A pillanat, amikor elnéptelenedik a Föld

Thieu Riemen fényképein a tájképfestészet évszázados hagyományának nyomai tisztán kivehetők. De ezek a képek az emberiséggel egyidős küzdelem nyomai köré is szerveződnek: a tájon ejtett sebek köré, amit akár mezőgazdaságnak is hívhatunk. Rengeteg brutálisabb nyoma van a Földünkön az emberi beavatkozásnak, de ezek a puha fényekben rögzített tájak is képesek nagyon baljós érzéseket kelteni.

A holland művész eredetileg festőművésznek, majd művészettörténésznek tanult. A fotográfia folyamatos része volt a munkásságának, és valójában úgy fényképez, mintha ő is az egyik újkori holland tájképfestő lenne. Hollandia déli részén született, a képeit túlnyomórészt a Tillburgot körülvevő területen készíti a mai napig.

Horizont a lábunk alatt

„Hollandia nagy része alacsony mocsár, amelyet a Rajna és a Maas folyók deltái alkotnak – írja Ryan Nemeth a szerzővel készített interjúja bevezetőjében. – Az ország egyharmada egykor a tengerszint alatt volt, azóta gátakkal visszahódították, és szélmalmok által működtetett szivattyúkkal víztelenítették. Egy ilyen sík környezetben a horizont mintha a lábunk alatt húzódna; így a fölöttünk lévő égbolt elnyomja a látványt. A holland tájképfestészet és fotográfia egyik jellegzetessége, hogy az égboltnak szentelt tér mennyisége eleve megkülönbözteti őket. Ez mindig is így volt, amióta a hollandok az 1600-as években elkezdtek tájképeket festeni.”

De ez a táj már nem az a táj, amit a holland mesterek festettek. A holland táj a tágas horizontja ellenére méretéből adódóan mindig is nagyon kis léptékű volt. Mára sűrűn lakott, jelentősen iparosodott, mindenféle épített objektummal túlzsúfolt a terület, az eredeti természet jóformán teljesen kiszorult. A változások itt is azzal a céllal történtek, mint az egész bolygón, hogy a növekvő lakosságnak élelmet, lakhatást, energiát biztosítsanak. A terjeszkedés itt már elérte a határait, ehhez az itt élők már a tengertől is sajátítottak ki újabb területeket.

A kihasznált táj látványa

Van valami tapinthatóan optimista érzés is, amikor ezeket a képeket nézzük. Ez pedig a hely szelleme (genius loci), ami Thieu Riemen munkáiban leginkább a kötődést jelöli. A tájak gyerekkorának a tájképei, szereti ezeket a helyeket, de a kötődés legalább ennyire kulturális is. A képalkotás évszázados hagyományait ápolva patriótaként rögzíti a földdel folytatott kizsákmányoló harcunk jelenét. De kettősség van a küzdelemben is. Egyrészt hősies, mert a földművelés látszólagos sikerével élelmet szereztünk magunknak, de a kihasznált táj látványa végül otthontalanná teszi a két kezünkkel felépített otthonunkat.

Borzasztó nehéz valamit pontosan úgy lefényképezni, ahogy azt látjuk. A fényképezőgép beállítása egy sokkal szűkebb spektrumot érzékel, mint az emberi szem. De a fotós nemcsak a kiváló fénykezeléssel képes elhelyezni minket, nézőket a tájban. Enyhe, 24 mm-es nagylátószöget használ, amitől a végeredmény olyan, mintha a perifériás látásunk szélein kiélesedne a kép. Ebben a nagyobb plánban már a látómezőt teljesen bejárhatja a tekintetünk, mintha magunk is jelen lennénk.

A fotók gyakran alkonyatkor vagy gyenge fényviszonyok mellett készülnek. Ember már ilyenkor nincs a képeken, a napi munka a földeken véget ért. Ez a különös időszak olyan, mintha azt a pillanatot rögzítené, amikor éppen elnéptelenedett a Föld. Egyszerre látjuk a mulandóságot és ezen keresztül a hiábavalóságot is. A természet és a kultúra küzdelméből valószínűsíthetően az erősebb, a természet marad felül. Mindig is volt egy szimbiózis az emberiség és a természet között, többé-kevésbé ezek a helyek természetesnek tűnnek, hordozzák a természet összetevőit, de csak úgy, ahogy ezt az ember már a maga számára elrendezte.