Kis Pista az idegenlégióban

2021. június 06. – 23:19

frissítve

Kis Pista az idegenlégióban
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

Másolás

Vágólapra másolva

Szakadt képek az idegenlégióból: hogy honnan kerültek elő, kik vannak rajtuk, hány tonna követ törtek, mennyi vért ontottak, hány kilométert meneteltek, miféle büntetéseket kaptak és milyen dicsőségeket szereztek Franciaországnak, nem tudhatjuk. Csak azt, hogy a foszladozó fekete-fehér alakok részben magyarok lehettek. A fotók az egyik legnagyobb hazai fotós magángyűjteményből, a Hórusz Archívumból származnak, a képek hátoldalán egy-egy megkopott ceruzás feljegyzés: jobbról Kis Pista újonc, idegenlégió.

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos SándorFotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

A francia idegenlégióban gyűl össze a világ nemzeteinek söpredéke. Ezzel a tételmondattal kezdte beszámolóját a légió borzalmairól a népszerű vasárnapi lap egyik 1930-as száma, és „megszökött bűnösök, könnyelműségük, vagy családi viszonyaik következtében reményüket vesztett fiatalemberek, kalandorhajlamú, fejletlen értelmű, zavaros gondolkodású legények” sorolásával folytatta a kontúrozást. A hírlapok szerint bűn, eltévelyedés és kalandvágy vitte a magyarokat a militáris infernóba, aminek jellemzéséhez nem spóroltak a jelzőkkel: „Az idegenlégió olyan pokol, amelynek állandóan nyitva van a kapuja, s várja az elkeseredett, vagy kalandvágytól izzó agyú embereket”, akik aztán soha nem hallott távoli tájakon ontják vérüket a francia trikolórért.

A két világháború közötti sajtó bővelkedett a francia idegenlégió történeteiben, de ezek nem Senki Alfonz, Tuskó Hopkins vagy nagy Levin szórakoztató kalandjai voltak. A hitelességet ígérő beszámolókban nem szólt állandóan a vidám kliperi, kliperi, klapp, mint A láthatatlan légió indulójában; ha már Rejtő, akkor inkább Verdier őrmester, az Oroszlán szavai jöhetnek elő:

„Maguk beléptek a légióba. Ez nagy szerencse és megtiszteltetés, aminek állandóan tudatában legyenek. Csak ezért rimánkodom magukhoz. Ha így lesz, akkor úri életüket biztosították. Kényelmes, gondtalan helyre jöttek. Én vagyok ugyanis a legjobb ember a világon. Egy időben a legénység atyjának neveztek. Csak azt nem szeretem, ha packáznak velem. Aki ilyesmivel próbálkozik, az később megbánja. Sajnos tanúkkal nem igazolhatom állításomat, mert szóbanforgók közül ma már egy sem él.”

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

Gorcsev Iván szerint belépni a légióba igazán semmiség, de ezzel azért a magyar újoncok néhány nap után nem biztos, hogy egyetértettek volna. Az 1830-ban alapított idegenlégióban mindig voltak persze magyarok is. Nem csoda, hiszen a légió eddigi fennállása alatt vagy százezer külföldi zsoldost alkalmazott és fogyasztott el. Mint a húszas években egy pesti cikk fogalmazott:

„A légióban a világ összes nemzetiségei feltalálhatók a legfeketébb sudáni négertől az amerikai yankeeig. A legforróbb vérű spanyol hidalgótól a sárgabőrű, mandula-szemű japánig. Igazi bábeli nyelvzavar, de a »Gardez-Vous« (vigyázz) vezényszóra minden fül ügyel és minden mell falat képez az ellenség előtt.”

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

A megalakulása után eleinte szedett-vedett csürhének számító idegenlégiót, a Légion étrangère-t az állománytól való félelmek miatt sokáig nem is engedték a kontinentális Franciaországban állomásozni. És bár a kétes elemekből idővel professzionális elit alakulat lett, továbbra is hírhedt társaság volt, aminek hatóerejénél csak a legendája volt nagyobb. Hadi érdemeit elsősorban az 1866-os mexikói hadjáratban alapozta meg, ahol a cameroni csatában az utolsó emberig harcolt a túlerővel szemben, azt is kiérdemelve, hogy a csata, valamint Danjou százados és két főhadnagyának neve aranybetűkkel vésődjék a párizsi Invalidusok falába és az örökkévalóságba.

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

Az idegenlégiót szinte mindenhol bevetették, ahol francia érdekek forogtak kockán, a krími háborútól Piemontig, Szenegáltól Kelet-Ázsiáig, Madagaszkártól az óceániai szigetvilágig. Na és keresztbe-kasul Francia-Afrikában, ahol különösen Algéria, Marokkó és a Szahara pokla forrt össze a 48 fokban, tűző napon menetelő zsoldossereggel.

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

Az itt látható képek többsége is valahol itt készülhetett, de a felvételek pontos koordinátái ismeretlenek, az is valószínűsíthető, hogy több égtáj távoli légiós emlékei kerültek idővel egymás mellé. A fotók ezúttal is a Hórusz Archívumból, Kardos Sándor Kossuth-díjas operatőr egymillió képet számláló privátfotó-gyűjteményéből származnak. A pontos származási helyet a világban sokfelé vásárló gyűjtő sem ismeri, az azonban mégis feltehető, hogy a fényképek egy magyar legionistához kapcsolódnak – némelyik fotó hátoldalán ugyanis ceruzával felrótt magyar feljegyzéstöredékek olvashatók.

A történeti kutatások úgy becsülik, hogy megalakulása óta körülbelül négyezer magyar harcolhatott a francia idegenlégióban – igaz, a legtöbben nem a Rejtő-regényekben is legendásított korszakban, hanem később, 1956 után. De már az első világháborúban is vagy 300 magyar verekedett az antant alá tartozó francia zsoldosseregben a gyarmati harctereken, a háború után pedig főleg Marokkóban és Szíriában vettek részt gerillaharcokban.

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

A húszas években a sajtó rendszeresen írt arról, hogy az idegenlégió „lelketlen ügynökei” belépésre csábítják magyarokat. Ennek tulajdonította Erdős Sándor szabómester is a rendőrség eltűnési osztályán, hogy két segédjének és egy kávémérő 16 éves fiának rejtélyesen nyoma veszett. Mások Bécsen keresztül jutottak ki Marseille-be, ahonnan az újoncokat aztán áthajózták Algériába.

„Lelkiismeretlen ügynökök Abd el Krím ellen viszik harcolni a magyar fiúkat. A bécsi pályaudvarok környékén, a hajóállomások közelében áldozatokra lesnek a napidíjas ügynökök, akik a naiv fiatalembereket bizalmasan félrevonják és eget-földet ígérnek nekik, ha beszegődnek a légió katonái közé”

− állt egy 1925-ös lapban, amiben az olvasóközönség kedvéért a gyors újoncozást is megidézték.

„Nézze barátom, ne legyen gondja arra, hogyan helyezkedjék el. Adok magának egy címet, azt az irodát keresse fel. Ott rögtön kap munkaalkalmat, sőt előleget is kérhet.” Az illetőnek azután elvették az útlevelét, ujjlenyomatot vettek tőle, majd közölték vele, hogy jelenjen meg a kötelező orvosi vizsgálaton.

A besorozott légiósok a rémtörténetek szerint a nagy ígéretek után csak néhány centimes-ot kaptak, majd az algériai Szídi-Bel-Abbeszban megkezdődött a négy hónapig tartó kegyetlen kiképzés. Ötvenpercnyi masirozás, tízperces pihenő, majd újabb ötvenperces menet a légió szokatlanul lassú, 88 lépés/perc ritmusában, rendszeres éjjeli kivonulások hajnali fél 4-től harcászati gyakorlatokkal, majd holtfáradtan vissza a barakkba, ahol „alig hogy lélegzethez jut, már újabb katonai gyakorlatok kezdődnek”.

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

A korabeli világsajtóban nagy visszhangja volt egy amerikai katonatiszt és újságíró cikksorozatának: Benneth J. Doty megszökött a légióból, és csak diplomáciai közbeavatkozás mentette meg a szökés miatt rá mért halálos ítélet alól.

„A legkisebb vétségért szigorú büntetésben volt részünk. Akinek kitisztítatlanul találták a fegyverét, az négy vagy nyolcnapi börtönt kap, s a visszaeső bűnösök sokkal súlyosabb büntetésben részesülnek. Ugyanilyen büntetés járt, ha port találtak az ágy alatt, vagy ha valakinek piszkos volt a ruhája. Mindez legalább nyolc napot jelentett a »plute«-ben. A plute kemény büntetés a légióban. Ez azt jelenti, hogy harminckilós homokkal teli zsákot kell cipelni a vállon, naponta, legalább kilenc óráig, s óránkint mindössze tíz-tíz percnyi pihenővel. Azoknak az embereknek, akiket így büntettek meg, a börtön udvarán egymás mögött kell lassan sétálniok, anélkül, hogy egymással csak egy szót is válthatnának. És e súlyos büntetés letöltését mindig a legforróbb időszakra osztják be.”

A legionisták alapesetben öt évre kötelezték el magukat, ezután elvileg megszerezhették a francia állampolgárságot, 15 év után pedig szerény nyugdíjat is kaphattak. „Ilyen nyugdíjas légionista azonban ritka, mint a fehér holló” – festettek sötét képet a magyar lapokban megszólaltatott veteránok. Mint az a Zsuppán Lajos, aki a zsebében öt frankkal keveredett haza egy évtized után, hogy aztán Nagykanizsán eladja a télikabátját is, hogy vehessen egy vonatjegyet. „A zsoldból nem lehet takarékoskodni. Három évig én is zsold nélkül voltam. Tudniillik azok, akiket egyszer a hadbíróság elítélt, hátralévő idejüket zsold nélkül szolgálják le. A francia hadbíróság pedig, a legcsekélyebb dologért elítél minden idegenlégionistát.”

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

A vasfegyelemért elsősorban az őrmester volt a felelős, az élet és halál valódi ura, aki az elvárás szerint úgy ismeri az embereit, mint a nyitott könyvet. Hogy a kegyetlen katonai regula a hiszékeny szerencsétlenek embertelen kihasználása volt, vagy máshogyan nem is lehetett volna fenntartani a rendet egy ilyen merítésű társaságban, ahová egy hamis név bemondásával bekerülhetett akárki, megoszlottak a vélemények. A legionisták erkölcseiről mindenesetre szintén valóban rejtői színű történetek keringtek.

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor

„Ha a városokban egyik-másik üzletben »monsieur«-nak szólítják is őket, ezt a fehér európaiak és a bennszülöttek csak félelemből teszik, nehogy a »vendég« felbőszülve leszúrja bajonettjával, felgyújtsa és kirabolja üzletét. Mint az ördög a tömjén elől, annál jobban szöknek a legszájasabb spanyol legények és arabok, a hatalmas négerek a berúgott hősök elől, mert ahova ők vágnak, ott a seb be nem heged, s ahova ők lépnek, ott fű többé nem terem. Jaj annak, ki ezeknek az elszánt, önmagukkal meghasonlott, állandóan részeg embereknek a kezébe kerül”

− írta Kolonits Ferenc Az izzó homok hősei címmel A Magyar Detektívben. Igaz, amilyen züllött a légió erkölcsökben, olyan elszánt és fenséges a tűzben: „Józanon összetartanak s egymásért még a pokol kapuit is képesek megostromolni.”

Hogy a bajtársiasság mellett a légió mindennapjai mégis inkább a reménytelenség légkörében teltek, azt egy volt tizedes, Sámson Frigyes írta meg Mektub című regényében. Ő öt évet töltött a légióban, és úgy látta, a légiós élet mindenekelőtt egyhangú és szürke. A harc ritka, a mindennapokat az értelmetlen menetelés, favágás, kőtörés, útépítés teszi ki heteken, hónapokon, éveken át, miközben a sakálok szüntelen ordítása szép lassan megőrjíti a legionistákat. „Az afrikai nap tüze, az oázisok pálmái, Marokkó színes forgataga csak kulisszák: a lelki légkör iszonyatosan nyomasztó és csak arab filozófiával viselhető el. Ennek a filozófiának magva a »mektub«, ami annyit jelent: »meg vagyon írva«... a számunkra rendelt sorsot semmi sem képes megváltoztatni.”

Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Fotó: Hórusz Archívum / Kardos Sándor
Szöveg: Kolozsi Ádám; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs