Fel akarták pörgetni a halászatot, de végül majdnem kiirtották az élővilágot a világ egyik legnagyobb tavában
Nem könnyű a Viktória-tó őshonos halainak élete: vígan tengetnék a napjaikat szájukban az utódaikkal, erre megjelennek az emberek, és velük a halászat. Ez még egy darabig belefért, de a gyarmatosító britek behozták az ipari halászatot és annak minden hatékonyan gyilkoló eszközét, így nagyot zuhant a halpopuláció Afrika legnagyobb, és egyben a Föld bolygó második legnagyobb édesvizű tavában. Ha ez nem lett volna elég, a tó partja körül egyre több földet kezdtek el megmunkálni, így rengeteg káros anyag folyt a trágyából a tóba.
Az 1950-es évekre már igencsak megcsappant a populáció, de a halak nem adták fel. Az ember viszont úgy döntött, hogy túl kevés a hal, és ami van, az is elég kicsi, csak csalinak vagy a helyiek vacsorájára elég, úgyhogy 1954-ben betelepítették a nílusi sügért. Ez egy ragadozó hal, ami már egészen kiskorától vadászik, és még egy kis kannibalizmustól sem tántorodik el, ha a túlélés a kérdés.
Ezek a sügérek remek ragadozók, de ami a lényeg: mellette még gyorsan is szaporodnak. Olyannyira, hogy 50 év alatt kiszorították a megmaradt halállomány 90 százalékát. De nem csak úgy, hogy megették a kisebb állatokat, hanem közvetetten is. Míg az őshonos halakat a helyiek egyszerűen napon szárítva tartósították, a gyakran 130 kiló körüli sügéreket már füstölni és sütni kellett. Ehhez még több területre volt szüksége a tóparti halfeldolgozó üzemeknek, és emiatt meg a tűzrakás miatt is egyre több fát vágtak ki, ami pedig ahhoz vezetett, hogy még több káros anyag került a tóba. Emiatt algák telepedtek meg a felszínen, amik aztán elpusztulva lesüllyedtek a tó mélyére, a bomlásuk pedig elhasználta a mélyben élő halak elől az oxigént.
A nílusi sügér térnyerése nem egyik napról a másikra történt: az 1970-es évekig kicsi maradt a populáció, 1978-ban a helyi halak a Viktória-tó biomasszájának – azaz az élőlények teljes tömegének – mintegy nyolcvan százalékát tették ki, ebből a nílusi ekkor a biomassza körülbelül két százalék volt. Kevesebb, mint tíz évvel később ez a két százalék már több mint 80 százalék volt, a kis halakból alig maradt a tóban. Az őshonos halfajok több mint fele végleg kihalt vagy a kihalás szélére került.
Ennek persze nem csak a helyi halakra volt negatív hatása: mivel a kipusztult fajok főleg algaevők voltak, a megfogyatkozásuk miatt elburjánzott az alga a tó felszínén, ami tovább csökkenti a tó oxigéntartalmát. Emiatt egy idő után már az egészet elindító invazív nílusi sügérek is csak egy vékony sávban, a felszínhez viszonylag közel tudtak életben maradni, de miután felzabálták a legtöbb prédahalat, nem túl jók az esélyeik. Igazából mára már csak egy jó zsákmány maradt számukra, egy garnélafaj, ami kifejezetten élvezi az oxigénhiányos mélységet. Ha ezek a garnélák is elfogynak, akkor végleg összeomolhat a Viktória-tó élővilága, ami nemcsak az állatok számára veszélyes, hanem a környéken élő milliókra nézve is – a tó ész nélküli kizsákmányolása ugyanis élelem- és vízhiányhoz vezethet. De a tudósok még nem adták fel: bár a nílusi sügért nem tudják kiirtani a tóból, évek óta próbálják stabilizálni az őshonos halak populációit. Meglátjuk, hogy sikerül-e nekik.
