Hollywoodban tele a padlás legendásan megfilmesíthetetlen vagy megfilmesíthetetlennek tartott, aztán mégiscsak filmre vitt történetekkel, irodalmi művekkel. Az ilyesminek sok oka lehet, a Zabhegyezőnél például maga a szerző, J. D. Salinger tiltotta meg ezt a végrendeletében (és amúgy se lenne egyszerű a főhős belső monológjára épített szerkezet miatt). De megfilmesíthetetlennek gondolták sokáig például a Dűnét is a puszta monumentalitása miatt – aztán a filmtrükkök technológiája egy idő után elért arra a szintre, ahol már nem akadály az, hogy milyen grandiózus jeleneteket álmodott meg az írói fantázia.
A Gyűrűk Ura mozis verziója kicsit mindkét kategóriába beleillik. J. R. R. Tolkien sem rajongott a filmre viteléért, és maga a regény hossza, a ráérős történetmesélés, a sok főszereplő, a fantázialények, a hatalmas csatajelenetek is mind nehezítő tényezők egy filmes verziónál. Nem véletlen, hogy az eredetileg 1954–55-ben megjelent regény közel fél évszázadon át, a Peter Jackson-féle filmtrilógiáig csak animációs feldolgozásokat kapott. Persze próbálkozók lettek volna, a leghíresebb ilyen eset 1968-ból való, amikor a népszerűsége csúcsán álló Beatles vágott volna bele egy A Gyűrűk Ura-filmbe. Nem rajtuk múlt, hogy nem jött össze.
Bár A Gyűrűk Ura minden idők egyik legsikeresebb regényének számít, a megjelenése után aránylag sok idő kellett neki, hogy a népszerűsége igazán felfusson. A korabeli kritika elég hűvösen fogadta, az eladási adatok sem voltak túl fényesek, és csak a hatvanas ellenkultúrája tette nagy sikerré: évekkel a megjelenése után, az amerikai egyetemi közegből és a hippimozgalomból kiindulva hódította meg a világot.
A Beatles a hatvanas évek második felére már évek óta globális szupersztárnak számított, és kicsit unták is már a zenélést, kacsingattak a filmezés felé, de filmjeikben csak saját magukat játszották (Egy nehéz nap éjszakája, Help!). 1968 elején a zenekar három hónapra Indiába utazott, a híres spirituális vezetőhöz, Maharisi Mahes jógihoz. Erre az útra kapták meg A Gyűrűk Ura egy-egy példányát ajándékba az egyik filmes producerüktől, Denis O'Delltől. Az indiai elvonulásról már óriási rajongóként tértek vissza, és kész tervekkel a saját A Gyűrűk Ura-filmjükre.
John Lennon ragaszkodott Gollam szerepéhez, Paul McCartney lett volna Frodó, Ringo Starr Samu, George Harrison pedig Gandalf. A zenekar jó barátjának, az akkoriban saját jogán is elég nagy sztárnak számító gitáros Donovannek is felajánlották az egyik hobbit szerepét, a tünde királynő Galadriel pedig a hatvanas évek leghíresebb szupermodellje, Twiggy lett volna. Rendezőnek a zenekar Stanley Kubrickot nézte ki, aki a Dr. Strangelove miatt akkor már igazi világsztár volt. Kubrick azonban nemet mondott az ötletre (amúgy is megfilmesíthetetlennek gondolta a történetet, de éppen el volt foglalva a 2001: Űrodüsszeia évekig húzódó forgatásával és utómunkáival), és ami még ennél is kellemetlenebb: maga Tolkien hallani sem akart a Beatles-féle feldolgozásról.
A konzervatív nyelvészprofesszor irtózott a gondolattól is, hogy a könyvei nyelvi, intellektuális és mitológiai mélységeit egy filmes feldolgozásban félredobják és látványos akciójelenetekre cseréljék. Bár a művei megfilmesítési jogait eladta, hogy az adósságait rendezni tudja, és a gyerekei jövőjét biztosítsa, elég erős vétójogot követelt magának (illetve később a fiának, Christophernek). Az, hogy ezzel élnie is kellett, vagy már a filmstúdiónál elbukott a Beatles A Gyűrűk Ura-filmjének ötlete, máig nem tiszta, mindenesetre a zenekar inkább a legendás Fehér albumra és a Sárga tengeralattjáró animációs filmre fordította a kreatív energiáit a következő hónapokban, és ezzel valószínűleg mindenki jobban is járt.
