A Mikulás elveszíti az ujjait, amikor kilép a helikopterből, hogy integessen a gyerekeknek
2021. november 21. – 23:30
Michael E. Northrup képei első ránézésre a privát fotók világából lehetnek ismerősek. Annyi a különbség, hogy ezeket a fotókat nem a bolhapiacokon vadászták össze, készítőjük mindig ugyanaz a személy. Szerintem ez azért nagy szám, mert ekkora mennyiségben az ilyen fotográfia, ami alapból írja át a valóságról meglévő feltételezéseinket, egyetlen szerzőtől eléggé ritka.
Szóval nem holmi manipulált és megrendezett képi világot látunk, inkább elképesztő szenvedélyt a fotográfia iránt. A megoldókulcs: erős színek, határozott kézjegy, következetesség. Mi meg nézőként máris Csodaországban találjuk magunkat. Az amerikai művész sosem rendezi meg a képeit, maximum néha odaszól, hogy hé, légy szíves, állj már odébb, vagy annyit kér az adott pillanatban, hogy valaki inkább maradjon úgy.
Vilém Flusser A fotográfia filozófiája című könyvében így definiálja a fotóst: „Az az ember, aki azon igyekszik, hogy képbe tegyen át olyan információkat, amelyeket a fényképezőgép programja nem irányzott elő.” Michael Northrupnak egy picivel több is sikerült, mert ezeket a képeket maga a valóság sem irányozta elő.
Maradjunk még a flussér-i fogalmaknál, ahol az apparátus (a fényképezőgép) a gondolkodást szimuláló játékszer. Itt is egy kicsivel többet kapunk, mert nem csak annyi maradt ránk, nézőre, hogy a szerző képek mellé írt gondolatait hümmögve olvasgathatjuk. Ha jól kap el minket a látvány, inkább azon kezdhetünk gondolkodni, hogy valójában itt az életben mi is az, ami egyáltalán életszerű lehet. Erre való a jóféle dokumentarista fotográfia, mert rámutat, hogy a valóság mennyivel gazdagabb tud lenni a képzeletnél. Hamar kiderül, mennyire beszűkült szemmel nézelődünk a világban, és mennyire elhamarkodottan vagyunk képesek ítélkezni.
Bátran feltételezhetjük, a fényképezőgéppel képeket készítő emberek elgondolkodnak azon, hogy ez miért és mire is jó, legalább nekik. A felületesen trashnek nevezett műfaj óta tudjuk, hogy vannak a véletlent eszünkbe juttató képek. A véletlenekkel kapcsolatban az a végtelen tisztességes helyzet, hogy a fotósoknak tenni is kell érte. Biztosak lehetünk abban, hogy az itt látható válogatás rengeteg – itt és az életműben sem látható – kevésbé sikerült képet is feltételez. Az olvasónak ez a kis szórakoztató szkrollozás a fotós részéről tetemes munkával járt.
Az 1948-as születésű, marylandi művész weboldalán található hitvallás lerántja a leplet Northrup valóságáról. Megint az derül ki, hogy a gyermekkori környezet egy életre meghatározó: „Szeretem az iróniát... nem kizárólag, de különösen nagyra értékelem. És ez sok munkám alapjául szolgál. Bizonyára édesanyám hatott rám, aki nevetett az olyan híreken, mint »A Mikulás elveszíti az ujjait, mikor kilép a helikopterből, hogy integessen a gyerekeknek«️. Az 50-es években a bátyám azt mondta, hogy az összes sci-fi és horrorfilm, amit láttunk, dokumentumfilm volt. Apám pedig orvosként, sebészként és halottkémként humorral töltötte meg a vacsoraasztalt olyan dolgokkal kapcsolatban, mint a bélelzáródás vagy az öngyilkosság. Az egész családom nagyszerűen tudta kihozni a tragédiákból a humort, így alakult ki a látásmódom. Számomra a fényképezés a mindennapi életemről szól, azokról a jelentőségteljes képekről, amelyeket ki tudok belőle hozni, és a személyes látásmódomról, amelyet ezekbe a vizuális megfogalmazásokba beleviszek.”
Michael E. Northrup más műfajokban is aktív fotós. Sajtó- és reklámfotósként kezdte, mára több évtizedes tapasztalata van ezeken a területeken. 1997 óta dolgozott már Super Bowl-reklámban, az Adobe-nak, a Ford Motor Co.-nak, több egyetem is az ügyfele volt. Többek között a Washington Post, a New York Times és a Wall Street Journal közölte a képeit.
