A két világháború közötti időszak világgazdasági folyamatai a finn társadalmat és annak fogyasztási, étkezési szokásait sem hagyták érintetlenül. Az 1920-as évek a fellendülés és a modernizáció jegyében teltek, aminek egyik jeleként az átlagpolgárok is egyre nagyobb számban kóstolhattak meg olyan, korábban egzotikus számító élelmiszereket, mint a paradicsom, a narancs és a szőlő. A gazdasági válság hatására ezek a termékek nem váltak ugyan teljesen elérhetetlenné, és általános áruhiány sem alakult ki, de jóval kevesebben engedhették meg maguknak, hogy bármit megvásárolhassanak az üzletekben.
A helyzet 1939 végén változott meg drámaian, amikor a Szovjetunió megtámadta az 1917 óta független Finnországot. Egy csapásra kiürültek a boltok polcai, és kezdetét vette egy csaknem másfél évtizedes időszak, amely ha nem is telt végig az éhezés és a nélkülözés jegyében, bizonyos élelmiszerek beszerezhetetlenek voltak, vagy nagyban korlátozták az elosztásukat. A finnek étkezési kultúráját kutató Merja Sillanpää szerint a mindennapokban nagy szerepe lett az ügyeskedésnek, a találékonyságnak, és az emberek gyakran a legelképzelhetetlenebb módon állítottak elő ennivalót.
Mivel a háborús években a háztartások nem vagy alig jutottak húshoz, sokan olyan állatokra is kénytelenek voltak ráfanyalodni, amelyeket máskor nem volt szokás megenni. Az ország egész területéről maradtak fenn adatok arról, hogy varjak és mókusok kerültek a fazekakba. „Az éttermekben a varjúételt előkelő néven »vízimadár-vagdaléknak« hívták, pedig a varjú nyilvánvalóan nem vízimadár. Néhány helyen még »hegyi csukából« készült ételeket is felszolgáltak, ami a keresztes vipera eufemisztikus megnevezése” – mondta Merja Sillanpää.
Cukor és vaj alig volt, a karamell és a csokoládé helyett sárgarépát és céklát szárítottak, az ételeket ecetben és paraffinolajban sütötték ki. A bogyós gyümölcsök gyűjtéséből minden családtag kivette a részét, és elterjedt szokássá vált a gombászás. Emellett felkerültek a menüre a különféle gyomnövények, mint például a pitypang és a csalán. Sózott halat ugyanakkor lehetett kapni, igaz, a gyerekkori visszaemlékezések szerint sokan annyi halat ettek a negyvenes években, hogy egy életre megcsömörlöttek az ilyen ételektől.
Alapanyagok (hús, tej, zöldség) hiányában az élelmiszeriparnak új készítményeket kellett kifejlesztenie, a háztartásokban és a fronton elterjedtté váltak a különféle porok és sűrítmények. Népszerűvé vált például a tej- és zabkása-helyettesítő por, amelyet burgonyalisztből, szárított bogyós gyümölcsökből, cukorból és citromsavból állítottak elő, a hadsereg számára pedig húsmártás-, sör- és bogyósgyümölcsleves-porokat fejlesztettek ki. Emellett sok terméket vitaminokkal dúsítottak, mert alacsony volt a tápanyagtartalmuk. A mindvégig hiánycikknek számító cukor helyett különféle tartósítószereket használtak tartósításra, valamint a viszonylag könnyen beszerezhető sóval és ecettel igyekeztek meghosszabbítani az ételek eltarthatóságát.
Helsinki lakói a legsúlyosabb élelmiszerhiányt a szovjetekkel vívott folytatólagos háború (jatkosota) idején, 1941 és 1944 között voltak kénytelen megtapasztalni. Különösen kritikussá vált a helyzet 1941–1942 telén. A hadsereg ugyanis a munkaerő mellett az üzemanyagra és a lovakra is igényt tartott a fronton, így a betakarított termés vidéken rekedt. Az a kevés krumpli, ami valahogy mégis eljutott a fővárosba, gyakran megfagyott útközben, majd kiolvadás után megrohadt, az éhezés szélére sodródott városban azonban még ezért is sorban álltak. Később más finn településekhez hasonlóan Helsinki is művelhető parcellákat jelölt ki, és engedélyezte a háziállatok tartását: a lakásokban, az udvari épületekben és a pincékben disznók, csirkék, nyulak és juhok jelentek meg. Sok városlakó azonban ekkorra már eltávolodott a vidéki életmódtól, és nem egykönnyen tudta rávenni magát, hogy megegye az általa tenyésztett állatokat.
Nagyban sújtotta a kávéhiány is a finneket, akik egyes statisztikák szerint ma a világ legnagyobb kávéivói az egy főre jutó 12 kilogramm/éves fogyasztással. Mivel a háború kitörésekor leállt a kávéimport, egyrészt erre a termékre is bevezették a jegyrendszert, másrészt különféle kávépótló készítmények jelentek meg, amelyek 15–25 százalékban tartalmaztak valódi kávébabot. A többi összetevő pörkölt rozsszemből, árpából, karórépából vagy cikória- és pitypanggyökérből állt, de krumplihéjból, makkból, taplógombából és tarackbúza gyökeréből is készítettek kávét.
Amikor a háború után, 1946 februárjában befutott az első kávészállítmány Brazíliából, a délnyugat-finnországi Turku kikötőjét elárasztotta a tömeg – a város vezetői, sőt miniszterek is jelen voltak –, és a rendőrségnek kellett biztosítania a kávészsákok szállítását. „Az emberek annyira el voltak ragadtatva, hogy elkezdték simogatni a zsákokat” – mondta Merja Sillanpää. A kávé volt egyébként az utolsó termék, amelyet csak jegyre lehetett beszerezni. Ezt a korlátozást végül 1954. március 1-jén törölték el – azaz jóval az 1952-es helsinki olimpia után, amellyel egy időben megérkezett az első Coca-Cola-szállítmány Finnországba.
(Seura; Szegő Iván Miklós: A finn történelem öt kihívása és a finn elit öt válasza, 1945–1990; This is Finland)
