Száz éve a fotó drága és ritka volt, fényképezőgép kevés akadt, mobilok nem léteztek. És persze nem lehetett mindenhol ott egy fotóriporter. De az emberek akkor is vágytak a szenzációs hírekre, látni akarták őket. Mi volt a megoldás? Lerajzolni őket. A múlt században sok olyan lap létezett, ahol a fontos eseményeket illusztrált címlapokon mutatták be az olvasóknak. A lényeg a közönség lenyűgözése, a néha szenzációhajhász szórakoztatás volt, így az alkotók néha túl is lőttek a célon. A rajzoló ki sem mozdult műterméből, sosem járt a helyszínen, a kapott hírhez hozzátette a fantáziáját.
A La Domenica Del Corriere (Vasárnapi Futár) a milánói Corriere della Sera napilap hétvégi melléklete volt, 1899-ben indult és egészen 1989-ig létezett. Nem ez volt az első rajzolt címlapos olasz hetilap, a római La Tribuna Illustrata volt az úttörő, de a Domenica lett igazi legenda: az ötvenes-hatvanas években heti egymillió példányban fogyott. A sikerben nagy része volt két kiváló grafikusnak, akik a látványos borítókat készítették.
A lap első illusztrátora az elismert olasz tájkép- és portréfestő, Achille Beltrame volt. A helyét 1941-ben a korábban képregényrajzolóként, karikaturistaként és reklámgrafikusként alkotó Walter Molino vette át, ő festette a lap cím- és hátlapjait huszonöt évig. Kettőjük közül napjainkban Molino népszerűbb, kultikus státusza van a sci-fi- és fantasyrajongók, pulp-art fanatikusok, mid-century hódolók körében.
Fred Lynch, a Rhode Island School of Design professzora így ír róla: „Molino a legszörnyűbb helyzetek illusztrátora volt. Képről képre, precízen, egyetlen pillanatba merevített részletességgel ábrázolta a káoszt és az őrületet, a kétségbeesést és a pusztulást. Rajzai szélsőségesek, többségük öncélú erőszakot mutat be, a fő célt, a sokkhatást maradéktalanul elérik. Molino stílusa és mondanivalója tökéletes összhangban áll egymással, realisztikus és filmszerű is egyben, és szervesen kapcsolódik a történethez. Az anatómia hibátlan, a drasztikus rövidülés és a bonyolult perspektívák mesteri módon vannak megoldva. A képeken a hétköznapi és a rendkívüli – a valóság és a fikció – ütközik össze. Egy átlagos kisvárosban, egy átlagos napon valami igazán szörnyű vagy drámai dolog történik. Nem sci-firől vagy fantasyről van szó; ezek a jelenetek itt játszódnak, a mi világunkban, amit ismerünk és amitől félünk. Ezek a képek nagyon szemléletesek, jól példázzák a rajz és a festészet erejét. Egy illusztrátornak mindig alternatívát kell kínálnia a fényképezéssel szemben, és ezek a »realisztikus« képek pontosan ezt teszik. A művek a semmiből születtek, és a maximális hatás elérésére tervezték őket; a valóság szélsőséges ábrázolásai.”
Hogy a szerkesztő bízta meg Molinót, miből legyen címlaprajz, vagy a mester választotta ki a hírt, ami megihleti, arról nincs információ. Az biztos, hogy a megtörtént eseteket kiszínezte, dramatizálta, hogy egyből megragadja a szemet a címlap. Molino a katasztrófák mestere volt. Leszakadt sífelvonó, elszabadult babakocsi, repülőgépből kieső nő, összeütköző kerékpárversenyzők, tömegbalesetet okozó macska, vonatszerencsétlenség, piknikező társaságot megtámadó sas, gyerekszobába behatoló vérszomjas tigris, hajósokat terrorizáló óriásteknős, tatzelféreg támadása az Alpokban, embereket rabló ufók, csónakázókra rontó vadhattyúk, égő ház erkélyéről kiugró kisfiú, satöbbi, satöbbi. Dinamikus élet-halál helyzetek, dráma, katasztrófa, groteszk és szórakoztatóan sokkoló szituációk, a barokk freskók és a képregények sajátos elegye.
Molino egyik 1962-es címlapja 2020-ban, a Covid-járvány idején ment újra nagyot az interneten: a rajzon emberek utaznak egy zsúfolt városban egyedi, zárt, kupola formájú járművekben, aminek Signoletta a neve. „Így fogunk közlekedni a városban” volt a rajz címe. (Molino több képét itt lehet megnézni.)
Akkor is Molino volt a lap fő illusztrátora, amikor kitört az 1956-os forradalom Magyarországon, több rajzot is készített az eseményekről. Nem ezek Molino legdrámaibb, leglátványosabb képei, nem is szoktak szerepelni a művészt bemutató összeállításokban. De számunkra mégis érdekesek, hiszen a történelmünkről van szó.
A La Domenica del Corriere először 1956. november 4-én szentelt címlapot a magyar forradalomnak – pont aznap, amikor már gyakorlatilag vége is volt, bevonultak a szovjet csapatok. Molino grafikája mintha a budapesti eseményekről szólna, de valójában a lengyel októbert mutatja be, ami hatással volt a magyarországi felkelésre is, hiszen az október 23-i budapesti felvonulás a lengyel reformok melletti szolidaritásként indult. „Wrocławban tüntetők tömege vonult a Lengyel–Szovjet Baráti Társaság székháza felé; egyesek letépték a szovjet zászlót, és a tömeg éljenzése közepette az utcára hajították. Még súlyosabb hírek érkeztek Budapestről, ahol szovjet repülőgépeket és páncélosokat vetettek be a felkelt lakossággal szemben” – adja hírül a borító.
Molino rajzán szokás szerint tobzódnak az események, a felkelők letépik a szovjet zászlót és a kommunista jelképeket, egy ballonkabátos hazafi ordítva lengeti a lengyel lobogót, egy zakós férfi extatikus arccal emeli az égbe karjait, a háttérben egy tányérsapkás ember kiesik az ablakból. Az is elképzelhető, hogy egy magyar ’56-os fotóról dolgozott a mester. Az ötödik oldalon további skicceket közölnek a forradalomról. A Szabadság hídon tankok rontanak a barikádra (bár a szöveg szerint ez az Erzsébet hídi csata), a Hősök terén egy MiG sugárhajtóműves vadászrepülő tüzel a felkelőkre. A Sztálin szobor ledöntése sem megy ellenállás nélkül, a képen két fegyveres katona próbálja megzavarni a tüntetőket.
A következő héten, november 11-én már a magyarok voltak a címlapon. Molino alkotása mintha Eugène Delacroix francia festő A Szabadság vezeti a népet című romantikus festményét idézné. Egy bal kezében puskát tartó, szoknyás, bakancsos nő kézigránátot vág egy tankhoz, mögötte lobog a magyar zászló, előtte egy halott forradalmár. A képaláírás megemlíti, hogy a magyar trikolór színei megegyeznek az olaszéval, és kiemeli a nők jelentőségét a forradalomban. „A városok és falvak utcáin emelt barikádokon a férfiak oldalán, velük egyenlő bátorsággal és önfeláldozással harcolnak a nők: a hazafiak anyái, feleségei és nővérei.”
A címlapon a „Hősies Magyarország” szerepel, a 6. oldalon egy másik, egyoldalas rajzon a „Lovagias Magyarországot” mutatják be. A sztori szerint, miközben Budapesten és más városokban heves harcok dúlnak, Győrben azt is megmutatták a szabadságharcosok, milyen emberségesek. „Egy magyar katonai teherautó áll meg annak a laktanyának a kapuja előtt, amelyben kétezer szovjet katona sáncolta el magát. Két, nemzeti színű szalagot viselő, egyenruhás »felkelő« száll le a járműről, lepakol két tejeskannát, átadja az őrségnek, majd távozik. A kannák negyven gyermek – a városban állomásozó szovjet katonák gyermekei – számára szánt tejet tartalmaznak. Azon a napon – miként a »véres hét« összes többi napján is – az orosz gyermekek a magyar felkelőktől kapták meg a túlélésükhöz szükséges tejet.”
Hogy ilyen valóban történt-e Győrben, azt nem lehet tudni. A kannára azért a Tej mellett a német Milch szót is rávarázsolta a művész. Aki egyébként a hátsó oldalon a szintén ekkor zajló szuezi konfliktust is megörökítette.
Egy héttel később, november 18-án még mindig a magyar forradalomé volt a címlap. Arról írtak, hogy magyarok ezrei menekülnek a szovjetek elől az osztrák határ felé. Köztük sok gyermek is, akik egyedül mennek, mert a szüleik még mindig a barikádokon küzdenek. Tábla van a kicsik nyakába akasztva, ami tartalmazza az azonosító adataikat. A rajzon szereplő kislány felirata az, hogy „Vigyázzanak a lányunkra! A neve Luisa Balogh. Mi maradunk, hogy a szabadságért harcoljunk.” Legalábbis a képaláírás szerint. A rajzon van egy kis félrefordítás, hiszen ott „Vigyázzatok fiunkra, Balogh Lujzára” a szöveg.
A Domenica del Corriere utoljára 1956. december 23-án jelentkezett magyar forradalmas borítóval. Ezt nem Molino rajzolta, hanem helyettese, a másik címlapfestő, Rino Ferrari. A rajz azért ugyanolyan drámai. „Magyar betlehemi jelenet” a kép címe, a szöveg szerint a magyar felkelők még mindig harcolnak, miközben a világ az év legszebb napját ünnepli. A partizánok közt nők és gyermekek is vannak, akik hólepte erdőkben húzzák meg magukat. És egy szebb és jobb karácsonyról álmodnak. Van mit nézni ezen a képen is: dobtáras géppisztoly, gyermekét magához szorító bebugyolált anya, kis karácsonyfa a főszereplők. A kunyhó ablakából kifelé lő egy forradalmár, míg a tetőn (vagy a közelben, valami havas tájon) kézitusa dúl.
A lap a nyolcadik oldalon „A magyar focisták hihetetlen esete” címmel féloldalas cikket szentelt a Honvéd két szupersztárjának, Kocsis Sándornak és Puskás Ferencnek, akik valószínűleg nem térnek haza, külföldön folytatják karrierjüket. És akiket elképesztő összegekért csábítanak a sztárklubok.
Bónuszként még egy címlap: a cikk elején szóba került a Domenica del Corriere riválisa, a La Tribuna Illustrata hetilap, nekik is volt forradalmi borítójuk, 1956. november 25-én. A rajzot Vittorio Pisani festő, az újság fő illusztrátora jegyezte. „Olyanok, mint Hitler, rosszabbak, mint Hitler” – így kezdődik a cikk, a folytatásból pedig kiderül, hogy Szolnokon, Debrecenben és más vidéki városokban polgárok ezreit hurcolják erőszakkal Szibériába marhavagonokban, mindezt a Budapest Rádió is bemondta. De nem minden szerelvény éri el a célját, Cegléden a felkelők egy csoportja heves harcok árán kiszabadított pár vagonnyi magyart.
Nem valószínű, hogy november végén ez valóban így megtörtént, címlapos szenzációnak mindenesetre jó volt.
Aztán a forradalomnak, szabadságharcnak vége lett, Magyarország lekerült a címlapokról. Jött az új év és jöttek az új katasztrófatablók Molino mester műhelyéből. Lezuhanó kötéltáncosnő, vasúti kocsi oldalát betörő megvadult bika, diákcsapatot gázoló autós, bankrablás mérgeskígyóval, fiesztán felrobbanó hatalmas, felfújható elefánt, és így tovább. Walter Molino 1966-ig festette a borítókat, aztán otthagyta a lapot, talán ő is érezte, a rajzos címlapok felett eljárt az idő. Megerősödött a konkurencia, feltűntek új lapok, a rivális magazinok fényképes borítókkal csábították az olvasókat. A Corriere a hetvenes évek elejétől felváltva közölt rajzolt és fotós címlapokat, aztán csak az utóbbi maradt. A következő évtizedben már csak egy volt a sok képeslap közül, különösebb karakter nélkül. Végül 1989 októberében dobták be a törölközőt. Abban az évben, amikor itthon elindult a rendszerváltás, és végre újra lehetett beszélni ’56-ról is.