A hadsereg ugye a hasán menetel, ahogy Napóleon is mondta, így amíg nem levegőből ledobható harci robotok vívják a csatákat, addig a katonáknak szükségük van az ellátmányukat is biztosító sínekre, utakra, hidakra. Nem véletlen, hogy a történelem során a támadók és a védők is rendszeresen robbantgatták fel a fontos infrastruktúrát, hogy hátráltassák a másikat.
Ezért támadták az ukránok többször is a Krím félszigetre vezető kercsi hidat, ennek estek áldozatául Budapest hídjai a világháború alatt, és emiatt rombolták le a szerencsétlen jablanicai hidat, aminek nem ez volt az első megpróbáltatása, és nem is az utolsó.
A híd története az 1880-as években kezdődött, amikor egy magyar gyártású hidat rendeltek a boszniai Jablanica mellé a Neretva folyóra. Ez négy méterrel rövidebbre sikerült, mint kellett volna, ezért végül Mostarban építették fel, és Ferenc Józsefről nevezték el. Ezután már Angliából rendelték a következő szerkezetet, amit 1888-ban fel is húztak.
Ez az első verzió egész sokáig bírta, aztán jött Josip Broz Tito és a németek. A berlini vezérkart a második világháború idején borzasztóan zavarta, hogy a balkáni hátországban Tito kommunista partizánjai folyamatosan odaszúrogatnak, ezért 1943-ban Alexander von Löhr tábornok vezetésével elindult a Fall Weiss hadművelet, aminek a célja a Jugoszláv Kommunista Párt hegyekben rejtőző főhadiszállásának és a partizánok mobil kórházának megsemmisítése volt.
Titóék beszorultak a Neretva nyugati partján, és a német tankok elől egy irányba tudtak menekülni: át a már említett hídon. Ezt azonban rojalista csetnikek védték, tehát nem tudtak csak simán átsétálni rajta. Végül a partizánok felrobbantották a hidat, hogy ezzel átverjék az ellenséget, ami sikeres is volt. Miután a németek látták, hogy gyakorlatilag elvágták a keleti menekülés lehetőségét, arra jutottak, hogy a partizánok minden bizonnyal észak felé próbálnak valahogy menekülni. Ezért át is irányították a csapataikat abba az irányba.
A partizánok azonban csak részlegesen robbantották fel a hidat, hogy a légi felvételeken úgy tűnjön, megsemmisült – valójában csak leszakadt, így egy része kapaszkodóként szolgált a folyómeder túlpartján. Amint kiderült, hogy a németek elindultak északra, egy faszerkezettel kiegészítve újra nagyjából járhatóvá tették a hidat, váratlanul lerohanták a védőket, és keletre menekültek. Ez talán egyszerűnek hangzik, de valójában hónapokig tartott a téli fagyban, sebesülteket támogatva, menekültekkel.
A németek már nem tudták visszafordítani a sereget, ezért a Luftwaffe megpróbálta lebombázni a partizánokat. Ez csak részben volt sikeres, viszont a német bombázóknak már sikerült teljesen felrobbantaniuk a hidat.
A háború után a hidat újjáépítették, de ez sem tartott sokáig. 1968-ban Vlejko Bulajić megfilmesítette a neretvai csatát, és úgy döntött, hogy jól nézne ki, ha a forgatáshoz tényleg felrobbantanák a hidat. Végül így is tettek, de a sűrű, fekete füstfelhő miatt nem tudták használni a felvételt, úgyhogy a filmbe már egy makett felrobbantása került. A neretvai csatát, amiben Orson Welles is játszott, Oscarra is jelölték.
A Jugoszláv kormány végül úgy döntött, hogy nem építik újra a hidat, hanem inkább megtartották emlékhelyként, turisztikai látványosságnak, és a csatának emléket állító múzeum 1977-ben el is készült. Az 1968-ban felrobbantott vasúti híd fémszerkezete még mindig a Neretva partján hever, és a látogatók a partizánokéhoz hasonló faszerkezeten át tudják megközelíteni a leszakadt elemet.
