Kuroszava Kijosi Gyógymód (Cure) című 1997-es filmje első ránézésre egy sorozatgyilkos utáni nyomozás történetét mutatja be, de aztán fokozatosan valami egészen mássá alakul. A filmben egymást követik a különös gyilkosságok, amiket látszólag egymástól független emberek követnek el. Az áldozatok testén minden esetben X alakú seb található, az elkövetők pedig nem tudják megmagyarázni, miért gyilkoltak. Takabe nyomozó (Jakuso Kódzsi) hamarosan egy Mamija nevű fiatalemberhez (Hagivara Maszato) jut el, aki látszólag az emlékezetét is elveszítette, és még arra sem képes válaszolni, hogy kicsoda vagy hol van. A Gyógymód azonban nem elsősorban a rejtély megfejtése miatt érdekes, hanem azért, ahogyan Kuroszava elmeséli a történetet. A rendező ugyanis szinte ugyanazokkal az eszközökkel próbál hatni a nézőre, amikkel Mamija befolyásolja az áldozatait.
Mamija módszere a hipnózison alapul, de a filmben ez nem látványos mutatványként jelenik meg. A férfi egyszerű kérdéseket tesz fel, amiket újra és újra megismétel, látszólag nem érti a válaszokat, és ezzel fokozatosan kizökkenti a beszélgetőpartnereit. Közben olyan hétköznapi ingereket használ, mint egy öngyújtó lángja vagy a folyó víz hangja. A jelenetek eleinte inkább bosszantók, mint félelmetesek, de ahogy egyre többször találkozunk ugyanazokkal a helyzetekkel, a jelentésük is megváltozik. Egy idő után már egy fellobbanó láng vagy egy ismétlődő kérdés is elég ahhoz, hogy a néző valami rosszra számítson.
Kuroszava filmnyelve hasonló elven működik. A Gyógymód feltűnően lassú film, tele hosszú beállításokkal, csendekkel és olyan jelenetekkel, amikben látszólag alig történik valami. A kamera sokszor jóval tovább marad egy helyszínen vagy egy szereplőn, mint azt egy hagyományos thrillertől várnánk. A rendező nem sietteti a történetet, és nem is próbálja folyamatosan új információkkal fenntartani a figyelmet. Ehelyett időt hagy arra, hogy a néző maga kezdje keresni a fenyegetést a képeken. A kopott lakások, üres folyosók, jellegtelen városi terek és hétköznapi háttérzajok ettől fokozatosan nyugtalanítóvá válnak, pedig önmagukban semmi különös nincs bennük.
A film egyik legfontosabb sajátossága éppen az, hogy nem választja el élesen a hétköznapit a félelmetestől. Kuroszava nem használ sok látványos horrorfilmes megoldást, és a zene sem jelzi mindig előre, mikor kellene megijednünk. Sokszor egy teljesen átlagos beszélgetés válik fenyegetővé, miközben a szereplők viselkedésében alig történik érzékelhető változás. A hosszú beállítások és az ismétlődő ingerek miatt a néző egyre érzékenyebbé válik az apró részletekre, és olyan dolgoknak is jelentőséget tulajdonít, amik mellett máskor talán észrevétlenül elmenne. Ebben az értelemben a Gyógymód nemcsak a hipnózisról szól, hanem a saját ritmusával is egyfajta hipnotikus állapotot hoz létre.
Ebben nagy szerepe van Mamija és Takabe kapcsolatának is. A nyomozó kezdetben magabiztosan próbálja kézben tartani a kihallgatásokat, de Mamija folyamatosan visszafordítja rá a kérdéseket. A beszélgetéseik egy idő után már nem arról szólnak, hogy Takabe mit tudhat meg a gyanúsítottról, hanem arról, hogy Mamija mennyire képes kizökkenteni őt a megszokott szerepéből. Hagivara Maszato alakításától különösen nyugtalanító a figura: Mamija sokszor inkább zavartnak és ártalmatlannak tűnik, mint veszélyesnek, miközben a jelenléte fokozatosan felőrli a környezetét. Jakuso Kódzsi nyomozója ezzel szemben egyre ingerültebb, kimerültebb, akinek a magánéletében is komoly feszültségek vannak. A két szereplő találkozásai során lassan az is kérdésessé válik, hogy valójában melyikük irányítja a helyzetet.
A Gyógymód közben egy másik, a gyilkosságok megfejtésénél érdekesebb kérdést is felvet. Mamija vajon olyan gondolatokat ültet az áldozatai fejébe, amik korábban nem léteztek, vagy csak felszínre hoz valamit, amit addig elnyomtak magukban? A film nem ad erre egyértelmű választ, de az utóbbi lehetőség különösen nyugtalanító. Ebben az értelmezésben a hipnózis nem egyszerűen külső irányítás, hanem azoknak a belső gátlásoknak a megszüntetése, amik megakadályozzák az embereket bizonyos cselekedetekben. Kuroszava így végső soron azt vizsgálja, mennyire ismerjük saját magunkat, és mennyire lehetünk biztosak abban, hogy szélsőséges helyzetben is ugyanazok maradnánk, akiknek gondoljuk magunkat.
Ez a bizonytalanság Takabe történetében is egyre hangsúlyosabb. A nyomozó a munkája mellett a felesége betegségével is próbál megbirkózni, és ahogy halad előre az ügyben, egyre nehezebben tudja elválasztani a szakmai feladatait a saját indulataitól. Mamija ezért nemcsak egy megoldandó bűnügyet jelent neki, hanem fokozatosan a saját személyiségével is szembesíti. A film egyik legérdekesebb kérdése így már nem az, hogy Takabe képes lesz-e megállítani a gyilkosságokat, hanem hogy ő maga mennyire tud ellenállni annak a hatásnak, amit vizsgál.
Kuroszava mindezt úgy mutatja be, hogy közben egyre bizonytalanabbá válik a természetfeletti és a racionálisan megmagyarázható események közötti határ. Mamija képességei kezdetben még értelmezhetők a pszichológiai manipuláció szélsőséges formájaként, később azonban a film olyan lehetőségeket is felvet, amik már nehezen illeszthetők ebbe a magyarázatba. A rendező mégsem jelöli ki egyértelműen, mikor lépünk át a természetfeletti világába. A történet végig ugyanabban a tárgyilagos, visszafogott stílusban halad tovább, mintha semmi rendkívüli nem történne. Ez a következetesség teszi különösen hatásossá a filmet: a nézőnek nincs biztos támpontja ahhoz, hogy eldöntse, pontosan mit lát.
A befejezés ugyanezt a bizonytalanságot viszi tovább. Egy hagyományos krimiben a tettes leleplezése vagy megállítása helyreállítaná a rendet, a Gyógymód azonban nem kínál ilyen megnyugtató lezárást. Az utolsó jelenetek inkább azt sugallják, hogy Mamija hatása nem feltétlenül ér véget vele, és a gyilkosságok mögött álló mechanizmus tovább működhet. A zárójelenet különösen fontos ebből a szempontból, mert anélkül vetíti előre az erőszak folytatódását, hogy egyértelműen megmutatná, mi fog történni. Kuroszava itt is a nézőre bízza, hogy a korábban látott mintázatok alapján értelmezze a helyzetet.
A Gyógymód ettől működik ennyire jól közel harminc évvel a bemutatója után is. Nem a gyilkosságok brutalitása vagy a természetfeletti elemek teszik igazán félelmetessé, hanem az, ahogyan a rendező a néző figyelmét irányítja. A lassú tempó, a visszatérő képek és hangok, az ismétlődő párbeszédek és a szándékosan hiányos magyarázatok mind ugyanazt szolgálják: fokozatosan megszüntetik azt a biztonságos távolságot, ahonnan a történetet szemlélhetnénk. Kuroszava nem egyszerűen elmesél egy történetet arról, hogyan lehet befolyásolni az embereket, hanem a film formájával is megmutatja, milyen könnyen megváltoztatható az, ahogyan a környezetünket érzékeljük. Mire pedig véget ér a történet, már egy hétköznapi beszélgetés, egy öngyújtó lángja vagy a folyó víz hangja is egészen mást jelent, mint a film elején. A Gyógymód legnagyobb teljesítménye éppen ez: nemcsak a szereplőinek teszi bizonytalanná a valóságot, hanem a nézőt is megtanítja arra, hogy ne bízzon feltétlenül abban, amit lát.
