Az erdélyi Pávafalván régen még az is okot adhatott egy új kút megépítésére, ha meghalt valaki a családban. A helyi hagyomány szerint az elhunyt halála után negyven nappal a hozzátartozók kutat ásattak vagy rendbe hoztak egy már meglévő vízforrást, ami mellé gyakran keresztet vagy ikont állítottak a halott emlékére. A kutaknak saját neveik és örököseik is voltak, így ha valaki Dumanhoz, Berbecéhez vagy Ifrimhez indult, a szomszédok pontosan tudták, hogy az illető melyik kúthoz készül vízért.
Kútból pedig akadt bőven, mert a falubeliek az évszázadok során annyit építettek egymás mellé, hogy azok szinte egy egész utcát elfoglalnak. A fehérre meszelt kútgyűrűk fölé hosszú farudak magasodnak, amelyek olyan sűrűn sorakoznak a település központjában, hogy a különös kútcsoport 2018-ban még világrekordot is szerzett. A World Record Academy akkor harminc gémeskutat számolt össze egy 2500 négyzetméternél kisebb területen, és a kutak sűrűségét világelsőként tartotta számon.
Persze furcsának tűnhet, hogy miért kellett egyetlen faluban ennyi kutat egymás mellé ásni, amikor egyszerűbbnek tűnik, ha mindenki a saját háza közelében keres vizet.
De Pávafalva (Păunești) földrajzi adottságai alaposan megnehezítették a falubeliek dolgát, mivel a település három dombra épült, ahol a talajvíz helyenként csak több tíz méteres mélységben volt elérhető. A faluközpontban, a Valea Caselor nevű patak mentén viszont jóval közelebb húzódott a talajvíz a felszínhez, ezért a lakosok itt ásták meg a kutakat, majd idővel újabbakat építettek a régiek mellé.
Nagyon örültek a falubeliek, hogy ennyi forrásuk van, de sokáig komoly szervezést igényelt a víz megszerzése, mivel a dombokon élőknek minden alkalommal le kellett jutniuk a faluközpontba, ahonnan a teli hordókat még haza is kellett szállítaniuk. Régen már hajnalban elindultak az emberek a kutakhoz, sokan ökrös vagy lovas szekérrel érkeztek, a vizet pedig nagy fahordókba és dézsákba töltötték, hogy minél többet vihessenek magukkal. Otthon főzésre, mosásra és az állatok itatására használták a vizet, majd amikor a környéken elterjedt a szőlőművelés, még több munkát kaptak a vízhordók, mert a szőlő permetezéséhez is kénytelenek voltak a faluközpont kútjaira támaszkodni.
A kutaknál időnként egész hosszú sorok alakultak ki, így a pávafalviaknak több órát is kellett várniuk, mire megtölthették a hordóikat. Mindez egyébként a közelmúltban sem számított szokatlannak, Gheorghe Popa polgármester szerint a helyiek még az 1980-as évek második felében is szekerekkel hordták haza a vizet, amellyel aztán a házuknál elhelyezett tartályokat töltötték fel.
Volt, aki a családi kutat is megörökölte
A folyamatos vízigény miatt a faluban sokáig jó befektetésnek számított egy új kút megépítése, még akkor is, ha az ásás és a szerkezet kialakítása nagy kiadásokkal járt. Többnyire a tehetősebb családok vállalták a költségeket, de az is előfordult, hogy ketten-hárman összefogtak egy-egy kút megépítésére, amelyből aztán a falu többi lakója is meríthetett. Az építtetők büszkék voltak arra, hogy a saját pénzükből biztosítottak vizet a közösségnek, a kutakat pedig róluk nevezték el, így a nevük még az unokáik idejében is fennmaradt a falubeliek mindennapi szóhasználatában.
A kutak gondozását rendszerint az építtetők leszármazottai vették át, akik a faelemek cseréjével, a kútgyűrűk meszelésével és a vízforrások tisztításával igyekeztek jó állapotban tartani az örökségüket. Hogy ez mennyire komoly családi ügynek számított, arról az Adevărul 2013-as helyszíni riportjában Aurel Berbece mesélt, akinek családja az egyik legjobban karbantartott kút tulajdonosa volt.
Berbece szerint a család idősebb tagjai a haláluk előtt meghagyták az utódoknak, hogy vigyázzanak a kútra, és ne hagyják tönkremenni azt, amit az elődeik építettek. A nagyszülei rendszeresen emlékeztették a fiatalabbakat a kút tisztítására, mert szerintük a víz az ember egyik legértékesebb kincse volt, ő pedig gyerekkorából még jól emlékezett azokra az időkre, amikor a gazdák nagy edényekkel várakoztak a kútnál, hogy vizet vigyenek a szőlők locsolásához.
Berbece 2013-ban már a vezetékes víz előnyeit is élvezhette, mégis szívesebben ivott a család régi kútjából, mert jobbnak tartotta a vizét.
A kutakhoz a halottakról való megemlékezés egyik régi ortodox szokása is kapcsolódott: az ortodox közösségekben pománának nevezik az elhunyt lelki üdvéért tartott megemlékezést és a nevében adott adományt, amelynek egyik fontos alkalma a halál utáni negyvenedik nap. Pávafalván ehhez egy sajátos hagyomány is társult: a hozzátartozók ilyenkor ásattak kutat, vagy hozattak rendbe egy már meglévőt, a vízforrás mellé pedig gyakran kereszteket, feszületeket vagy ikonokat is állítottak az elhunyt emlékére.
A vízhez kapcsolódó halotti szokások más vidékeken is ismertek voltak, Erdélyből is akad rájuk példa. Jankus Kinga néprajzkutató egy tanulmányában arról ír, hogy Gyimesbükkön a temetés után negyven napon át minden nap vizet vittek egy szomszédnak, lehetőleg olyannak, akinek nem volt saját kútja, vagy nehezére esett a vízhordás. A negyvenedik napon a vödröt is a szomszédnak ajándékozták, mert a helyi hiedelem szerint ezzel az elhunytnak is vizet juttattak a túlvilágon. Az elhunytak által készített kutakra és forrásokra szintén vigyáztak, elhanyagolásukat pedig komoly véteknek tartották a helyiek.
Pávafalván a kutak környéke más vallási ünnepeken is megtelt emberekkel, vízkeresztkor például a papok itt szentelték meg a vizet, a szertartásra pedig a falu lakói is összegyűltek. Mitică Sandi helyi lakos 2013-ban úgy emlékezett, hogy régebben akár több ezren is részt vettek a vízszentelésen, amely az egész falut megmozgató ünnepnek számított. Sandi akkor már sajnálattal beszélt a régi időkről, mert addigra megszakadt a kutaknál tartott vízszentelések hagyománya.
De a kutaknak még a falunév eredetét magyarázó egyik legendában is jutott szerep: a történet szerint egy Tifescu nevű földesúr egyszer elveszítette a madarait, az elkóborolt pávákat pedig a kutak közelében találta meg, így állítólag a település neve is innen ered. A román păun szó tényleg pávát jelent, a legenda hitelességéről viszont nincsenek megbízható források, de a Păunești név már egy 1551-es oklevélben is szerepel.
Nem maradt fenn túl sok biztos adat a kutak eredetéről, ezért a helyiek között a korukkal kapcsolatban is különböző történetek keringenek. Egyesek kétszáz-háromszáz évesnek tartják a legrégebbi kutakat, mások valamivel több mint száz évre becsülik a korukat. A község történeti dokumentumaiban egy 1897-es levéltári adatot is említenek, amely szerint akkor már harminc kút volt Pávafalván, további tizenhat pedig a Bou nevű településrész környékén.
Liviu Roman helytörténész szerint a kutak száma az első világháború idején is növekedhetett, amikor román és orosz katonai egységek állomásoztak a térségben, és a helyi lakossággal együtt rengeteg vízre volt szükségük. Roman az Agerpres 2023-as helyszíni riportjában azt feltételezte, hogy a katonák segítségével új kutakat áshattak, a meglévők közül pedig többet is felújíthattak, de erre egyelőre nem került elő egyértelmű történelmi bizonyíték.
A kútvízben még a bab is hamarabb megfő
A kutak a 21. században már országos ismertséget szereztek Pávafalvának, amelyet korábban leginkább a környékbeliek ismerhettek, a 2018-as világrekord után pedig turisták is érkeztek a faluközpontba. A polgármester szerint régen nyolcvannál is több kút lehetett a településen, de közülük az évtizedek során jó néhányat felszámoltak, mert rossz állapotba kerültek vagy veszélyessé váltak.
A híressé vált harmincas szám körül is akad némi bizonytalanság, mivel a polgármester 2023-ban már csak körülbelül huszonöt kutat említett a központi együttesben, az egész községben viszont ötvennél többről beszélt.
A vízhordás ma már nem tartozik a falubeliek mindennapi feladatai közé, mert Pávafalván is kiépült a vezetékes vízhálózat, de a régi kutakat sokan használják még az állatok itatására, a kertek öntözésére vagy a szőlők permetezéséhez. Szárazság idején a gazdák olykor szivattyúval és tartályokkal érkeznek, hogy nagyobb mennyiségű vizet vigyenek haza, az idősebb lakosok közül pedig néhányan még inni is szoktak a kutakból, pedig a figyelmeztető feliratok szerint a víz fogyasztásra alkalmatlan.
Gheorghe Popa polgármester arról is mesélt, hogy a helyiek közül többen jobban szeretik a régi kútvizet a vezetékes víznél, és akadnak, akik még arra is esküsznek, hogy a bab gyorsabban megfő benne.
A megőrzésük körül viszont akadtak viták, mert a Vrancea megyei kulturális igazgatóság 2020-ban kezdeményezte a kútegyüttes műemlékké nyilvánítását, de a folyamat még nem jutott el a végéig. A szakemberek szerint a korábbi felújításokkor az eredeti szerkezetek nagy részét kicserélték, és az önkormányzattól sem kapták meg a kutak történetére vonatkozó dokumentumokat. A polgármester ezzel szemben azzal érvelt, hogy a régi faelemeket már kikezdte az idő, ezért a kutak egy része használhatatlanná vált volna, ha nem cserélik ki az elöregedett szerkezeteket.
A község ezért 2022-ben újabb felújítást finanszírozott, amelynek során megtisztították a kutakat, új gémeket és tartóoszlopokat szereltek fel, valamint a fedőket is pótolták. A munkálatokhoz megfelelő faanyagot találni sem volt egyszerű, mert a hosszú gémekhez egyenes, vastag tölgyfákra volt szükség, a hagyományos favödrök pedig a rendszeres használat miatt gyorsan elhasználódtak.
A polgármester a műemlékvédelmi vitában egyébként meglehetősen egyszerűen magyarázta, miért ragaszkodik a kutak megőrzéséhez: amíg ő maga egyetlen kutat sem ásott a saját kezével, addig nem szeretne ő lenni az, aki betemet egyet.
