Sosem tudhatod, mikor köszöntél el utoljára

2021. szeptember 19. – 15:40

Fotó: Deanna Dikeman – 1991

Megfigyeltem az egyik idősebb rokonomon, hogy az utóbbi években egyre nehezebben búcsúzik el. Először az tűnt fel, hogy kerüli a tekinteteket és a nagy ölelkezéseket, de jó pár év eltelt, mire észrevettem, hogy ilyenkor könnyes a szeme. Sose jeleztem, hogy ez nekem feltűnt, és azt se mondtam neki, hogy ne féljen, hamarosan jövünk újra. Tudom, attól félt, talán utoljára látjuk egymást, és lássuk be, efelől valójában nem nyugtathatunk meg senkit sosem.

A kitartó és hosszú távú fotósorozatok a fotográfia különleges darabjai, mert elképesztő erővel képesek beszélni arról, amit egyébként is érzünk a fényképekkel kapcsolatban. Minden egyes fénykép, de a családi fotók különösen, az idő múlását dörgölik az arcunkba. Azért fényképezzük a szeretteinket, hogy legyen emlékünk róluk azokra az alkalmakra, amikor éppen nem látjuk egymást, vagy azokra, amikor közösen jókat nevetünk egymás emlékein. Gyakran a fényképezés apropóit családi eseményekben rejtjük el, de valójában kétségbeesetten kapaszkodunk valamibe azzal a bizonytalan érzéssel szemben, hogy nem tudjuk, látjuk-e még egymást valaha. Talán ez az egyik legerősebb késztetésünk szeretteink dokumentálásával kapcsolatban.

Deanna Dikeman, mint az emberek többsége, felnőttkorára elköltözött a családi házból. Később ez a ház már nagy volt két embernek, és szülei eladták, de ugyanabban a városban, az iowai Sioux Cityben vettek egy kisebbet. Ez a kilencvenes években történt, a fotós akkorra már a harmincas éveiben járt. Saját elmondása szerint egyrészt azért kezdte fotózni szüleit, hogy valamit átadjon a nyugdíjaskor idilljéből, de a másik ok végül egy teljesen hétköznapi rituálé körül találta meg a helyét. „A szüleim öregedtek, és az ember sosem tudhatja, hogy egy búcsú mikor lehet az utolsó. A fényképek a mi távozási rituáléinkká váltak; bepakoljuk a bőröndöket a kocsiba, ölelés és puszi, integetünk egymásnak, elhajtunk” – így kezdett megbarátkozni a búcsúzás fájdalmával.

A Leaving and waving című fotósorozat végül huszonhét éven át dokumentálta a búcsú pillanatát. Van, hogy a szülőkön kívül más is feltűnik a képeken: arra járó szomszéd, nagynéni, testvér vagy az azon a vasárnapon szintén a látogatóba érkező nagybácsi. A fotográfiák cseppet sem monoton módon ismétlik ezeket a pillanatokat. Azon kívül, hogy változnak az évszakok, a két főszereplő szemmel láthatóan öregszik. A látogatások közben azonban láthatjuk, hogy Deanna Dikemannak gyereke született, vagy azt, hogy belóg egy öreg kutya füle, de néha sejthetjük, hogy a kocsik is cserélődnek. Időnként ezek a jelzések a személyes teret és a fényképeken való részvételt jelzik. Ha jól figyelünk, azt is láthatjuk, hogy egyszer csak eltűnik a kamerát tartó kézről a jegygyűrű.

Dikeman édesapja halt meg először, 2009-ben, néhány nappal a kilencvenegyedik születésnapja után. Anyja egy fájdalmas félmondatával jelezte, hogy nincs több fényképezés, de ez inkább a gyász hangja volt, a találkozások elválaszthatatlan részévé vált a búcsú dokumentálása. Ha fotós van a családban, az ilyen dolgok természetesen keverednek össze a hétköznapi mozdulatokkal. A ház előtt az anyja már többnyire csak egyedül állt ki integetni, majd végül ő is eltűnt a képekről, maradt az üres kocsifelhajtó. 2017-ben költözött be egy nyugdíjasotthonba, ahol még abban az évben álmában érte a halál. Az egész projekt alatt általában mindig csak egy kép készült, lazán és kézből, főleg a kocsiból. De az utolsó felvétel közvetlenül anyja temetése után nehezen készült el: Deanna Dikeman ekkor kivételesen állványra tette a gépét, és ötvenszer exponált.

Két éve tavasszal a fia – aki először csecsemőként gyerekülésben tűnik fel a képeken, majd évek múlva már ő ül a sofőrülésen – elhagyta az otthonát. A Missouri állambeli Columbiába költözött, az egyetem után keleten kapta meg első állását, az ő útja arra indult el. Begyömöszöltek mindent az autójába, és ahogy a kocsifelhajtón álltak, az anyjára nézett, és megkérdezte: „Nem akarsz fényképezni?”