló címmel, Capa hetven fotójával ma is kapható, de a világhírű fotósnak messze nem ez a legerősebb anyaga, mert a dolgok máshogy alakultak.

A könyvből az is kiderül, miért: Capa gyakran kiborult, mert nem lehetett rendesen fényképezni, mindig csak ott fotózhatott, ahova vitték őket, és csak azt, amit mutattak nekik. Nem ehhez volt szokva. A fotók mégis különleges dokumentumok, mert mindennek ellenére képesek megmutatni a szovjet hétköznapok egy szeletét. A színtiszta propagandán kívül másféle képi dokumentumok nem is igen léteznek erről az időszakról.

Észak-Koreába évente néhány nyugati fotóst beengednek dolgozni – szigorú, szervezett keretek között. 2017 augusztusában eléggé feszült volt a helyzet az USA és Észak-Korea között, még a nukleáris háború fenyegető rémképe is felsejlett. Max Pinckers asszisztensével, Victoria Gonzalez-Figuerasszal és Evan Osnos amerikai újságíróval Phenjanba utazott a New Yorker megbízásából. Mindössze négy napot töltöttek az országban, ezalatt a kormány tisztviselői végig szigorúan felügyelték és irányították őket, az érkezésük előtt minden helyszínt előkészítettek.

Pinckers lemondott a capai illúzióról, a rezsim díszletei mögötti valóság bemutatásáról. A jó fotósok egy ideje már egyébként sem a valóságról próbálnak újabb narratívákat kialakítani, így most is az alkalmazkodás és a lehetőségek megengedő felhasználása lett a megoldás. A szerzőt egyébként is leginkább az foglalkoztatja, hogyan lehet különböző módszerekkel történeteket elmesélni. Más eszközökkel, mint a dokumentarista fotográfia hagyományos formái.

Igaz, ami nem az

A propaganda vizuális nyelvezete teljesen megegyezik a reklámok képi világával. Az itt látható képek tudatosan megtévesztők. A belga művész mindig mesterséges vakus megvilágítással dolgozik, de a kifinomult technika egy ilyen világban természeténél fogva eleve gyanús. Max Pinckers nagyon egyenletes világítást adó körvakukat szeretett volna használni, de ezeknek az eszközöknek az akkumulátorait a pekingi reptéren, a phenjani csatlakozásnál elkobozták.

Komolyabb mesterséges világítással az utcán, egy négynapos termelési riporton bajos lett volna dolgozni, ráadásul a legtöbb helyszínen csak néhány percet tölthettek. Végül a kommunista világ megoldásaira rímelve a buhera győzött: a fotós kisebb vakukból és ragasztószalagokból épített magának vakurendszert, ez aztán kimondottan előnyösnek bizonyult. Max Pinckers szerint van egyfajta felforgató jelleg, ami belopakodik az ilyen konstruált helyzetekbe. Ezt sosem lehet pontosan meghatározni. Soha nem lehetsz biztos semmiben.

A hazug kommunikáció, a propaganda mindig, már az első pillanatban leleplezi magát. Teljesen világos, hogy mindaz, amit állít, hazugság, és valószínűleg pont az ellenkezője igaz, vagy még rosszabb esetben az sem. Idevág Esterházy Marcell kortárs magyar képzőművész 2015-ös, A hazug paradoxona című munkája. A mű két, kézzel írt mondatból áll, a fehéren világító neonból készült szöveg mindössze ennyit állít: „A következő mondat igaz. Az előző mondat hamis.”