Hermann Ildi szerint a világ

2021. május 23. – 22:48

Másolás

Vágólapra másolva

Különösen nehéz elfogadni, ha valaki fiatalon hal meg, egy alkotó esetében a feladatot még az is megnehezíti, hogy életműve sem folytatódik tovább. Ráadásul Hermann Ildi fényképezőgéppel a kezében egyszer már legyőzte a halált, súlyos betegségét és gyógyulását csakúgy végigfotózta, mint azt a feje tetejére állt világot, amiben lánya születése után találta magát.

A legjobb értelemben vett dokumentarista fotográfus volt: személyes hangvételű munkáit többnyire szűkebb környezetében találta meg. Úgy fotózott, hogy nem hagyta érintetlenül azt, amit látott. Amikor csak tehette, beleszólt sajátos fanyar humorával, csavart rajta egyet. Utolsó munkáiban, a holokauszttal kapcsolatos sorozataiban azt mutatta meg, mennyire fontos az emlékezés, mert múltunk letagadhatatlanul közös.

Hogy milyen a világ Hermann Ildi szerint? Az életművének lezárására tett első kísérletként még június 11-ig látható egy átfogó kiállítás az Inda Galériában. A kiállítás kurátorai, Csizek Gabriella és Somogyi Zsófia szerint „Abszurd. Végtelenül ismerős. Különös. Mindennapi. Lélegzetelállítóan fájdalmas. Izgalmas. Sűrű, vagy éppen egészen üres(nek tűnő). Vagyis éppen olyan sokféle, amilyennek mi is ismerjük. Csak éppen ő olyan látványokban mutatja meg, amelyek bármennyire is ismerősek, mégis meglepnek, csodálkozásra késztetnek. Nahát, tényleg. Ez ilyen? Ez ilyen. (…) Két éve halt meg Hermann Ildi, és hiánya még mindig felfoghatatlan. Ennyi idő sem volt elég, hogy el tudjuk fogadni: nem folytatódik az az életmű, amely egyszerre állt erősen összefüggő, ugyanakkor váratlan fordulatokat is hozó sorozatokból. A kötőanyag az a látásmód volt, amely már a kezdetektől jellemezte Ildit, és csak mélyült az idők során. Humora, empátiája, és az abszurditás iránti fogékonysága szinte egyedülállóvá tette alkotásait, s különös módon minden témában érvényesült: legyen szó néma enteriőrökről, zavarba hozó tárgyegyüttesekről, hétköznapi vagy éppen kiemelkedő pillanatokról, ahol az emberi alak és a környezet együttesen hozta létre az abszurd látványt.
Ildi szerint: ilyen volt a világ, amikor ő nézett rá. ”

Hermann Ildi
Hermann Ildi

Feltétlenül szánjon a megszokottnál több időt a kiállításra, mert egy kétórás videóinstallációt is megnézhet, de láthatók a titokban készült sonderkommando-fényképek is. Az itt következő válogatásunkban időrendben tekintjük át a fotóművész munkásságát. Első ránézésre talán bizonyos munkák nagyon különböznek majd a többitől, de valójában mindegyik egy következetes gondolkodás kapcsolódó állomása. Legutóbbi terve, amivel a Capa Nagydíj 2019-es ösztöndíjasa volt, már nem készült el, Utolsó túlélők munkacímmel az itthon maradt zsidók hiányzó történeteit szerette volna megmutatni. Lehet, ezek a történetek valóban láthatatlanok maradnak.

Közeg (2005)

Tárgyak, enteriőrök, ahogy talán már annyira nem is érdekesek senkinek, hétköznapi és elhasznált dolgok, simán elmennénk mellettük. A határozott és sokszor szimmetrikus kompozíciók újra jelentőséggel ruházzák fel a nosztalgikus tárgyi világot.

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi
Nyaralók (2006−2007)

Két nyáron át fotózta, főleg a Szentendrei-szigeten. A kiindulópont egy ’65-ös katalógus volt, amiből a telektulajdonosok megvásárolhatták a terveket, melyek alapján megépíthették nyaralóházaikat. Ezekből azonban kevés maradt, nyilvántartás nem készült róluk. Így a sorozat kibővült, és a kor víkendház-építészetének átfogóbb képét adta végül. Ezt a sorozatot is látszólag átjárja a nosztalgia, de lakóikkal együtt már rögtön a jelenbe kerülünk, méghozzá egy olyan helyre, ami nincs is olyan messze tőlünk. 2012-ben a sorozat a Lucien Hervé és Rudolf Hervé emlékére alapított pályázaton a zsűri különdíját kapta.

Fotó: Hermann Idli
Fotó: Hermann Idli

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

NHL (2007)

Hermann Ildi lánya születése után köhögni kezdett. Sehogy sem akart kiderülni, mi is a probléma, egyik orvostól a másikig ment, végül rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála. Két hónapos gyermekével a kezében döntött úgy, hogy végigfotózza a betegségét. Később ismerte csak fel, hogy a fotózás tulajdonképpen terápia volt, amivel eltávolította magától a betegséget, mintha nem is vele történne ez az egész.

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Lányaink (2008)

Minden bizonnyal ez a legfelszabadultabb sorozata a fotóművésznek. Gyógyulása után lánya mellett fedezi fel újra saját látásmódját. Élvezi a váratlan pillanatokat, különös helyzeteket és a gyermekeken keresztül megjelenő szürreális állatvilágot. Azzal is vitatkoznak a képei, hogy mi is az, ami az életben megörökítésre méltó pillanatnak számít, de lehet, nem is vita ez, hanem egy szimpla válasz: lehet máshogy is csinálni.

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

3 hónap 3 nap (2011)

Ez a történet egy három hónapos csecsemő bölcsőhalálának feldolgozásáról szól. Itt jelenik meg először a zsidóság hagyományok formájában. Minden egyes kép hordozza a kisbaba emlékét, vagy megmutat valamit a szertartásos gyászból. A család a gyász hetében otthon maradt, a tükröket letakarták, láthatjuk a kisfiú nővérének rajzát, amit öccsének rajzolt, vagy a gyógyszert, amit az anya azért szedett, hogy elapadjon a teje.

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Tetoválások (2015)

Négy éven keresztül készülő sorozatában újra az abszurdabb nézőpontot kereste. Főleg balatoni strandokon járva gyűjtötte össze azokat a tetoválásokat, amik nem díszítőelemek, hanem inkább hitvallásszerű üzeneteket mutatnak a külvilág felé.

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

HátraArc (2015)

A holokauszttal foglalkozó sorozatainak első darabja a Saul fia című film forgatásán készül. A forgatások szüneteiben fotózza a portrékat, közvetlenül a jelenetek után, amikor a szereplők lelkileg még az eljátszott szerep hatása alatt vannak, nem instruál, hagyja, hogy a személyes élmény, a szereplők saját ráhangolódása jelenjen meg a fotókon.

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi
Hiányzó történetek (2017)

Személyes élményből indul ki, saját nagymamájának soha fel nem tett kérdéssel járja körbe a New York-i magyar holokauszttúlélőket. Nemcsak fényképez, hanem azt kéri az emberektől, hogy meséljék el a történetüket és ezeket le is jegyzi. A felkavaró emlékezéseket először a régi Indexen közli több héten át, később itthon és a New York-i Balassi Intézetben is bemutatja, halála után örökösei könyvet adnak ki belőle. Ennek az anyagnak lenne a folytatása Az utolsó túlélők munkacímmel a magyarországi túlélők beszámolói és fényképei, de ez a sorozata már nem készül el.

Pipi néni – Fotó: Hermann Ildi
Pipi néni – Fotó: Hermann Ildi

Evi – Fotó: Hermann Ildi
Evi – Fotó: Hermann Ildi

Csibe – Fotó: Hermann Ildi
Csibe – Fotó: Hermann Ildi

Fotó: Hermann Ildi
Fotó: Hermann Ildi

Hermann Ildi Ez mind én vagyokcímmel megjelent utolsó interjújában magáról így vallott:

„(…) Abban biztos vagyok, hogy a magyarságom és a zsidóságom között nem akarok választani, sőt, nem is gondolom, hogy döntenem kellene a kettő között. De a címkézések itt nem érnek véget, hogy magyar zsidó vagyok. Az adott helyzettől függően ehhez hozzátehetem azt is, hogy nő, anya, fotós, kelet-európai és így tovább. Amikor a lányomról készítettem fotósorozatot, akkor elsősorban anya voltam. Amikor a New York-i magyar zsidókat fényképeztem, akkor zsidó voltam. Ha meg külföldön járok, akkor gyakran elsősorban magyar vagyok, hiszen olyankor kiélesedik a figyelmem a magyar vonatkozású dolgokra. Ez mind én vagyok…”