Nápolyt látni és örökké élni

A Johann Wolfgang von Goethének tulajdonított mondás eredetileg úgy hangzik: „Vedi Napoli e poi muori”, azaz Nápolyt látni és meghalni. Ezt a címet adta projektjének Sam Gregg londoni autodidakta portré- és dokumentumfotós is, aki 2016–2017-ben egy teljes évet fordított Olaszország déli fővárosának megismerésére.

Bár a maffia jelenlétéről és bandaháborúiról is ismert városról elsőre talán más jut eszünkbe az idézet kapcsán, az eredetileg arra utal, hogy ha Nápolyt láttad, már nyugodtan meghalhatsz, hiszen láttál mindent, amit az életben látni érdemes. Hogy a történelem során mennyit változott Nápoly és a város megítélése, azt jól mutatja, hogy a fenti mondást Rómával már többet hallani.

Mi maradt mára a görögök, rómaiak, normannok, franciák, spanyolok által uralt gazdag városból? Az omladozó barokk, rokokó, reneszánsz paloták, templomok, épületek összes kifakult szegletében, minden művirággal körbefont, pislákoló ledes fali oltárban ott a dicső, büszke múlt, ami máig meghatározza a nápolyiakat. A neapolitanók őszinte, folyamatosan nyüzsgő emberek, de mégis mások, mint a többi olasz: ahogy egy helyi graffitin is látható, „Napoli non é Italia”, vagyis Nápoly nem Olaszország.

A rendkívül zárt, tradíciókra és kimondatlan törvényekre épülő élet mögött Gregg fotóin egy másik világot ismerhetünk meg. Megmutatja, hogy a nápolyiak fogékonyak a szépségre, különcségig fokozva imádják a divatot, képesek egy atlétában izzadva tologatni a kézikocsit, egész nap kiabálva, hogy „un euro! un euro!”, mindegy, hogy padlizsánt, barackot vagy épp telefontokot árulnak, hogy aztán tökéletesen megborotválkozva a legjobb öltönyükben korzózzanak a templomba menet.

A napcserzette nápolyi arcok redői között ott van a szegények harca a túlélésért, az apa munkája a gyerekek eltartásáért, évezrednyi nápolyi és pár emberöltőnyi családi büszkeség. Kemény vonások, mégis mindegyik gyönyörű. Miután Sam Gregg hónapokig fotózott Nápolyban, a helyiek megszokták, majd lassan beengedték az otthonaikba is. Elmesélték neki az életüket, megmutatták szerelmeik fotóit, feltárták előtte gyengeségeiket.

Így kerültek kamerája elé a kikötő melletti Lido Mappatella tenyérnyi koszlott homokjában a strandot meglátó fürdőző gyerekek; a virágok között feszítő Alessandro; Gennaro, az egykori nagymenő cigarettacsempész; Luigi, a hajszálcsíkos öltönyben járkáló playboy; Maria, a fiatal transzvesztita madarász; a város minden pletykáját ismerő és megosztó Rita; a környék legzordabb tekintetű fogorvosa; Salvatore, a ragyás képű önjelölt nőcsábász és rengetegen mások.

Sam Gregg 2018-ban visszatért Nápolyba, azóta is folyamatosan dolgozik ezen az anyagán. De bármennyi időt is fordít rá, nehezen érhet csak a végére. Nápolyt látni és meghalni? Aki egyszer belevág a város és az ott lakók titkainak megismerésébe, annak inkább örök élet a jutalma.

Szöveg: Bakró-Nagy Ferenc; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs